Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-14 / 138. szám

Irodalmunk erőnléte

Jegyzetek a Magyar írók Szövetségének közgyűlése után

A

z írók tanácskozása — Immár hagyó- nyosan — jelentős eseménye az ország szellemi életének. Nem azért, mert — mint az Ötvenes évek első felének gyakorlatában remélték — egy ilyen közgyűlés felmérhetné és teljes biztonsággal kijelölhetné a magyar irodalom utolsó évei művészi teljesítményeinek helyét, értékét. Ilyen osztályozásra a a Magyar Írók Szövetségének nemrég lezajlott közgyűlésén kísérlet sem történt: sem Darvas József elnök referátuma, sem Dobozy Imre főtitkári beszámolója, sem az egyes hozzászólók nem sajátítottak ki maguknak olyan jogot, hogy megítéljék írótánsaik tevékenységét. Utalás a vitathatatlan eredményekre, természetesen történt. Illyés, Lengyel József, Gyurkó László, Dobozy Imre, Csurka István, Sü- kösd Mihály, Örkény István, Ladányi Mihály, Vas István, Benjámin László és mások munkássága —, hogy az utolsó íróközgyűlés (1965) óta eltelt időszakasz néhány kiemelkedő alkotóját említsük csupán — olyan értelemben említődött ezen a tanácskozáson, amely a közgyűlés általános irányával is egybevágott: milyen részt vállalt az irodalom a nemzet társadalmi és szellemi életében? Hogyan tükrözte az ország eredményeit és gondjait, mennyire volt felkészülve a nagyvilág friss szellemi hatásainak megvitatására, alkotó újjáélésére?

Világosan és félreérthetetlenül fejeződött ki az az igény: a magyar irodalomnak továbbra is közéletinek kell lennie. Nem abban a rossz értelemben hogy il- lusztratíve-deklaratív módon az állam, a párt akcióit közvetlenül kellene támogatnia. Ezt ma- már senki nem követeli meg, a kritika éppúgy nem, mint a társadalmi elvárás. Irodalmunknak azonban úgy kell köz- életiségét bizonyítania — hagyományaihoz méltóan —, hogy a társadalom valóságos állapotát tükrözi, hogy állandó részt vállal a magyarság emberi és nemzeti gondjaiból, hogy nem csupán szavakban, hanem tettekben is megkísérli a nálunk formálódó új emberi magatartás lényegét feltárni.

A

z írók tanácskozása tehát elsősorban , nem politikai eseményként jelentős, hanem az ország szellemi erőnlétének felméréseként. A közgyűlés politikai jelentősége, persze kifejeződött abban, hogy a felszólalók — Gyurkó Lászlótól Féja Gézáig, Hubay Miklóstól Fekete Gyuláig, Győri Dezsőtől Simonffy Andrásig — kifejezték azt a bizalmat, amelyet az írók éreznek a társadalmi fejlődés irányát illetően és szóltak arról a készségről is, hogy a szocializmus építésében aktívabban kívánnak részt vállalni. Ez roppant fontos mozzanat. Mi azonban a deklarált „igeneknél” megalapozottabbnak értékeljük azt az eleven tájékozódást a világ dolgaiban, azt a társadalmi indíttatású felelősségérzetet, amely a felszólalásokban és a közgyűlés egész atmoszférájában kifejeződött.

0. június 14-, vasárnap

A közgyűlés vitája — és ez volt a jó — nem arról zajlott, hogy milyen rímek engedhetők meg, vagy melyik műfaj fejezi ki legjobban korunkat, mint erre a korábbi közgyűléseken nem egy sajnálatos példa akadt. A disputa igenis arról folyt, hogy a szocialista demokrácia feltételeinek megteremtésében milyen szerepe van az irodalomnak és a demokrácia, a bizalom légköre mennyire hat vissza arra. Az eszmecsere lényege az volt, hogy az irodalom belső életében, milyen fegyelmet kíván meg az írótól a társadalmi feladatvállalás, milyen felelősséget jelent minden kimondott szó. Ugyanakkor a vitában arra is sor kellett, hogy kerüljön; legyen az írónak elegendő fóruma, hogy felelős szavát a közvélemény meghallgassa.' (Többen, például Darvas József elnök is, egy új irodalmi hetilap indítását sürgették).

A közgyűlésen elhangzott hozzászólások többségében az is hangsúlyosan szerepelt: a magyar irodalom nem lehet egyszínű, nem uralhatja egyetlen stílusirányzat. Az a szolgálat, melyet az író önként vállal — a legkülönbözőbb stílusirányzatokban megtestesülhet. A közéleti irodalom — nem jelent uniformizálást. Ez is hozzátartozik a szocialista demokráciához, a szellemi élet jó erőnlétéhez. Az irodalomnak művészetként kell a társadalmi szolgálatot vállalnia. Keserű tapasztalatot szereztünk arról, hogy ha egyetlen stílusirányzatnak sajátítjuk ki a szocialista irodalom fogalmi rendszerét: ez végeredményben a kisajátító számára is káros lett. A realizmus leegyszerűsítéséhez, naturalista-illusztratív propaganda- „Irodalomhoz” ve- zetett ez a szándék.

|a már világos, hogy nem az szolgálja helyesen a jó ügyet, aki siet a párt- és állami határozatokat mielőbb versben, novellában, regényben „népszerűsíteni”. Az ilyen műveknek sem rangjuk, sem hitelük nem lehet. Az irodalom szolgálata egészen mást jelent. A művészetek a társadalom sokoldalú ábrázolásával, az emberekben élő lelki változások pontos tükrözésével segíthetik a párt és az állam céljait. Hiszen a művészet a maga sajátos eszközeivel olyan folyamatok jelzésére' alkalmas, amelyeket a társadalom felmérésének tudományos módszerei nem képesek még érzékelni. Az önzés, a kispolgáriság életnormáinak jelzése sokszor éppen a művészetek jelzése által lett társadalmilag észlelhető gonddá.

Látszólag nem tartozik a magyar Irodalom közéleti- ségéhez tartozó ügynek, ha arról szólunk: mennyire kitágult szellemi életünk tájékozódása a világban. Eddig minden íróközgyűlésen elhangzott a panasz, hogy sem a folyóiratok, sem a könyvkiadás nem tart lépést a világirodalom új termésével. Most nem esett erről szó, s korántsem feledé- kenységből, hanem, mert a könyvkiadás, az egyes folyóiratok, legkivált a Nagyvi * lág — valóban komoly erőfeszítéssel — a világ új szellemi értékeinek legtöbbjét közvetítik a lehetséges gyorsasággal És ez része annak, hogy irodalmunk közéletisége _ tény. Hiszen csak ;

j

ól informált, a világ dől gaiban is járatos művész

M

foglalhat helyesen állást a haza ügyeiben. Abban igazat kell adnunk Darvas József közgyűlési referátumának, hogy vannak tennivalóink a szomszédos népek kultúrájának megismerésében.

A közgyűlésen számosán érintették a magyar írók lelősségét a szomszédos baráti országokban élő magyarság sorsáért, az ott alkotó magyar irodalmakért. Szellemi életűnkben — azt hisszük — ez a két igény szorosan összefonódik: megismerni a szomszédos népek kultúráját és a jelenleginél jobban, mélyebben foglalkozni a romániai, csehszlovákiai, szovjetunióbeli, jugoszláviai magyarság kulturális életével.

[éhány témát érintetN

tünk csupán azokból, melyek a Mar gyár írók Szövetsége közgyűlésén felmerültek. Nyilvánvaló, hogy elkövetkezendő időszakban még sokszor visszatérünk ennek a tanácskozásnak az értékelésére. Most a közgyűlés és ezzel együtt irodalmi életünk közérzetének alapmotívumait rögzíthettük: azt az igényt, hogy minél aktívabban vegyenek részt a szocialista társadalom soron következő feladatainak végrehajtásában, hogy szélesedjen az a demokrácia, amely az íróember számára ugyan fokozott felelősséggel jár, de ugyanakkor nagyobb cselekvési lehetőséget is biztosít számára. Irodalmunk, szellemi életünk erejét bizonyítja ez és további jó alkotások ígéretét.

E. Fehér Pál

Győry Dezsőt, a regényírót méltán ismeri a magyar olvasótábor, ám a lírikust, az egykori Sarló mozgalom s a „zengő Dunatáj’ poétáját talán kevésbé, inkább csak a tájékozottabbak, a szomszédos országok magyar irodalmának félszázados fejlődését is jobban ismerők. Pedig ez a líra „sajátosan nagy érték, hiteles tanú a történelem nagy fordulóján.” Értékei a sajátos fogantatás és a művészi megvalósulás különös egységéből fakadnak, mely értékekre már Móricz Zsig- mond felfigyelt a huszas évek végén — mondván: Győry Dezső lírájában „benne van a magyar bánat egész régi skálája, de valami új erővel, új szociális és emberi célok felé irányuló arccal és szívvel”. Most, a költő hetvenedik születésnapjára megjelent verseskötet, az Emberi hang egyértelmű bizonysága lehet a még mindig kételkedőknek is: nem fakuló, hanem az idő múlásával nemesedő költészet a Győry Dezsőé.

Ha valaki, úgy ő a Dunatáj költője, azé a földrajzi térségé, mely zabolátlan nacionalizmusok mákonyával volt fertőzött, de melynek népei között, írástudóik leg- jobbjainál, mégis gyökeret verhetett a megbékélés gondolata. S Győry Dezső ennek a nemes gondolatnak poétájául szegődött már a harmincas években, amikor épp a legnagyobb szükség volt rá. Miként sokakat, őt is a fasizmus réme döbbentette rá az összefogás szükségességének igazára, s Eurőnát féltő verseiben nem is szűnt meg soha hirdetni:

Polgár, munkás s paraszt

között,

híd ember és ember között,

híd minden dolgozó kéz és agy,

s ittélő testvérnép között.

Békéi Kenyér! Es munka!

Sok.

Vrak, írók, kolomposok,

ezt kéri a nép és a népek:

Joanok, Janók, Jánosok.

ÉLŐ IRODALOM

Győry

Dezső:

Emberi

hang

Ám az „Urak” és „kolomposok” nemigen hallgattak ekkor a költői szóra, s az „egy- sors-árva népek" martalékul dobattak a porosz csizma elé. A költő mégis konokul kitart elvei—eszméi és a nyomorúságban, szegénységben s megalázásban „egysorsú” népek mellett:

;.. hisszük, túl átkán vad jelennek

mind, mind hiszik:

egymásra lelnek!

Minden győzelmem s

tévedésem,

agyam és lelkemtépdesésem

s minden sírásom a

tiétek:

egysorsú, kicsi, árva népek.

Ez a hit és tartás fogalmaztatja meg vele az Emberi hang, e különös zengésű, súlyos mondanivalót hordozó poéma remek sorait, a ez tartja őt meg a legféktelenebb időben is „embermagyarnak” a szélsőségekkel szemben. Ahogy a minap elhunyt nagy harcos-, kor- és pályatárs, Fábry Zoltán írta róla: „dacosan és árván, de tovább énekelte az európai megszakíthatatlan folytonosság emberi énekét... Az emberi hangot elnyelték a barbarizmus csizmaléptei, de a

szlovenszkói magyar költő, a vox h urna na megszállottja és elkötelezettje nem úszhat az árral.” Maga is megfogalmazza ezt:

most, hogy új dühök

veszett nyála marja a föld csapágyait; s kigyóvérrel,

zsiványvelővel kenik az aljak várait; s országpelyvát sodor

a bomlás, gázzal telt, történelmi szél; s bátorság békéről az ének igazáért minden

szegénynek! az Ügy bukhat, az Eszme élj

most: légy a gáton férfi

s jelkép,

állá a sarat, a túsz te vagy,

magán, de tán magad a

nemzet,

ember-magyar tanod ne

hagyd.

Ennyi után s ennyivel gazdagítva magyar líránk szépséges panorámáját, joggal tekint vissza büszke-szerényen a volt időkre újabb verseiben is, hirdetve és vállalva és szorgalmazva a „Híd- verés“ fontosságát:

Te KilencszázharmVneegyben

közös célért, közös ügyben a cseh elit követjeként ott voltál a Vár alatt: s kongresszusán a Sarlónak jó szót szóltál. Szinte

szózatI

S Pozsony vén tetői máig visszhangozzák még szavad,

A Sándor László gondozta (szép bevezetőjét is ő irtat) kötet győzzön meg mindenkit e lira szépségeiről

Lökös István

'S/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJW’SSSSJ

ROMÁtf GYÖRGY:

Ügy a harmincas évek közepe táján sokáig éltem Párizsban. Azt, hogy a piktornak mestersége folytatásához a festék, ecset és festővászon nélkülözhetetlen, nem én találtam ki. Azt sem, hogy e kellékeket nem adják ingyen. De, hogy az ezek megvételéhez szükséges pénzt, no meg az ételre, lakásra való költséget Párizsban a vásárcsarnokok környékén lehet leginkább megkeresni, arra többen rájöttünk éhenkórászok, és ezek között néhány piktor is akadt. Sóikat mesélhetnék a döglött hal, a piktora, s a jómagam közötti hármas rossz viszonyról; de azt hiszem, elég any- nyi, hogy a döglött halak kiválogatása, kosárba rakása és cipelése olyannyira megútáltatott velem minden halféleséget, hogy később, a Duna partjára visszakerülve addigi kedvenc szórakozásommal, a horgászattal is örökre szakítottam.

Egy esős este ragadósan és halszagúan készültem távozni munkaadómtól, a csarnoki halkereskedőtől. Pénzemet megszámolva láttam, hogy a két heti cipekedéssel összegyűjtött pénz nemcsak az olyannyira szükséges kadmium- sárga megvételéhez elég, hanem életemet is néhány napig eltengethetem vele. Egyik lábammal már az utcai tócsában gázoltam, s azon töprengtem, vajon másik lábamat is az első mellé helyeztem-e kockáztatva, hogy örökre odaveszek a pocsolya sötét mélységeiben, mikor egy eléggé különös egyéniség ért utol, akiben egy honfitársamra, piktor kollégámra, egyszersmind sorstársamra ismertéin, mely egyéniség sorsa csak annyiban különbözött az enyémtől, hogy az ő útálatának tárgyát elvágott nyakú, lekoppasztott baromfiak képezték, gyakorolván (mármint az illető egyéniség), a válogatás és a cipekedés nemes mesterségét az én munkahelyemmel szomszédos baromfikereskedőnél, ott a vásárcsarnok sok mindent befogadó térségeiben.

A tócsatenger túlsó partjáig, s azután tovább is mellettem haladt, azt ajánlgatván, hogy ha betérnék a szomszédos kis kocsmába, az mindenképpen jó volna neki is, nekem is.

A kocsma világosságánál

azután szemügyre véve társam küllemét, se nem nagyon rongyos, sem túlságosan jó karban levő ruhájáról megállapítottam, hogy anyagi helyzete nem sokkal különbözhet az enyémtől. Vöröses, ripa- csos orrának miatta hiába iparkodott volna letagadni az italhoz fűződő rokoni kapcsolatait.

Miután úgy nagyjában mindegyikünk közölte a másikkal anyagi ügyeinek állását, megkérdezte, mik a szándékaim a jövőre vonatkozólag? Miután én is elmondtam a magam mondanivalóját, nagyot és kacskaringóeat köpvén, tudtomra adta azt a véleményét, hogy rossz úton járok, ahonnan nincs visszaút; s ha abba nem hagyom a halakkal való elfoglaltságot, örökre búcsút mondhatók hivatásomnak, a piktorának. Kérdésemre, hogy ő, aki egy utcában söpör velem, hogy tanácsolhat ilyesmit, azt felelte, hogy nézzem meg őt közelebbről, hogy mind a szeme körüli ráncokból, mind pedig nehézkes lépteiről megállapíthatom, hogy jó néhány évtizeddel Idősebb nálam. „Nékem már minden mindegy; maga még az italra sem kapott rá” fejezte be.

Nagy elkeseredéssel adtam neki, tanácsára vonatkozólag igazgat, erősen hangsúlyozván azonban, hogy tanácsát a legjobb akarattal sem fogadhatom el. „Éhen dögölve nemigen lehet festeni” jelentettem ki.

Ismerősöm némi gondolkozás után azt ajánlotta, menjek el az általa megnevezett utcába, szintén az általa megnevezett műkereskedőhöz. „Pár megrendelést kaphat. Én is dolgoztam neki valamikor, amikor még végképp ki nem csöppentem foglalkozásomból”.

Ezek után, kifizetvén borunkat magamra hagyott, visz- szautasítván ajánlatomat, hogy elkísérem. Néztem, amint meggömyedve halad fölfelé a kocsmahelyiség lépcsőjén.

Az említett műkereskedő, minekutána kikötötte, hogy munkám után neki, mint közvetítőnek —, provízió jár, Párizs egyik villakülvárosába utasított, ahol, amint mondta, monsieur ez meg ez meg szeretné festetni nagyanyja portréját. Rövidesen megtaláltam a nem túlságosan messze fekvő házat-utcát, és egy úgy hatvan év körüli ember személyében az említett mössziőt is. Miközben azon töprengtem, vajon mennyi idős lehet a nagyanyja, átnyújtott egy, az illető hölgyet ábrázoló régi arcképet, nem mulasztván el megemlíteni, hogy annak eredetije már vagy húsz évvel ezelőtt a másvilágra költözött. Azután némi előleget kifizetvén, utamra bocsátott, hangsúlyozva, hogy a másolatnál nem annyira a színbeli tetszetősség, mint a hasonlatosság a fontos. „Egészen kellemes úriember” — gondoltam ma- gamban, hazafelé baktatván a villanegyed szép _ ez ér'