Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-14 / 138. szám
ANTALFY ISTVÁN versei: „Itt soha nem esik a hó ha esni kezd, már el is olvad...’’ „Itt egyforma a tél, a nyár...’1 — a tegnap, a ma, és a holnap. Itt pihennek az emberek, itt mindig, mindent megcsodálnak, akik messziről idejönnek, oázisára e világnak. Itt a citrom is megterem. Itt a tenger csodásán kéklik. De én tudom; a cédrusok, s a pálmák se nőnek az égig. Nem hallom most a szavadat. Zúg, egyre morajlik a tenger Csapja a partokat a hullám, felszabadult fegyelemmel. öreg halász alszik a parton. Neki a tenger csak kenyér. Nekem egzotikum; a zúgás most már örökké visszatér. A pálmafák, a luxusszállók között én idegen vagyok. A Kmmer sziklái remegnek, s most születnek a csillagok. Körülvesznek as epizódok, mint tát a kérge. Mint a köd a pályamunkáé sziluettjét. Hallod, hogy néha felnyögök, úgy fájnak, vagy úgy oldanak fel (dicsőséged, vagy szégyened?) de mint a fa kérge, a fát engem az epizódok meg nem védenek. Játszik a fény az Adria vizén. A vihar elmúlt, az eső elállt. Tarkállik ismét, s nyüzsög a világ, ellepik újra a csöppnyi bazárt, árul a sarki képárus. Szivart füstöl a cipőpucoló gyerek, polipot fogott egy öreg halász, és meglengnek a pálmalevelek. A tengervíz felett a pára, a sziklákon a zöld moha, « fényben fürdő messzi partok, a sétányok pálma-sora, a színes lámpasor az úton, a fények, és a forgatag, ami szép az Adria partján, és a világon, — az Te vagy! OpjCitqa, 1970. ntáfuj A tárt ablakű könyvelésbe becsúszott a késő délutáni zaj. Buszok böffenö indulása, villamos recsegő fékjei, emberek zaja. A könyvelésbe a nyitott panorámaablakokon hasábban beúszott a hazamenők energiája. —. Folytassuk Kiss úri A könyökvédős kitakarta szemét a homlokszorításbóL — őrjítőén fáradt vagyok. — Folytassuk Kiss Ür! — Olvassa! A két könyökvédős, gallérjuk és ingük között merített papírral: hogy ne koszolódjék az ing, egymással szemben ült. Csak ők ketten urazták egymást az irodában. — Bár szólíthatnánk egymást elvtársnak is hehe..: szakban kopár —, vadgesztenyefákkal szegett útjain. A giccselésnék ezt a módját sohasem gyakoroltam, ennek köszönhettem a most elkövetkezett nehéz birkózást a nagymama portréjával. Végre ezután olyan állapotba került a kép, hogy mind hasonlatosságát, mind pedig a ruha részleteit jónak találtam. „Nem azért álltam művésznek!” — hajtogattam magamban, r Végre elkészültem. Jónak találtam a munkát, legalábbis hasonlatosnak, de ugyanakkor megrendelőmet kevésbé szimpatikus úriembernek, amikor utánozhatatlanul lebigy- gyesztett szájjal tudtomra adta, hogy a kép egy vén házmesternél; ábrázol, nem az ő nagyanyját. „Fesse újra, vagy adja vissza a pénzemet!” Mit tehettem egyebet, engedelmeskedtem. Munkám ezúttal jóval hosszabb ideig tartott. Halválogatástól és ci- pekedésől eldurvult kezemmel ügyetlenül tartottam az ecsetet. Es még egy: akkoriban történt a Renault-gyári munkások sztrájkja. Titokzatos kezek éjszakánkint felnagyított fényképplakátokkal árasztották el a várost, mely plakátok német katonai táborokat ábrázoltak ágyúkkal, tankokkal, Aliig felfegyverzett harcosokkal, aláríva a következőt: A francia kormány közben alszik? Antifasiszta tüntetés volt a sztrájk, Hogy ehhez ml közöm lehetett és mi köze volt az illető megrendelő nagymamájának ? A magyarázat fölöttébb egyszerű: miután időm egy részét a munkások gyülekezési-felvonulási helyein töltöttem, s vázlatokat készítettem, hozzáfogtam Sztrájkolok elnevezésű, eléggé nagyméretű kompozíciómhoz. Elmondhatnám, kik és hogyan szerepeltek rajta, de hát képet nehéz szavakkal érzékeltetni. Ami cipekedési és halszortírozási időmből maradt, ecsettel kezemben e kép fölébe görnyedve töltöttem mindaddig, amíg festékem fogytán újból a nagymamaairc- képre kellett fanyalodnom. Emlékszem, még egy kávéscsésze nagyságú gyémántos csillagkeresztet is mázoljam a nyaka köré, mely ékszer csak az én fantáziámban született meg. Tán mondanom sem kell, ismét elégtelenre feleltem. Mecénásom (minek nevezhetném egyébnek) csaknem ugyanazokkal a szavakkal és arckifejezéssel a legutóbbi arckép ikertestvérét vélte felfedezni a kép modelljében. Leforrázott kutya módjára kullogtam haza. Tudtam; próbálkozhatom olyan festési stílussal, amivel csak akarok, nem tudom szebbé teremteni a megrendelőm emlékezetében alighanem az előkelőnél is előkelőbbre va- rázsolódott vénasszonyalakot. Visszautasítások hosszú sorozatára lehettem elkészülve. Aki került már az enyémhez hasonló helyzetbe, vagyis abba a helyzetbe, hogy nem volt veszítenivalója, elképzelheti miféle érzelmek rohantak meg akkor. A Sztrájkolókat a címhez illő erőteljes ecsethúzásokkal mindenesetre befejeztem. A másodszor kapott, az elsőnél jóval csekélyebb előlegből éppen ennyire futotta. Akkor nagy és elkeseredett elhatározással, a szerencsétlen nagy- mar ia képpel egyetemben a hátamra vettem, s immáron harm rászór beállítottam megrendelőm villájába. — Kedves uram — mondottam neki —, hába próbáikon , az arcképen nem tudok újabbat változtatni. Mi- Vtm: izonban az előleggel adós maradni nem akarók, az előleg fejében elhoztam ezt a másik festményt — mutattam a Sztrájkolókat. — Előbb azonban ki akarom állítani. Erőteljes munka, valamelyik tárlatra bizonyára beveszik. — Itt említetten! egy, nemsokára megnyüó kiállítást. E szavakkal az aranyozott kandalló oldalához támasztattam a festményt. Megrendelőm orrára illesztette pápaszemét Hogy a képzőművészethez mennyiben' értett, menynyiben nem, nem tudhattam, azt azonban sejtettem, hogy az egyik sztrájkoló alak kezében levő óriási táblán a felirat nem kerülhette el a figyelmét, mely táblán jól látható, szinte naturalisztikus kivitelben ott díszelgett a Renault- gyár neve. Megrendelőm arca neim sokat változott; minden hájjal megkent vén róka lehetett; uralkodott arcvonásain. Levette szemüvegét, lassan törülgette, majd hirtelen hozzám fordult: — Tudja maga, hogy én igazgató vagyok ebben a gyárban? — Tudom — feleltem habozás nélkül. Igazat mondtam, előzőleg már utánajártam megrendelőm körülményednek, s nem véletlen volt, hogy azzal a szándékkal állítottam be, amivel beállítottam. — Van magának köze ezekhez az emberekhez? — firtatta tovább, pápaszemével a kezében. A kérdésre helyesebbnek találtam sokat sejtető hallgatással feleim. Mecénásom erre szapora szöáradatba fogott. Kifejtette, hogy ámbár ez a sztrájk senki előtt nem titok, mégsem, volna kellemes a gyárnak, ha az még képzőművészeti alkotásokon is szerepelne. Majd befejezésül: „Átveszem az arcképet — itt van, kifizetem —, s ezt is átveszem —, bökött alig leplezett undorral a Sztrájkolok felé. — Csak én állíttathatom ki, ha ugyan jónak látom”. e. Kijelentettem: örülök, hogy a nagymamaarckép immáron megfelel. A másik festményre vonatkozólag meggondoltam a dolgot: nem adom el... Valószínű, hogy kiállításon beveszik. Már akkor vonultam is elfelé, pénzzel a zsebemben és hátamon a festménnyel. Mecénásom egészen a kert kapujáig követett, egyre kapacitálva, hogy adjam el a másik képet is. Akkora ösz- szeget kínált érte, hogy egy évig nyugodtan a pokolban hagyhattam a halakat. Nem hajlított meg. Az ajánlat elfogadása — érzésem szerint —, árulás lett volna azokkal szemben, akik szerepelték a képen. A kiállításból nem lett semmi. Egy idő múltán képemmel egyetemben éppen odafelé tartottam,» amikor egy mellettem elsuhanó Renault autó olyanképpen legyintett oldalba. hogy a képet rapityánkká zúzta, engem pedig hasra vágott a kocsiút közepén a legnagyobb párizsi sárban. Meg kell adni: ügyes fickó volt a sofőr: gyilkolás nélkül teljesítette feladatát. Még egy ideig Párizsban maradtam. Mindaddig, amíg a halcipelés mesterségéből félre nem raktam annyit, hogy hazáig kifussa az útra. Itthon aztán másféle nehézségek kezdődtek életemben, melyek szintén az anyagiak körül forogtak. Éhen nem haltam, de semmiféle hatalom többé rá nem bírhatott a giccselésre* sem pedig arra, hogy akár horgászás, akár halpaprikás formájában közöm legyen a halaikhoz. Bármennyire kedvelték is mások. Nem igaz? — kérdezte egyszer doktor Szánthó, kivel közös zárkába zárta Kiss urat az évente tizenkétszer ismétlődő hóvégi zárás ötnapos, éjfélig tartó túlórázása. — Olvassa, Szánthó úr. — Kétezernyolcszázhuszon- hét... Halkan recseg, tekereg az öreg Brunswiga. — Igen. — Tízezerötszáz, :: Az öszeadógép ötven éve adja össze a számokat, Brunswiga. <■ — Igen. — Igen. — Igen.;: igen.;; igen.; — ezredszer fordul az összeadókar. — Igen.:: Nincs több? Akkor mondja Szánthó úr a végösszeget. — Kétszázhuszonnyolcezer négyszázhatvankettő. — Igen. Mennyi? Mintha csak az egyik könyökvédő lenne Kiss úron. — Kétszázhuszonnyolcezer négyszázhatvankettő. — IGEN. Kiss úr feláll. IGEN! ! ! Üvölti és Szánthó úr felugrik asztala mellől. IGEN! ! ! JELEN! ! ! Üvölti, suttogja. Mert ezt kell mondania. Elvesznek az íróasztalok, az utca zaja, az autóbuszok, a villamos, az emberek, csak a számok maradnak, és az IGEN. JELEN! ! ! Látja a sírkamraszerű priccsrengeteget. Látja a bevetődő fények sárgasávos csontváz arcait. Látja a lábai, mi tétován lenyúl, támaszt keresve megáll a koporsó szélén. Hangokat 'hall; Hallja a saját rekedt suttogását. — Hová mész? — Orvosért. S meghallja ezt egy harmadik. — Orvos? Ah. Orvos kell neki. Kísérlethez? Akad barátom. Orvos kell? Kozmetikus, borbély, író, igazgató, színész, költő, főkönyvelő nem kell? Akad pedig! Orvos kell?! Gyógyszer barátom... — Hallgattassátok el. — Ez itt meghal. Piros csík megy a szíve felé, vérmérgezés. — Hol itt egy orvos? Miféle gyógyszer kell neki? Széttört here? Apám velője? Itt van, itt szárítom. Hülyék. — Azt mondják, a vizelet... — Pszt! Az őrség! Fényre kushad a kripta. Álmot tettetnek a csontok. S a sötétséggel indul megint a suttogás. — Azt mondják a vizelet..: az jó a sebre. — Emberek! Kinek kell vizelnie? A beteg nyög. — Oh, Adonáj! Es látja Klein a reggeleket Az Appelplatzot. A tá- molygó vigyázzba meredt négyszöget. A hajnali névsorolvasást. S az ő nevénél a döbbenet. — Hát csak ennyi lennék? Es ennyien. Es vigyorgó pofájú vérebek, és az iszonyat hogy túléljük, és találkozunk majd: — No, lám-lám Klein, hogy vagyunk, hogy vagyunk? nem Érdekel. Túlélni. ELFELEJTENI. De most kísértenek az éji hangok. — És te Rosenthal, Szalai? Ti mit csináltok? — Én boltot nyitok. Kóee- rájt, magunknak — ha él az asszony. — Én meg elégek::: — Emberek, ki ismer engem?!! Ki ismer engem? Mondjátok a nevem. „Megveszem majd ezt a priccset. Itt a fogam nyoma. Meg akarom majd mutatni embereknek. Aludj Klein, aludj. Reggel a vigyázzhoz erő kell. A JELEN-hez. Hogy úgy üvöltsd, hogy higgyék azt, ikreket szülsz, annyi az erőd. És nyeld le, nyeld le— ne érts németül! Mondd mil- liószor az egyszeregyet és számold a napokat. A számok kenyeret adtak neked, életet!” Magával vitázva. A számok? Hát számold a napokat. És ne felejtsd a névsorolvasást. Ne felejtsd a jelre üvölteni, hogy JELEN, ne felejtsd a vigyázzt. Ez most mindent jelent. És várj a jelre: — Zweihundert achtund- zwanzigtausend vierhundertzwei und sechzig. — JELEN... — Kérem, mi csak összeadtunk. És akkor Kiss úr. Az egyenruhások összenéznek. Most meghalt a város. Kettévágta zaját ‘a sziréna. A hordágy a számológép mellett terpeszkedik a két íróasztalon. A falon oklevél a „FEL- SZABADULÁS szocialista brigádnak”. — Kérem, mi csak Kiss úr-» ral összeadtunk és akkor... Nézzék! Nézzék a kezét! Ahonnan letépték a fekete könyökvédőt a szőrtelen kar belsején, épp az ütőér fölött I. G. FARBEN reklám: 228 462. 1970. június 14., vasárnap
