Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-21 / 144. szám

TAMAS MENYHÉRT: László Annái Változások A pajtában falnak dől a kiszáradt fűzkosár résein kibújt gyermekkorom emlékezete, szótlanul int s a halk házsorok közé kisér, ahol a teljesedő éj teljesedő álmokat rajzol az ablakokra, a papsajtos árokpartok már nem ismerik a szorongást, az út szélén kővémeredt hitek hevernek, ahol rozsdás-kilinesű kápolnákban emészti magát az isten. Különben, a napkelte otgam, mint akkor volt, a föld föld maradt, a munka munka — kemény, de könnyebb, akár a megosztott gond, csak a dombok váUa roskadt meg, súlyosodtak a völgyek: termőbb lett ölük. Ha Jüdítőt FARKAS ANDRÁS: Hegyoldalon a szőke rét.-:.] Hegyoldalon a szőke rét Száz margarétái rejteget, Szerencseváró lóherét. Szeplős virágot, füveket — Őseik az illatkeverék, Kakukkfűből a fűszerek Szórása csap fed hamarább, Ahogy a főidbe beverek, KőrSefcőrfH erdő legel, Húzott felhő ereszkedik Szellő karján, úgy libben el, Mint hálózó lány, ho a tánc Hajlítja kényes térdelt Es blúzán mosolyog a ránc. KISS KAROLT: '*’T Voltatok s lesztek még... Voltatok és lesztek még hi szeretők, Lesztek majd hajnalok és delelök, Es lesztek sohase-volt alkonyotok, Elmúló csillagok, ragyogjatokI Es ti, kik nem vagytok, s szerettetek, Szeretve pokolra vetettetek: Pokolban, csókban az ember élég, Csontja is eltörik, mint a cserép! Elhamvadok majd, de benneteket Erősen ölelnek a hidegek. Jeges-fény vHágói testeteken. Ragyogni örökös éjjeleken. Mint haló lombok a fa ágain: Ragyogtok, égtek, mint bennem a kin, Mint aki lobog, mint lobog a láng, Kéken és boldogan, mint a katáng. Lettetek s vagytok még égi jelek, Lobogó csillagok, ti porszemek! Voltatok életemben, ragyogtatok, S lettetek égi-vad liliomok, Vadrózsák, szegfűk és vadviolák. Holtan is virágzik a sok virág, Holtan is kinyílik minden szirom, S átragyog vakító álmaimon. Mert az ég fekete, messzi bozót, Világit benne még sok régi csók: Csillagok, virágok, alkonyotok, Százezer millió gyertya lobog. De őket semmi sem verheti le, Mert ők csak vendégnek jöttek id Égeti testüket, égi hideg, Viharok és mérges vadtövisek. Lehullnak szirmaik s leveleik? Magukat akkor is fölemelik! Ragyognak mindig a lét peremén. S égnek az elmúlás vak mezején. Micsoda virágok, mind ott ragyog, Ontják és vetik a gyöngyharmatot.- ,VAVvWA^W.VvWArV\ANWVVVVVVWWWVVVWVV |étf5 este a férfi haza akart látogatni a csa­ládjához. Ekkor Judi­tét gyomor-fájdalmak lepték meg. Pál, Pa­yor Pál biztosan ható orvosságot keresett elő a házi patikából. Majd készülődött, becsomagolta a Dani fiának szánt ajándékot. A biztosan ható orvosság gyorsan fokozta fel a fájdal­makat Judit gyomrára szo­rította ezüstgyöngyházzal lakkozott kezét Payor vigasztalta: mind­járt elmúlik, mindjárt, neki okvetlenül Indulnia kell, már annyiszor Ígérte. Dani már annyiszor várta hiába. Ekkor Juditot a görcs durva lökése a rekamiéra vetette. Payor Pál orvost akart hív­ni. Judit nyöszörögve-búgva tiltakozott: majd holnap reggel, ne csapjunk pánikot este, amúgy is, ki tudja, mit talál, most nem viselné eL Vonaglott a kintél, nyitott pongyolában és ingerlő pó­zokban. Payor nem volt sem tompa agyú, sem hiszé­keny ember. — Hisztéria — gondolta és tehetetlenül bosszankodott A vonaglások folytatódtak, ritmikusan, a ritmus tüzében. — Judit kü­lönben nem hisztérikus — fogalmazta meg Payor, — a szerelem korbácsolja, na­gyon szeret engem. Csak egy kis díszlámpa égett, lefelé fordított ernyővel. Így még sohasem volt... ilyen fájdal­masan vad lüktetésben..! mindig valami új és más.!! ilyen extázisbán... A férfi is a rekamiéra dobta magát ♦ Kedd délután Judit meg­várta Payort a munkahelye előtt, az utcán. A férfi azon­nal tudta, miről van szó. Reggel bejelentette, hogy ma rögtön munka után megy a családjához. Ingerülten fo­gadta szerelmesét — Szépen is beszélhetünk — csillapította Judit, — mi értelme a veszekedésnek. Azért jöttem, hogy üljünk be egy presszóba, otthon nem lehet... El kell bú­csúznunk egymástól, Pali­kám... sajnos, nincs to­vább . .1 Payor megdöbbent, ezt várta a legkevésbé. Izgatot­tan faggatózott Judit nem akarta az utcán... presszót keresett ' — Mi történt köztünk, Judit?! A lány gyermekkori em­lékeit kezdte mesélni. Ná­luk lakott egy unokabátyja évekig, s az oly mohó volt életében, játékban, ébredező szerelmében... még rá is szemet vetett, üldözte, pedig ki se látszott a földből még... • Az emlék ágas-bogas volt, feltárása, lassú kibontakozá­sa hosszan tartott, bár igaz: Judit nagyon színesen, han­gulatosan mesélt A férfi gyötörte a fejét: hova lyu­kadnak ki. Nos, Judit teg­nap szenvedett a gyomrával, Palit mégse érdekelte más, mint a saját vágya. Oly mo­hón, vadul... Az ember nem tehet róla, ha megcsö­mörlik ... és egyszer csak nincs tovább ... Vagyis nem az ember, csak 6, a gyerek­kori emlékei miatt. Payor magyarázata, hogy nem így volt. Annyira nem így volt, hogy most sután bukdácsolt a szavak között. Különben is zavartan, nehézkesen beszélt ilyesmiről a presszóasztal­nál. — Jó. hisz nem fontos, úgyis elbúcsúzunk. Payor már tüzesebben ér­velt, micsoda képtelenség! Vagy valaki... egy másik férfi...?! — Pali, teutánad?! Elkép­zelhetetlen bárki! Most?! Évek múltán se! Este kilenc óra tájban ki­világlott, hogy rendkívüli és megronthatatlan szerelem az övé Ilyenkor Dani már aludt. Payor elfáradt Arra gon­dolt, hogy nincsen megoldás, hiába menne egyenesen a munkából, vagy akármi egyebet talál ki... Judit le­leményesebb ... Payor kime­rült el is nyűvődött. Ügy látszik, élesebben kell vá­lasztani. Vagy-vagy. Dani a vére, édes kölyök, ragaszko­dó. De az az igazság, hogy nélküle is van élet. Judit nélkül meg nincs. Kedden Dani ismét várta — Hogy tegnap Somos Ju­dit beteg volt. De ma bizto­san eljön. A gyerek kitépte a kezemből a kagylót Neki külön megígérte. — Ne említsd a nevét — szólt rá a nagynénje — nem bírom a nevét hallani. — Hallgatom én eleget! Ez szándékos Palinál. Nehogy reménykedjem. Hogy újra és újra éreztesse: mivelünk végzett, Somos Judithoz jo­ga van már. Ezt ugyan el­hallgatja, de én tudom; So­mos Judit nem engedi hoz­zánk. — Mindent megértek — nyögte a fiatalasszony — kellhet más, frissebb, érde­kesebb,.. aki új, az persze érdekesebb... mindent ér­az apját. A lépcsőházban ácsorgott, kisbundát, kötött sapkát viselt, mintha szán- kázni készülne. De hidegebb volt, mint bármikor a szán­kón. Időről időre felágasko­dott, kihajolt a korláton, hogy jobban lássa a föld­szintet, a kapu alját. Bent a nyári meleg lakásban Payor- né, az anyja, és a nagynénje arról tanácskozott, mit te­gyenek Danival. Ha behív­ják, toporzékol. Drasztikus eszközöket nem használhat­tak, sebesült gyerek. Később, fél kilenc tájban, a három nő együttes erővel behúzta-vonszolta Danit a lakásba. Lefektették. Sírt, aztán elaludt, bíztak benne, hogy nyugalom lesz. A kisfiú álmában többször felsikoltott. Payorné ésszerű és higgadt asszony volt, de a sikolyok kilódították az egyensúlyából A hajába túrt és a hangja apró dara­bokra tört: — Én tehetek róla! Csak én. Hogy hazugság nélkül akartam felnevelni! „Apu hol van?” „Máshová költö­zött, szívem”. Miért nem mondtam, hogy vidékre he­lyezték? Miért nem mond­tam. akár azt, hogy meg­halt?! — Lehetetlen. Ha Pali mindig telefonál. Ma is te­lefonált ... — mormolta Pa- yomé anyja — ma mit ha­zudott? tek, csak azt az egyet nem: miért éppen a leggonoszab­bakhoz pártolnak a férfiak? 1 És őket el se hagyják. Mivel ezt az egyet nem ér­tette, semmit de semmit se értett. Anyja és nagynénje nem tudott segíteni rajta. A gyerek ismét sikongott ál­mában. Különben csend volt. Sötét káoszban és hallgata­gon ültek. Payorné nézte az anyját, nagynénjét. Hozzájuk is ren­des ő. Mindenkihez, Nem is egyenrangú. Sem az élettel, sem a Judit-féle nőkkel. Nem gonosz. Kicsinek, ke­vésnek érezte magát. Somos Juditék házában, a hajdani viceházmester odú­jában egy loncsos öreg ma­ma lakott. Szerdán, a síkos járdán lábát törte, a kór­házban begipszelték, azután hazaszállították. Egy-egy asz- szony szaladt a szomszédjá­hoz: mi lesz a nénivel elha- gyatottságában, se kosztja, se ápolása... A szomszéd fu­tott a következő szomszéd­hoz, s rémüldözött: a néni­nek se kosztja, se ápolása... Judit látta, hogy továbbad­ják a felelősséget, a másik­hoz dobják, mint valami sú­lyos labdát, amely lehúzza a vállat, s amelytől szaba­dulni kell. Töprengett, mit tegyen, oly feszélyező a sza­maritánus-szerep, még in­kább a hálálkodás... Csütörtökön kora reggel Qnda előtt bement a rende­lő intézetbe. Harcolt a néni­ért, míg megígérték, hogy naponta küldenek ápolónőt. Délben kifizette az öregasz- szony egyhavi ebédjét, s meghagyta a vendéglőben: ne árulják el, ki küldi. Dél­után szenet rendelt neki, tÍ2 mázsát körülbelül a tél vé­géig. .. Bőkezű borravalót adott a szenesembemek, hogy fűtsön is be mindjárt A néni előbb csak feküdt a hidegben, éhesen és szere­tett volna meghalni. De tud­ta, hogy az sem könnyű, no­ha már nyolcvan is elmúlt Mi mást tehetett: imádko­zott Addig imádkozott, míg egyszer csak ebédet hoztak, jobbat mint amilyenhez hozzászokott Később szenet hoztak és befűtöttek, meleg lett akár a bálban. Másnap reggel eljött az ápolónő, ki­takarított és forró teát vitt az ágyához. A néni agyában lerakódott a mész, a szeme meg hályo- gos... így hát csodában hitt Hálálkodott az istennek, hogy ezt még megadta neki. Ezt a belső fényt A nyuga­lom sugárzását, hogy nem érheti baj többé. Gyakran biztosította a Teremtőt vi­szonzásul ajándékaiért: nem volt még ilyen boldog soha. Legalább is nem emlékszik. Néha, józanabb óráiban, eszébe jutott hogy talán em­ber küdte mindezt Nem is sejtette, ki lehetett Csak imádkozott hogy áldja meg az isten, ezerszer. Somos Ju­dit névtelen neve kitágítot­ta és felfényesítette. az egy­kori viceházmeeter szűk odú­ját ♦ Következő hétfőn elkezdő­dött a hajrá. Év végén min­dig felhalmozódott a mun­ka az irodában. Tavaly egy hétig túlóráztak Kocsisnéval, de akkor tizenegyig, éjfélig is. Kocsisné három gyereke azon a héten elanyátlano- dott Megesett hogy vacsora nélkül feküdtek le, az ap­jukkal együtt. Idén Judit magára vállalta a túlórákat Erről nem szólt Payornak. Esténként hazatelefonált: vá­ratlanul befutott egy sürgő« feladat És képzeld, ma me­gint Később majd hívjvisz- sza, drága, légy szíves, hogy legalább a hangod halljam. A régóta esedékes szerelé­seket és javításokat megcsi­náltatta, délutánra hívta a szerelőt meg az asztalost Payor foglalkozott velük. Vé­gül a cserépkályhát is átra­katta. Payor topogott a kály­háik mellett a hidegben és a piszokban, több délután, késő estig. Judit nem győzte dicsérni az áldozatosságát — a tele­fonban és éjfél után. Azt mondta: ilyen férfi nincs még egy, most szerette meg igazán. ♦ Békén aludt; végre a há­rom gyerek, néhány percre Kocsisné is megpihenhetett. — Az ember bizalmatlan­ná válik... — szólt halkan lassan a férjéhez — aztán meg iszonyúan szégyell! ma­gát. Én ezt már nem is hit­tem volna senkiről... Somos Judit ott robotol egyedül.., a tetejébe: egyedül barát­ságtalan, sivár is..; Egy­két telefon, de azon kívül jóformán fel sem néz reg­geltől. .. Ma megkérdeztem tőle, tulajdonképpen miért vállalta el? Rám nevetett: „Imádom a srácaidat! és aho­gyan csinálja... Nemhogy viszonzást nem vár, ma a táskámba dugta azt a nagy tábla csokit. „Mi az, hogy nem viszed el? Nem a tiéd, a srácoké!” Mondd, te érted ezt? Ekkora önzetlenséget idegen gyerekekért. Vala­hogy átformálja a kialakult képet az emberekről...’ Igen... átformálja Somos Judit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents