Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

Zsúfolt program mellett élni és dolgozni Az ember mindig újat és többet akar — Egy kicsit későn nősül­tem. Jövőre leszek ötven éves, kétéves kislányom van, de hát megkésett az egész életem egy kicsit. Kíváncsian figyelem. Az arc ugyanúgy lehetne har­mincöt, mint ötven. — Nincs benne semmi kü­lönös, otthon négy hold föld, apámat elvitték katonának, valakinek dolgoznia kellett, az iskolát, a polgárit abba- hagytapi. Háború, fogság, ha- zatérés. ' Huszonöt éves vol­tam, amikor 1946-ban el­kezdtem tanulni. Mindig sze­rettem volna tanulni. Meg­hirdették a dolgozók tanító­képzőjét. beiratkoztam. Na­gyon nehéz volt, sokan le­morzsolódtak. Az első két év­folyam vizsgáit összevonva kellett letenni. Megszereztem az oklevelet és Hevesen kezd­tem tanítani, de már akkor rögtön beiratkoztam a sze­gedi tanárképzőbe matemati­ka—fizika és kémia szakra. Közben a hevesi mezőgaz­dasági szakiskola kollégi­umának igazgatója voltam. A matematika-fizika oktatás át­került Budapestre, majd Egerbe, vándoroltam a tan­tárgyak után, s itthon Eger­ben végeztem el a főiskolát 1951-ben. Ugyanebben az esz­tendőben a hevesi technikum igazgatója lettem, matemati­ka-fizika szakos tanárként. Megszerveztem az intézet tangazdaságát is, de láttam, hogy alig-alig van szakember az új gazdaságban. Érteni akartam hozzá. Következett Budapest és Gödöllő: az Ag- . rártudományi Egyetem. Aztán amikor ott is végeztem, a gyöngyösi mezőgazdasági technikumba kerültem okta­tóként. — Újabb tervek következ­tek. Négy évig kísérleteztem a különböző hatású műtrá­gyák helyes arányú felhasz­nálásával. A bükk- és a mát- raalji erdőtalajok speciális keverési arányát dolgoztam ki. A 7—8 mázsa átlagter­mést adó búza, ha az álta­lam kidolgozott módon alkal­mazták a műtrágyákat, 14— 16 mázsás termést adott. — Mondhatnám, a saját szakállamra végeztem a kí­sérleteket, minden megbízás nélkül. Nem volt látványos kutatási program, de azt hi­szem, hasznos volt. — Mivel foglalkozik jelen­leg? — Oktatok a tanárképző főiskolán. 1962-ben kerültem Egerbe. Szabad időmben pe- dik takarmánykeverékkel folytatók kísérletet. Eddig há­roméves munkám fekszik a kutatásban. Nem alapkuta­tás, nem is lenne rá mód, és nem is az a célom, hogy mindenáron alapkutatást vé­gezzek. Tudom, hogy a mód­szer, amivel kísérletezem, nem fogja megoldani komp­lexen a takarmányozásban a fehérjeellátást, de talán hé­zagpótló lesz. Lehet, hogy öt­ven évig, lehet, hogy tízig, lehet, hogy még kevesebb ideig. Amíg ki nem találnak valami újat a pillangós ter­mesztésben. Az a fontos, hogy valami hasznosat tudjon csi­nálni az ember. — Ha van szabad ideje, mit osinál? — Otthon vagyok. Otthon­ülő ember vagyok. Három éve nősültem, hát igen, egy kicsit későn, de semmire nem volt időm. Túlságosan sok mindent kellett pótolnom huszonöt éves korom óta. Nem tudtam előbb elkezde­ni, akkor csak pár évet je­lentett, hogy nem idejében kezdhettem tanulni, később egy pér, tíz évet, mert ahogy ismer az ember, mindig újat és többet akar. A táblán, szűkszavúan csak ennyi áll: dr. Nagy Jó­zsef Simon tanszékvezető. Szigethy András Hová tfint a 48-as tábornok katonalárlafa T Egy idős ember vallomása — az egri régiségekről EGERBEN a két világhá­ború között a város néhány haladó szellemű vezetője és polgára, közöttük Frank Ti­vadar városi tanácsos, kö­vetkezetes harcot folytatott egy altkor még hiányzó kul­túrintézmény, a városi mú­zeum megszervezéséért. A. 30-as évek elején egy lelkes egri lakatosmester és nagy természetbarát, Dancza János elképzelései alapján kezdték megszervezni a múzeumot, aki ősrégészeti, természettu­dományi, várostörtóneti és néprajai tárgyakat gyűjtött össze. Dancza János ma 71 éves, nyugdíjas. Vele beszélget­tünk az akkori városi mú­zeum megalapításáról és a múzeumi anyag háború alat­ti pusztulásáról. Régi, meg­sárgult papírokat, leveleket, fényképeiket mutat. A múlt eseményeit egy vaskos kötet­ben gyűjtötte össze. — 1932-ben több társam­mal — Horváth Józseffel, Csutor Gyulával, Hajdú Imrével, Kovács Józseffel és Stein Árminnal felajánlot­tuk a város vezetőinek, hogy mint a természetbará­tok turistaegyesületének barlangkutatói, a létesítendő múzeumnak barlangtani vizs­gálatokat végzünk a Bükk hegységben. Elképzelésünket Frank Tivadar városi taná­csos is támogatta, mégis csak hosszú huzavona után talált megértésre. Az akko­ri főispán, dr. Hedry Lőrinc, 350 pengőt engedélyezett a kutatás céljaira. Öttagú csa­patommal 1932. februárjá­ban a füzérkői barlangban láttunk munkához, ahol je­lentős bronzkori leleteket ta­láltunk. Február 8-án Hajdú és Horváth elvtársakkal a subalyuki barlangba men­tünk. Innen szinte elképesz­tő mennyiségben kerültek elő az ősember eszközei. A NEMZETKÖZILEG is nagy jelentőségű leletek nagy része azután felkerült Buda­pestre. a Földtani Intézetbe, tudományos feldolgozásra. A múzeum céljára a város vezetői a Káptalan utca 14- es számú, (ma Kossuth La­jos utca 14.) emeletes épü­letet jelölték ki, ahol engem mint idénymunkást alkal­maztak a begyűjtött anyag feldolgozására, rekonstruálá­sára. Legányi Ferenc köz­ben a múzeumnak ajándé­kozta a Kis-Egedről gyűjtött „fiatalkori” kövületgyűjte­ményét. 1935-ben elkészítet­tem a subalyuki barlang hosszanti és harántszelvénye­inek modelljeit is, a múzeum számára, és hozzáláttam Eger néprajzi jellegzetessé­geinek az összegyűjtéséhez: pólyákat, ingeket, szűröket, kötényeket és bútorokat gyűjtöttem. Az utolsó egri fekete szűrt például Erős János Makiári úti földműves­től vásároltam meg. A mú­zeum anyaga fokozatosan összegyűlt. Az akkor Eger­ben tartózkodó amerikai mű­vésziskola egyik oktatója, gróf Batthyány festőművész elragadtatással beszélt a szép és gazdag anyagról. Kár — mondotta —, hogy a város vezetői eddig nem intézked­tek az összegyűjtött értékek bemutatásáról. 1935-ben került a városba dr. Barcsay Amant Zoltán muzeológus, aki valamikor a Hadtörténeti Múzeumnál dolgozott. Barcsayt senki sem ismerte Egerben. Rövidesen megismerkedett dr. Pálosi ' Ervin jogakadésniai tanárral, aki a vár együk fedtárója volt. Felajánlotta néki, hogy saját költségén rendbe ho­zatja a vár egyik ágyúter­mét, ahol vármúzeumot ren­dez be. Rövidesen kiderült, a szándéka: ide kívánja te­lepíteni a városi múzeum anyagát is! Megbízható hely­ről olyan értesülést szerez­tem Barcsayról, hogy a mú­zeum anyagához közéi se en­gedjük, mert ezen a téren már korábban a Hadtörténeti Múzeumnál szomorú tapasz­talatokat szereztek. Tudo­másomra jutott, hogy Bar­csay történelmi nevezetessé­gű értékeket vitt ki külföld­re, és neki ez a múzeumi ál­lás csak arra jó, hogy fedez­ze vele üzleti dolgait. A mú­zeum néprajzi anyagát a vár nyirkos, dohog levegőjű he­lyiségeiben akarta elhelyez­ni. Ez ellen tiltakozott Le­gányi Ferenc is, aíki az „Eger” újság szeptember 8-i számában „Hozzászólás a vá­rosi múzeum kérdéséhez” címmel akiket írt és elítél­te a felelőtlen elgondolást, mely szerint a várba kíván­ják elhelyezni a nem oda való. másrészt a pánatelt le­vegőben könnyen tönkreme- nő, értékes anyagot, amikor annak a város által rendbe hozott múzeumépületben tö­kéletesen megfelelő helye van. Barcsaynak ezt a ter­vét végül Is sikerült meghiú­sítani. 1940-BEN dr. Kálnoky Ist­ván, akkori polgármester, menekült lengyel tiszteknek táborhelyéül jelölte ki a múzeum épületét. Minden tiltakozásom ellenére az ér­tékes néprajzi anyagot lá­dákba kellett csomagolni és egy szerencsétlen helyre, a mai Népkertbesi levő kioszk helyiségben elhelyezni. Hiába kértem, hogy valami bizton­ságosabb helyen tároljuk az anyagot, mert ott megsem­misülésnek van kitéve, nem hallgattak rám. Az, amitől tartottam, be is következett. 1944 végén az egri néprajzi anyag utolsó darabjai, ame­lyet oly sok utánjárással si­került összeszednem, a fosz­togatók prédájává lett. El­lopták, összetörték azt a szö­vőszéket, amelyet 1833-ban Bozó Pál egri mester készí­tett, az egri bútorokat, az ér­tékes barlangi ínedvecsont- vázat barbár kezek szintén megsemmisítették. Ellopták Lenkey János 48-as honvéd­tábornok féltve őrzött katona­ládáját is. A Kis-Eged kő­kori leleteinek egyes darab­jait például a Kertész utcai Pressier szeszfőzde udvarán elszórva találtam meg. Így „oldotta meg” a polgármester a múzeum ügyét, amelyről beiktatása alkalmával, mint foltos intézményről be­szélt. Az értékes anyag mind elpusztult, elveszett a hábo­rú végére. A háború után 1947-ben a város akkori vezetői ‘ is­mét felkértek a múzeum új­jászervezésére. A XVIII szá­zadi Buttler-ház földszinti és emeleti helyiségeiben He- vesrv Sándor tervei alapján megkezdtük az új múzeum berendezését és hozzáfog­tunk a gyűjtőmunkához, ami nem volt könnyű fela­dat. A MÜZEUM 1957-ben * Buttler-házbói azután a vár­ba költözött, a ott van azóta is. Mentusz Károly Megjelent a Nemzetközi Szemle Gazdag tartalom az ünnepi számban Felszabadulásunk jubileu­mára adta közzé a lap Bá­nyász Rezső írását „Huszon­öt év a nemzetközi haladás élvonalában” címmel. Vá­zolja a történelmi körülmé­nyeket, ahonnan elindultunk, s külpolitikánk alakulását, „A felszabadító Szovjetunió­hoz fűződő szoros, baráti, kapcsolatok ápolása mellett a népi demokratikus Ma­gyarország külpolitikájának, diplomáciai tevékenységének homlokterében1 az első idők­től kezdve a velünk egy út­ra lépett szocialista orszá­gokhoz, s ezek sorában a szomszéd államokhoz való jó viszony megteremtése állt” — írja. Majd összegezi az elmúlt 25 év nemzetközi küzdelmeinek fő tanulságát, megállapítva, hogy szocia­lista külpolitikát folytatni csakis szilárd, nem konjunk­turális, elvi alapokon lehet. Szövetséges! hűség, igaz in­ternacionalizmus, a békés egymás mellett élés követ­kezetes érvényesítese — ezek külpolitikánk sarkkövei. Bá- f)Ua pedig az erős szocialista rend; az a valóban tömeg­méretű támogatás, amit a párt- és a kormány egész politikája élvez; az egyre gazdagodó ország, az anya­giakban és szellemiekben mindinkább gy a tapadó nép. Részletet közöl a lap Pé­ter János külügyminiszter­nek a szófiai Külpolitikai Intézetben 1970. február 19-én tartott előadáséból. Az európai béke és biztonság címmel. Egyéb cikkek a Nemzet­közi Szemléből: L. Szkvor­cov, a filozófiai tudományok doktora: Lenin a kispolgári ideológia elleni harcról (Pravda), Komját Irén: A Francia Kommunista Párt XIX. kongresszusa, Salgó László: A francia—amerikai viszony változásai, Fojtogat az infláció (U. S. New and World Report), M. Kobrin: „Atlantizmus” kontra Euró­pa (Novoje Vremja), V. Akimov és A. Pamor: A kí­nai gazdaság fegyverben (Lityeratumaja Gazeta). <KS> „Hattyúdala” a Gagarin Hőerőmű lesz... „KOMMUNIZMUS, = SZOVJET HATALOM, ÉS AZ EGÉSZ ORSZÁG VILLAMOSÍTÁSA”. A SZOVJET ÁLLAM VEZETŐJE, VLAGYIMIR ILJICS LENIN MONDOTTA ÉS HIRDETTE EZT ANNAK IDEJÉN. JÖL LÁTTA, HOGY A VILLAMOS ENERGIA KORUNK KULTÚRÁJÁNAK, FEJ­LŐDÉSÉNEK ALAPJA. BÜSZKE LEHET TEHAT AZ AZ EMBER, AKI ÉLETÉNEK NAGY RÉSZÉT ERŐMÜVEK ÉPÍTÉSÉVEL TÖLTÖTTE EL. HOZZÁSEGÍTETTE NÉ­PÜNKET CÉLJAINAK MEGVALÓSÍTÁSÁHOZ. Ilyen ember Kiss János is, a visontai Gagarin Hőerőmű í ószerelője. Életének nagy részét erőművek építésére fordította, azon munkálko­dott, hogy minél több elekt­romos áramot tudjon az or­szág termelni. Vele beszél­gettünk Visontán, az erőmű pártbizottságán, életút járói faggattuk... — ütvenhét éves vagyok, maholnap már nyugdíjaz­nak. Azt hiszem, ez a vison­tai erőmű lesz a „hattyúda­lom” — mondja kissé tréfá­san, szomorkásán is. — Ami­korra az egész erőmű fel­épül, s teljes kapacitással termel, megkapom én is az obsitot... Cigarettára gyújt, nagy füstkarikákat ereszt. Moz­dulatain látni, hogy tenni bíró, állandó elfoglaltságot kereső ember. Izmos a kar­ja, fiatalos lendülete korát hazudtolja. — Kérem, nekem kijutott mindig a nehezéből. Apámat nem ismertem, az első világ­háború vitte el szegényt. Né­gyen maradtunk árvák. Anyám a gazdagokhoz járt mosni, takarítani, hogy le­gyen miből eltartania ben­nünket. Esténként úgy vár­tuk, mint a messiást, hogy mit hoz a kosarában haza p „kegyelmeséktől”, akik na­gyon is szűkmarkúan fizet­ték fáradozásait. Erezni szavából, nagyon mostohán bánt vele 45 előtt a sors. — Hat elemit jártam Szarvason, s aztán dolgozni kellett mennem. Budapestre kerültem a Ganz Hajógyár­ba, ahol géplakatos szakmát tanultam. Egy évvel később elsajátítottam a szakma csín- ját-bínját, s olyan gyakor­latra tettem szert, amelyre bátran támaszkodhattam. Az országjárás, a vándorlás 1937-ben kezdődött. Részt- vettem a békésszentandrási duzzasztó, a tiszapolgári híd, a bánhidai kazán szerelésé­ben. 1942-től pedig a Mátra- vidéki Erőmű építésében. Lőrinciben nyolc kazánt szerelt fel. Ott érte a máso­dik világháború és 1945. áp­rilis 4-e is. A németek el akarták vinni a gépi beren­dezéseket, szerszámokat, de ő Jurcsák Sándorral ezek egy részét megmentette. Va­gonszámra dobálták az erő­mű tavába, csatornákba, ár­kokba az oxigénpalackokat, különböző tömlőket, szállító- szalagokat, szerszámokat. S a front elvonulása után ezekkel a megmentett szer­számokkal kezdték el az új­jáépítést. — Lőrinci lakásunkon volt a szovjet parancsnokság — °mlékszik vissza — s mivel beszélek oroszul. románul, szlovákul, lengyelül, szerbül — tolmácskodtam. Hamar megértettük egymást az oro­szokkal és ők voltak az el­sők, akik segítettek a tóból kihalászni az elrejtett szer­számokat. • Kiss János 1954-ig dolgo­zott a Mátravidéki Erőmű­ben, s aztán tovább paran­csolta az országépítő munka. Amikor tovább „vezényel­ték”, nem zúgolódott, ha­nem összepakolt és utazott. Nemcsak emberi, hanem kommunista felelősségének is tartotta az építőmunkát. — Én voltam egyike azok­nak, akik Dunaújváros épí­tésében elsőként részt vet­tünk — magyarázza. — Nyolc hajókirakó darut sze­reltem fel. Egy-egy daru öt­hónapos kemény munkát kö­vetelt, mert víz fölött, nagy magasságban dolgozni csak megfelelő fizikai-szellemi adottságokkal lehet. A kikö­tőből az erőmű építéséhez kerültem. Valamennyi kazán fődarabjainak szerelését én végeztem. Büszkeség van a hangjá­ban, ami természetes, hi­szen egy-egy ilyen kazán 44 millió forintot ér. Az ízig- vérig géplakatosnak dicsősé­gére válik egy ilyen kazán összeállítása. Kiváló szakér­telme miatt szinte beutazta az egész országot. 1956. már Balatonfüreden találja. Ha­jóépítő darut és szerelőcsar­nokot készít, majd 1958-ban Szolnokra kerül. Itt két öt.- tonnás gáztüzelésű kazánt szerel az erőműbe. Nincs, nem lehet megállás ebben a szakmában. Az or­szág egyre több elektromos áramot kíván, újabb erőmű­vekre van szükség. így 1961- ben Százhalombattán öreg­bíti szakmája dicsőségének hírét Nyolc kazánból hármat ő tesz üzemképessé, amikor Romániába küldik magyar szakértőnek, tanács-; adónak a jasini erőmű épí­tésénél. — De nemcsak tanácsot adtam, hanem dolgoztam magam is — mondja. — S amikor 1967-ben Jugoszlá­viába kellett mennem, tud­tam, ott is jó munkát vár­nak tőlem. Harminc ember­rel kazánokat építettünk, s amikor hazatértem, már hí­vott Visonta. Azóta itt va­gyok. Mindent elkövetek, hogy hazánk legnagyobb be­ruházása, s eddigi legna­gyobb kazánja időben elké­szüljön. Becsületes munkát akarok végezni. — S magánélet, a család? — Feleségem Lőrinciben lakik. Már beletörődött, hogy az én munkám ilyen ván­dorló mesterség. De meg is fizetik. Én havi ötezer fo­rinton alul ritkán keresek, de volt olyan is, amikor ki­lencezer forintot vittem ha­za. És a család? Egy fiam van, nős. A sportszerető szurkolók közül sokan isme­rik, labdarúgó, az Egri Dó-; zsa középhátvédje; Nen* vethetik tehát szememre azt, hogy pont ennek a csapat­nak szurkolok. Vasárnapon­ként eljárok a mérkőzéseik-; re. Ez a hobbym. Fiatalabb korában 0 Is NB I-es csapatban játszott. Gólerős csatár hírében ál­lott. De hát az idő gyorsan szalad, különösen az olyan emberek feje fölött, akiknek annyi munkájuk van, mint Kiss Jánosnak. Ha száz ke­ze volna, az is kevés lenne a tengernyi feladat ellátá­sához, ami még itt vár rá Visontán. De igyekszik nyugdíjazásáig minél többet végezni, hogy öreg napjai­ban nyugodtan elmondhassa mindenkinek: becsülettel vé­geztem az új országépítők nagy munkáját. Fazekas 1st? ás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents