Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
GYURKOVICS TIBOR: Császár István: Vasárnapom Elszakad a- A levegő oly tiszta, mint a vont, ■ > hűvös, egyszerű, végtelen, ; 2 lebegő vasárnapot arcommal megérinthetem. Fekete villanyoszlopok ; íllnak a sínek ujja közt, | s bár nem világít semmi se, : mégis úgy érzem, hogy te jössz, < ; 2 domb mögül, a fák közül < ; valahonnan előteremsz, ; s a madaraknak prédikálsz, < ahogy Assisi szent Ferenc. J : Erre más senki sem lakik, < pörgedezik a vakolat, s az összedőlt kapuk alól elköltöztek a madarak. ANDRÁSSÁ LAJOS: T rr rr • I rr Tuno idő Míg tarka pillangókat gyűjtünk ; dobozba rakva, s délibábot < ; kergetünk, milyen széles a határ, ■ elfér benne a boldogság is,; a meglevő, a megkívánt is s még az se fáj nagyon mi fáj.: Mikor már felényire égtünk • ránk tőr a félsz: meszes gödörbe lépünk,' ■ milyen kicsire szűkül a világ j álmunkban jajjal felkiáltunk ha a gomb szakad a pizsamáról, | s alattunk megreccsem az ágy. fi Int Hajdú szokása szerint részegen ment haza — Hazajöttem — mondta az asszonynak. — Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony. — Nem. Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal melletti székre, a kabátot az ölében tartotta. — Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asz- szony és elvette a kabátot. Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit és kanállal ette a lábasból. Egészen a lábos fölé hajolt és úgy tömte magába. — Még meg se melegedett ... — mondta az asz- szony. Hajdú abbahagyta az evést és felnézett. — Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó. — Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme. Belekotort az ételbe és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt. ★ Három éve házasodtak. A férfi a bádogosrészleget vezette a lakásjavító szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A bádogosok többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részleg- vezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Főnöknek szólították Hajdút és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol be- ráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta is az inas a deci cseresznyét és a korsó sört Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja-anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen az íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg veríték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a bádogosok, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belediktálták a következőt is. Tellett a bádogosoknak, mert lopták az anyagot és maszekoltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idején és így lesz ezután is mindaddig, amíg maguk a bádogosok le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett is. Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, amiért ilyen nagyokosnak hiszi magát. ★ — Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel, miután felkelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott. — Te szakítottad le — mondta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. —Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Ezt csak rám fogod. — (Még beszélgettél is velem — mondta az asszony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. Valamikor, később, együtt >»»»»»»»'"""""""""""""""""■"""""‘•"""""'■""■""'■"wr'.'rsrssf.'ssxmrsssssssmmfsssMssssrswsswssssssssmsssssssssssfwmswsswssi ért Gazda Szabó Gyurka, lehervadt szájáról a how do you do, és ennyi lett belőle: ( — Jó napot, Gyurka. Szervusz. Csak másodsorban szervusz, úgy megfeküdte az idegenség. A vendéglő is más lett, modern, tiszta, az emberek is mások, ismeretlenek, s Gyurka is más. Nyírott bajuszos, vállas valaki, testére szabott angolszövet ruhában, svájci órával a karján, de szappantagadó olajfoltokkal a keze fején. És a szeme is idegenül vibrált kevéskét, míg az értelmére mérte, és fogadta a köszönését. — Jó napot, Gyurka, szerbusz. Hazajöttél? — Hazahoztam a fathert... szóval az öregeket, r — Ülj le. Mit kérhetek? Sört? ' — Whiskyt szoktam, de talán..; — Brandy jó lesz? Mert én a sörnél maradok. Ittak és nézegették egymást, keresvén a mostaniban a régit, a cimborát, és udvarias kérdésekkel várták, hátha elővillan az esztendők mögül. — Remélem, milliomos lettél? — kérdezte a sofőr. — Mert én csak motorkocsis ... — Milliomos? Egy frászt! Agent vagyok a National Companynál... — Az mi? — Ügynök ..; — hirtelen kijavította —, képviselő.;; — és hogy ne kérdezhessen a másik, úgy folytatta, mint valami leckét... — Kasszagépekben utazom, bejártam már a fél világot... New Yorkban házam van, feleségem... olasz, Lucynak hívják, két fiam, Jim and Joe, egyszóval oké az egész... És te? — Nekem is van egy házam a tietek helyén, két fiam, Gyuri, meg Jancsi,, feleségem Csősz Lakatos Margó, azt már mondtam, hogy sofőr vagyok, — s huncut mosollyal —, egyszóval nekem is oké az egész. Az amerikás harangozott a poharával: — Hát akkor oké, szervusz! — Szervusz! Igyunk még egyet? — Azt majd én ..: Kérte, itták, a sofőrhöz többen odaköszöntek, elment mellettük a körzeti rendőr is, és az ujjával tréfásan megfenyegette a sörért, de az a régi cimboraság sehogyan sem jött vissza, csak integetett a múltból, mint egy távoli fejfa, amira ez van írva: Miért? Pedig, ha bármelyiküket kérdik szavával hiteli, hogy rendes ember a másik. — Először nem mondom, nehéz volt — öklözött a fagyos csendbe George. — osztrák láger, kikötőmunka Hamburgban. Sokszor a zsákokon aludtam. De azután kikerültem, és all ringt lett, hát most *ké! Itthon tudod mi volt? Az öreg börtönben, én a bányában.. i Én nem voltam te, én kulák voltam... Mit mondjak neki? — találgatta Béres Szabó. — Azt nem mondom, mert nem is érzem, hogy amikor te gimnáziumba jártál, én meg a trágyát tapostam, én sem voltam te... — Eljössz hozzánk? — kérdezte, csak azért, hogy szóljon. — Apámék ott vannak .; 1 Hangolt a cigány, lassan esteledett, és az éttermet, mint valami leeresztett függöny, úgy fátyolozta a füst. — Te, Gyurka — kérdezte George jó idő múlva —, volt a fatheréknál, a padláson néhány birkakolomp, meg tehén- csengő, nem találtátok meg? — Dehogy nem ... — Nekem adnád? — Szívesen. De minek? Nyujorkban nincsen csordajárás! — A gyerekeknek .. hazulról. Sokszor eszembe jut. Olyan szépen szólt, amikor legeltettünk a tarlón. — Elviheted az egészet. — Thank you... majd küldök érte valamit. — Szóra sem érdemes — mondta Sofőr Szabó, és elfeledte, hogy a fia állandóan Lee farmernadrágért nyúzza. Felálltak és fizettek. — Hazaviszlek — mondta George a hamburgi Ford mellett, de Gyurka nevetve a Trabantjára mutatott. — Nekem is van, igazhogy csak mutatja! A kora estben úgy fénylettek a lámpák, mint a búcsújáró szentjánosbogarak. Magasan az oszlopokon . sok-sok, lenn a földön kétszer kettő, egymás után. Az első kettő mögött Szabó Gyurka mosolygott: Megint murizik majd az asszony, s a másik kettő mögött Mr. George Sabo éppen cigarettára gyújtott. Tulajdonképpen oké az egész — gondolta, csak azt nem tudta, mi az a parányi, motoszkáló fájdalom a szive alatt... iszogatva a bádogosokkal, elmesélte nekik az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundénál tartottak. — Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó, — ezt így hívják, pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egyszeresak elszakad a film. — Végre van valamim — mondta Hajdú és megint csak nevetett, mintha boldogságba csiklandozták, volna. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az amnéziaosztály előadója! A bádogosok is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. ★ Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje Még mindig úgy várt, mintha azt hinné, hogy nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon. + — Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Vakító csillár — mondta Hajdú. — Este Itt volt a Sanyi — mondta az asszony. Ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le. — Szóval, palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét. — Mondom, hogy a Sanyi szerelte feL A húgod férje. — Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált. Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott konfekciós öltönyt, a félrecsúszott nyakkendőt, az undorítóan nedves száját, az izzadó homlokát, egy ’ hülyén vigyorgó, duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. — Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbádó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? —kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meg úntam hogy állandóan rád várjak! Megútáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem. És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát olyan esetten, mint egy gyerek. — Hát én szerettelek. Sze-; rettelek téged. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppö- gött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett. — Ja? — kérdezte és az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? —[ kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mond-j ta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony és így éltek to-, vább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg napközben. Űjabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamot kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a bádogosokat, húzódozva bement velük a kocsmába és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat. Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta rá elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól, akinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamSsz. Tunyán pislogott, amikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát, olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor kése este hazajött. Az asszony az ágybar feküdt. — A konyhában van vaj csora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem me sélt. 1970. Június 28., vasárnap i
