Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-23 / 119. szám

észre, ahogyan az S látása, szemlélete azt megfogalmaz­za. Bűben a fűmben az első hallásra furcsa és semmit­mondó ötlet testesül meg, ka- tonadalok hangzanak él ben­ne a háborúról, az elsőről, a lövészárikosról, amikor mind­két oldalon volt még idejük és kedvük énekelni az embe­reknek. Legalábbis ennyire még emberek maradtak. Ka­rácsonykor a katonák a Stille Nacht-ot, máskor mást, érzel­gős et, honvágyasat, de légin-; kább pattogó ritmusokat éne­kelnek, gúnyolódnak, evőd­nek mások és maguk esetlen­ségén, nyomorúságán, csip­kedik a pöffeszkedő vezérka­ri tiszteket és dalaikkal ezek a szenvedő katonák történel­met írnak. Mi is ez a törté­nelem? Kinek mi. A legfel­sőbb diplomáciának elegáns környezetben, jól vasaltan kötekedő férfiak és nők fel­lengzős kijelentéseinek sora, hatalmi és szellemi manőver, amelyben a ki, kit, mit_ és hogyan szerez meg a győze­lem érdekében. Másoíknak hiúsági kérdés és az íróasz­tal mellől! szervezés, ahol az emberek százezrei könnyen leírhatók a veszteséglistán, kegyes fohász kíséretében az Úrhoz, aki vegye észre azt, hogy a németek veszteségei legalább olyan nagyok, mint az angoloké, ráadásul még nem is győztek. De a milli­óknak testi és lelki megpró­báltatások véget nem érni akaró láncolata, amelynek a végén hatalmas sírokat ás­nak és a szenvedések bete­tőzéseként ott febérlenek a zöld mező végtelenjében a fehér keresztek. Ennek a veszteségnek a képtelensége olyan nyilvánvaló, annyira a számok játékának tűnik egy idő után, hogy legjobban tesszük, ha elfeledkezünk ró­la. Hiszen a pipacsok vérpi­rosán virítanak, és ha eljön a tavasz, ki gondol már a fájó őszi sárra és a hamu- szerűen szétszóródó háborús halottak arcára? Megmarad belőlük az emlék, az ének, a dallam és talán az a gondo­lat is, hogy azok a hatalma­sok ott fenn, egyszer majd csak észreveszik, hogy az emberiségnek ez a nagy és halálos számtana igazságta­lan és embertelen: nem a diplomáciában, hanem a név­telen emberek gondolataiban. A rendező, Richard Atten­borough kétségbevonhatat­lan, határozott szándékkal el­ítéli ezt a négyéves mészár­hiúságukban, karrieré!! Hegük­ben és hatalmai mámorukban elvakult tábornokok szíthat­ják fel embertelen méretekig. S nemcsak abban határozott ez a művészi és humanista film, hogy az egész folyama­tot egy fényképész fürge te­kintetével mérd fel, hanem abban is, hogy az egyetlen mondatnyi mondandónak — a háború értelmetlen szenve­dés és manipulált világ —, ennek a művészi célnak a szolgálatába a film nagysá­»'*«*!*!!?' VI. Már a felszálláskor •dobozaival, csomagjaival minden e célra alkalmas és nem alkalmas helyet el­foglalt, bár jegye nem oda szólt, természetes fensőbb- séggel az első sorba, az ab­lak mellé telepedett le, nem volt hajlandó feltenni a száj­kosarat a kínai selyempin­csijére, jóllehet ezt az elő­írások megkövetelik, jelene­tet rendezett, mert langyos­nak találta a felszolgált hű­sítőt, és így tovább. Egyszó­val: hisztérika. És végezetül a művésznő mögötti ülése­ken két utas az óceánon túl­ról, Európának is egy távoli országából, Magyarországról, Egy szőke és egy kopasz. Befejezvén a leltározást, Izabella Espla mély lélegze­tet vett, aztán összeütötte a két tenyerét, hogy magára vonja a figyelmet. — Kedves hölgyeim és uraim! Néhány perce ott sza­kítottam félbe az ismerte­tést, hogy alattunk, az Ama­zonas két partján a világ legnagyobb őserdeje húzó­dik. Önök nyilván szívesen vetnének rá néhány pillan­tást közelebbről is. Nos, er­re most lesz alkalmuk, a gép ugyanis rövidesen lejjebb ereszkedik. Sőt, valószínűleg kis időre le is szállunk... Kérem, őrizzék meg nyugal­mukat, az történt ugyanis; hogy egy ostoba félreértés következtében bombát sze­reltek a gépünkre -if A repülőgép ebben a pil­lanatban megbillent, majd meredek vonalú ereszkedés­be kezdett. Barilla kapitány rászánta magát a több mini kockázatos kísérletre. Más választása nem volt Szerencse-sorozat késaségét állítja sorompóba, nem is beszélve azokról a felvételekről, amelyek a tö­megmozgatás miatt minden­nél beszédesebbek. A film háborús dalait Alf­réd Ralston hangszerelte és ő ■írta a film kísérőzenéjét is. A film komolyságát és el­gondolkoztató képsorait ne­hezen lehet felejteni. Jó az, hogy az ilyen filmek is si­kert tudnak aratni. (farkas) főnyi személyzetével menet­rendszerűen megérkezik ren­deltetési helyére, Sao Pauló- ba, senkinek sem. jutott vol­na eszébe, hogy rendkívül szerencsés utazásnak minő­sítse ezt. Minthogy azonban kényszerleszállásra került sor, és csodával határos mó­don sikerült a landolás, jog­gal tekinthető Fortuna is­tennő különös kegyeltjének mind a tizenkét résztvevő. Bocsánat, a pincsivel — ti­zenhárom! Barilla kapitány már lan­dolás közben, szinte az utol­só pillanatban fedezte fel egy folyónak azt a nagyjából egyenes partszakaszát, ame­lyet nem borított olyan dú­san a vegetáció, mint egye­bütt. Behúzott futóművel, le­állított motorral, á fák ko­ronáját súrolva, kétségbe­esett manőverrel vitte rá gé­pét erre a rövid és keskeny sávra. Sikerült! Igaz, a kar­csú Cartagena egyik roncsolt szárnyával a parti fövényre feküdt, törzse félig a folyó vizébe merült, a másik szár­nyából már nem is látszott ki egy darabka sem. Viszont az ajtót ki lehetett nyitni, mert az a gép part felőli magasabban fekvő oldalán volt. Ha a Cartagena néhány kilométerrel feljebb fekszik t rá a vízre, még ilyen körül­mények között is aligha jut­hattak volna partra épség­ben az utasok, mert ott a hústépő fekete piranhák, ezek az apró, vérszomjas ha­lak valósággal nyüzsögtek a folyóban. Végeredményben tehát, bár a, repülőgép siralmas állapot-; ba került, utasainak komo-j lyabb baja nem esett Mind-; össze Barilla sérült meg 3 vállán, a légikisasszonynak pedig kificamodott a bokája. Furcsa, de az utasok kö­zött nem tört ki pánik. Er­l'» egyszerűen nem jutott idő. Mire megérthették volna MIO. május 23^_ jszoJBba£ S szerencse —> viszonyla­gos fogalom. Ha a Cartage- na'.feilenc.titasával és három­O, az a csodálatos háború! Angol íilm A nagy művészek számára minden téma kimeríthetet­len; talán azért, mert mindig akad valaki, aki egy adott pillanatban valami sajátosat, csak neki feltűnőt, érdekeset vesz észre, és csak úgy veszi lást. Minden jelenetével azt dokumentálja, hogy az em­berek ilyen méretekben nem születtek a háborúra, az öl­döklésre, s ha van a társada­lomban öldöklési hajlam és fékevesztettség, azt csakis a gait, többek között John Mills, Michael Redgrave, Laurence Olivier, Jean Pier­re Cassel, Kim Smith, Su­sannah York, Dirk Bogarde, Cecil Parker és Vanessa Redgrave művészi hitét és Vidéknek készültek — vidékre készülnek a helyzet súlyosságát, már túl is voltak a nehezén, a gép már rá is hasalt az al­kalmi repülőtérre. Az idő azonban sürgetett, a veszély még fennállt, a lehető leggyorsabban el kel­lett hagyniuk a halálra ítélt Cartagenát. Ezzel a sietség­gel magyarázható, hogy min­denki csak azt vitte magá­val, azzal mászott ki apart­A városligeti sroborbemutaW park új színfolt fővárosunkban. A felavatással egyidejűleg be­mutatott 17 szobor rövidesein el­indul a szélrózsa minden irá­nyába, hogy átadja helyét most formálódó, alakot öltő újabb al_ totósodénak. A zuglói tanács gondjaira bí­zott szoborpark első lakói kö­zül kettő marad Budapesten: i.esenyei Mártának a II. kerü­letben felállítandó Szilágyi Er­zsébet emlékkűthoz formált és Mátyás anyját ábrázoló szép szobra, valamint Taar István­nak a Kacsóh Pongráez úti la­kótelepre kerülő lovasszobra. Ez utóbbit a park látogatói közül a szolidabb izlésüek megjegyzé­sekkel illetik, mert művészi fel­fogáséban alaposan elüt klasszi­kus elődeitől. Mihályi Árpádnak a szegedi Ogyéssza lakótelepre szánt lovasszobrát viszont tel­jes higgadtsággal szénáién min­den látogató, bár nem részletes és nem törekszik anatómiai hű­ségre ez sem. Felállítás! helye miatt kelt mosolyt néhány tár­latlátogatóban a szüret jelene­teit bemutató és a bor dicsé­retét rímekben zengő dombor­műves, feliratos oszlop. Rieger Tibor alkotását ugyanis a vil­lányi egészség'ház előtt állítják máj d fel. Lelkes művészetpártolóknak bizonyultak az egri új lakótelep építtetői: részükre készült Ko­vács Ferenc két szoborportréja, a harmonikusan összeillő öreg­asszonyfej és menyecskefel. Ok rendelték emellett Szabó László kútfiguráját, a vízbe lépni ké­szülő, midiszoknyáját” emelő nőt is. Szabó Gábor Fényi Gyu­la szoboraromását faragta kőbe a. kalocsai könyvtárnak, And- rássy Kurta János pedig egy pompásan jellemzett iffiikszáth- fejet vésett a hatvan éve el­hunyt nagy íróról a pásztói gimnáziumnak. Sok nézőt vonz és köt le Mikus Sándor ruhafaosaró le­ányalakja, amely a Pest me­gyei pártbizottság épületét dí­szíti majd, Mészáros Dezső Komló-Kökönyösre kerülő kút- figurája korsós1 lányt ábrázol, Meszlenyi János finom lírával formálta meg egy kismama alakját a k kunfélegyházl kór­ház részére. Kutas László kö­nyöklő, fekvő női aktja „fel­vételt nyert” a debreceni Kos­suth Lajos Tudományegyetem­re, Kerényi Jenő kitűnően tér­be helyezett, négy olvasó nő­alakja az oroszlányi általános Iskolába „iratkozott”, Németh Mihály térdelő, furulyázó le­ányfigurája a mosdósi tbc- gyógyintézetbe kerül, Garami László fekvő aktja HarEanyfür- dőre, Konyorcsik János térdelő aktja pec'tg a szoboszlói gyógy­fürdőbe készült, pedig — mond­hatjuk — mindkettőjük idomai duzzadnak az erőtől, egészség­től. A lány Pesten Egy történet: Így volt, igaz volt, talán érdemes el­olvasni: — Tetszik tudni, a lányom mindig jó eszű gyermek volt. Az iskolában dicsérték, legtöbbször kitűnő volt a bizonyítványa is. Az igazgató mindenáron azt akarta, hogy tanuljon a nyolcadik után, de az apja meg én nem engedtük. — Maradjon itthon, úgyis férjhez megy. — Nem így történt. Nem, mintha nem lett volna csi­nos, szép lány. Nagyon is tetszett a fiúknak, úgyszólván buktak utána. Amikor már azt hittük, hogy egyik, vagy másik megmarad a háznál, Kati kiadta az útját. — Űnom őket, — mondta. — Talán három esztendő telt el így idehaza, amikor a lány egy szép napon azzal állt elő, hogy felutazik Bu- depestre. Azt mondta, meglátogatja Irmuska nénit a Tutaj utcában. Először veszekedés volt miatta, de később mégis valahogyan rábeszéltem az apját: engendje bátran, Ir- musnál, régi, kedves ismerősünknél, ellesz egy pár na­pig, aztán szépen hazajön. — Megfojtalak a lány miatt! — ordította az apja és azokban a napokban mindig részegen érkezett haza. — Másnap vonatra ültem. Irmus kedvesen fogadott, de amikor szemrehányást tettem neki Kati miatt, elko­morult az arca. — Kati? Én Katit nem is láttam. — Mire hazaértem, már otthon találtam. Sírt. El­panaszolta, hogy az apja megverte, de ő ennek ellenére még a délután elutazik. — Később megtudtuk, hogy munkát vállalt egy üzemben és hogy munkásszálláson lakik. Ennek tulaj­donképpen még meg is örültünk, bár jobban szerettük volna ha Irmus fogadta volna kvártélyon. Talán egy hónap múlva ismét vonatra ültem. Meg­kerestem a gyárat, érdeklődtem a portán. Azt mondták, két hétig dolgozott itt, aztán leszámoltatták... — Haza se gyere a lány nélkül — támadt nekem az apja, amikor visszaértem a hírrel. Egy szép napon aztán hazaállított egy fiúval. — Bemutatom Szögest, — tolta előre a hórihorgas, szakállas legényt. Egész nap ettek, cigarettáztak, a presz- szót járták. Amikor megkérdeztem, hol dolgozik a fiú, az a szemembe nevetett. — Ugyan, mamikám! Ne legyen már olyan falusi. Nem tudja, hogy aki dolgozik, az nem ér rá pénzt ke­resni? — Te vagy az anyja. Neked kellett volna kicsiny ko­rától keményebben fognod ... Teltek-múltak a napok, a hetek. Egyszer levél érke­zett. Idézés. A rossz sejtelem nem volt hiábavaló, mert Katival a rendőrségen találkoztam. Szörnyű dolgokkal vádolták: lopás, munkakerülés, csavargás... És én ott a rendőrségen nem ismertem a saját lá­nyomra. Fennhéjázva, sértően beszélt, gúnyosan nevetett. — Mit van megijedve, anyu?? Azóta iszik a férjem, én az orvost járom. Az embe­rek meg azt mondják: szegények, tönkretette őket a lá­nyuk... Szalay István Nincs is bomba a gépen! Nem kellett volna leszáll- nunk! Ha-ha-ha! Ez Car- mencita bosszúja! Rodrigó miatt! ö küldte az üzenetet! És most boldog lehet, mert engem itt megesznek a kaj­mánok, vagy a madárpókok, vagy... Az már nem derült ki, hogy a művésznő a kajmá­nok és a madárpókok mel­lett mitől fél a legjobban, mert az akna működésbe lé­pett. Tekintve, hogy a Car­tagena behúzott futóművel landolt, az akna a gép tör­zsében, az utastér közepe alatt foglalt helyet, a gép­törzs pedig ekkorra már két­harmadrészt a folyó iszapjá­ba süllyedt. Ezért a robba­nás nem járt különösebben nagy zajjal, a víz, az iszap elfojtotta a hangot. Mély, tompa moraj, ezer sárszökő- kút, a gépmadár valósággal szétfröcskölődött, millió szi­lánkká hasadt. És aztán csend... Múltak a percek, a meder leülepedett a folyó tükre is elsimult. A környező erdő­rész fáip egy csapat arara- papagáj még izgatottan tár­gyalta a szokatlan eseményt Ids ideig felháborodva ma­kogtak a majmok is, egy öreg tartaruga teknősbéka pedig, a közeli homokbucka mögött bölcsen hozzálátott, hogy kiássa tojásait a fö­venyből és messzebb vermel­je el, ahol nem történnek ilyen nyugtalanító esemé­nyek ... Legnehezebben az embe­rek tértek napirendre a lá­tottak felett. Érthető, őket érintette a dolog leginkább. Megigézetten meredtek a fo­lyónak arra a pontjára, ahol a robbanás bekövetkezett. Amíg, ha roncsoltan is, de látták a Cartagenát, volt va­lami, ami összekötötte őket az ezer mérföldekre levő vá­rosokkal, a világgal, az ott­honnal. Most viszont... A hosszúra nyúló csendet a Mama törte meg, akinek a legszívósabb manilakö- télből fonták az idegeit. 'Folytatjuk) ra, ami éppen a keze ügyé­be került. Bobónak például a bokaficamos légikisasszony került a keze ügyébe, őt kapta ölbe, vele lábalt ki a fövenyre. A másik két ököl­vívó csak a kártyát hozta, Anna asszony a szivarosdo- bozát. Ewans professzor Jua­nita színházi látcsövét és pi­ros napernyőjét vette magá­hoz, minthogy történetesen ezek a tárgyak hevertek a mellette levő üres ülésen. A másodpilóta sérült parancs­nokát támogatta, a táncosnő a kiskutyáját ölelte magához, Campomanes úr üres kézzel menekült A legnehezebb fel­adat a szőke hajú, kövér magyar utasra hárult A tár-; sa ugyanis e válságos per-j cekben apatikusan ült a bed lyén, még akkor is, armkob tó, zsebkés, körömráspoly, óra, szemöldökcsipesz, kölni, púder; kulcscsomó, igazolvá­nyok, pénz, csekk-könyv, töl­tőtoll stb. Mindezek ellenére azonban csak erős túlzással lehetett volna huzamosabb őserdei tartózkodáshoz kel­lőképpen felszerelt csapat­nak minősíteni a Cartagena volt utasait. Mégis, a parton csoporto­sulókat most nem a jövő kérdése foglalkoztatta. Áll­tak a parton, szemük a gé­pen, és — bármilyen külö­nösnek tűnik — türelmetle­nül lesték, hogy robbanjon fel végre! Némán állltak, vártak. — Ha-ha-ha! — kacagott fel hirtelen Juanita kisasz- szony. —> Nem is igaz! Sem­mi sem igaz az egészből! a víz már a térdét mosta, minthogy a gép egyre mé­lyebben süppedt a meder lágy talajába. A legcseké­lyebb hajlandóságot sem mu­tatta a távozásra. Honfitár­sa felráncigálta az ülésről, kétségbesetten kilökte, maga is beletottyant a vízbe, ki­halászta beosztottját és a partra cipelte. A fövenyen gyülekeztek, vagy jó ötven méterre a sor­sára hagyott Cartagenától. Három nő, kilenc férfi, egy pincsi. Volt velük egy pakli kártya, egy piros napernyő, egy színházi látcső. Termé­szetesen a férfiak zsebeiben, a nők retiküljében még akadt néhány hasznos apró­ság, úgymint: gyufa, öngyúj­

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents