Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
/ Magyarokkal Olaszországban „Legyetek büszkék hazátokra” R óma, az örök város tudomást sem szerzett arról, hogy közel félezer turista érkezett falai közé a „vasfüggönyöm, túlról”. Minket meglepett a város. Ijesztően nagynak, szokatlanul zajosnak és elkeserítően idegennek éreztük. Aztán a szállóban az egyik szobalány, majd a különbusz sofőrje kérdezte meg ott-tartóz- ;íodásunk másnapján félénken, bizonytalan mosollyal, hogy magyarok vagyunk? Igen, mondtuk szerényen. Hiszen , a zsebünkben pimaszul kevés líra cincogott. Azt pedig már az első fél órában észrevettük, hogy az idegenforgalomból élő Róma mélyen meghajol a dollár előtt. Zavart bennünket pénztelenségünk. — Kommunisták? — kérdezte a sofőr. És felemelte összeszorított öklét. Köszöntésül. Bizonyságul, hogy örül nekünk. Velünk szimpatizál. Van az olaszokban egyfajta tradicionális szimpátia még a tizenkilencedik századi történelmi események hatására irányunkban. Bizonyára a Habsburgok elleni szabadságharcaink közös gyökerei éltetik ezt az érzésüket. De van bennük egy újabb szimpátia is, ami már a ma Magyarországának szól. Az olasz kisember vágyait fejezi ki: az új élet iránti vágyát, amelyben nem kell majd kétrét görnyednie a dollár előtt. Tényeket keveset ismernek rólunk. Hisznek a „vasfüggönyben”, ami szerintük inkább a mi elzárkózásunk a külvilággal szemben, semmint az „odaáti” propagandisták trükkje. Nem értik a műszaki határzárat. Mert nagyon erősen hat rájuk a kinti propaganda. Az átlagember azt sem tudja, hogy ő csak mechanikusan ismétli az ellenséges propaganda szólamait. Szerények vagyunk és erőtlenek eredményeink ismertetésével és terjesztésével határainkon túl. Néhánv renegát magyar még besegít a zajos ricsajba, és az utca embere, akit leköt a mindennapi munka, aki nem akar politizálni, mert félti kicsinyes kényelmét, nem szelektál, nem mérlegel. Szerencsére egyre többen vannak olyanok, akik már saját szemükkel látták, mi történik határainkon belül, és akik lelkes propagandistái lettek éppen ezért. De tudományos. műszaki és művészi sikereink is friss légáramlatot kavarnak fel a fülledt levegőben, és új kapukat nyitnak a magyarokra mindig érzékeny olaszok előtt (g. molnár) Szófia, 1968. A Világifjúsági Találkozó megnyitása előtti napon magyar turisták „drúzsbázmak” a Szeptember 9. sugárúton. Az ablakokból százan, ezren integetnek felénk. Egy fejkendős, idősebb nénike hatalmas virágcsokrot dob az út közepén táncoló magyarok közé. A szemközti étterem zenekara elnézést kért a vendégektől, s pár perc múlva már a zakatoló magyarokat kíséri a tangóharmonika, a duda, a dob. A forgalmat irányító rendőr mosolyogva lép le a „katedráról”, s belekarol egy szőke hajú, csepeli lányba. Áll a tánc, száll, szárnyal az öröm. A hangos jókedvet a mikrofon hangja szakítja félbe: „A magyar VIT-küldöttsé- get szállító autóbuszok két perc múlva megérkeznek .. Feltűnt az első busz. Két- három kilométeren keresztül lengyel, olasz, brazil, arab, bolgár, magyar fiatalok futnak diadalmenetet. Szinte valamennyi küldött ölben hagyta el autóbuszát. Aztán ismét rendeződnek a sorok. A rózsákkal körülvont emelvényen egy markáns arcú, kemény járású, egyenruhás férfi lép a mikrofon elé. A tört ónelem azonnal felfedi arcát, nevét, életét. Igen, ő az. Sztojcsev tábornok, a Magyarország felszabadításában részt vett első bolgár hadsereg parancsnoka. Magyarul kezdi beszédét... — Jóleső büszkeség, hogy a ti hazátok felszabadításánál. a szabadságotok visszaadásánál mi, bolgárok is ott vol tunk... Az ünnepség befejezése után angyalföldi, debreceni, salgótarjáni, szegedi, egri fiatalok állják körül a tábornokot. Néhány percre felelevenedik a múlt, a történelem. — Nagyon nehéz küzdelmeket vívtunk a németek, ellen hazátokért. Százak, ezrek haltak el, de eljött a szabadság órája. Emlékszem: apáitok, anyáitok ugyanolyan örömmel, lelkesedéssel fogadtak bennünket, hogy mi tettük ma. Szeretem a magyarokat. Kemény, kitartó, bátor, becsületes nép. Sok régi ismerős, harcostárs él hazátokban. Tőlük tudom, hogy soha ilyen szép s bol- . dog, nyugodt nem volt még Magyarország, iránt most. Legyetek büszkék hazátokra. Arra az országra, amely jogot adott a népnek, amely' & romokból egy új, egy szép országot épített. A ti hazátokat. örüljetek, de azokról se feledkezzetek él, akik életüket áldozták a szabadságotokért. Mert ahogyan Hriszto Botev, a bolgár Petőfi írta: „Azok, akik a szabadságért estek el, nem haltak meg.. ■—koós — Fioi*c§ és a vaslánc Las Villas tartomány felé utaztunk az angol gyártmányú autóbuszon amely — szerencsére — az egyik kisvárosban felmondta a szolgálatot. Azért mondom, hogy szerencsére, mert a negyvenöt fokos hőségben valóságos áldásnak számított a szabad mozgás, levegőzés. Kubai kísérőm — aki jól beszélte a magyar nyelvet — és egész utamon jó segédriporternek bizonyult, pár perc múlva izgatottan hívott el a kis kávézóból. — Azonnal jöjjön...! Láthat egy kubai rabszolgát. — Rabszolgát Kubában? — Jaj, ne értsen félre! Flores egyike azon keveseknek, akik még élnek az egykori rabszolgák közül. Flores addigra — kísérőm előzetes biztatására — felvette az egykori rabszolga-felszerelését. Még a lánca is megvolt, amivel kikötötték őket, ha vétettek az ültetvényesek törvényei ellen. Az a vaslánc nem hagyott nyugodni... ! Flores arról beszélt, mennyire becsülik, s hogy — szinte matuzsálemi kora ellenére is — cukorgyárban dolgozik szép keresetért. De akkor miért hordja még a rabszolga- láncot? Az apró üveg szilvapálinka melletti beszélgetés erre is választ adott, amelybe már bekapcsolódtak a járókelők, a helyi szövetkezet emberei is, akik ócska Ford traktoruk pótkocsijáról szálltak le a csoportosulás láttán. — Nekünk nagyon gyorsan jött a forradalom. — Láthatja... Flores még rabszolga volt. ilyen mélyről indultunk ... Ezt akarta 6 is megmutatni... érzékeltetni. De maguknak ezt tudni kell, mert jó barátok, egyazon úton járunk, és sokat segítenek... Igen... sokat segítünk! Megértve a kubaiak nehéz helyzetét. Mikor hazajöttem, módomban állt beszélgetni a Kubában járt megyebeli fiatal szakemberekkel, akik az ottani mezőgazdaságot segítették szaktudásukkal. Lát am magyar traktorokat, munkagépeket a kubai farmokon és ha első pillanatra szokatlan volt is — a földrajzi távolság miatt — jólesett tudni, mennyit segít Heves megye egy távoli földrészen levő szocialista országnak abban, hogy az egykori rabszolgaságból mielőbb eljusson a szocialista társadalomig, ahol a Floresek lánca már csak emlék, jelkép... múzeumba való dokumentum. K. E. Lengyelországi epizódok Romániai találkozások Éppen arra az időszakra esett romániai tanulmányutunk, amikor a magyar és román mezőgazdasági vezetők szinte kéthetenként találkoztak egymással és cserélték ki tapasztalataikat. Bizonyára ez is hozzájárult, hogy a kutatóintézetekben, termelőszövetkezetekben, vagy éppen az állami gazdaságokban szívélyesen fogadták a magyar csoportot a román szakemberek és igyekeztek, hogy minél összefüggőbb képet alakíthassunk ki mezőgazdaságukról. A találkozások közül számomra a legemlékezetesebb a kolozsvári kutatóintézetben tett látogatás marad. Az intézet vezetői, miután megtekintettük a laboratóriumokat, a kísérleti telepeket, a vendégházban fogadtak minket. A simára gyalult, tölgyfa asztalok roskadoztak az ízletes gyümölcsöktől, a szendvicsektől s nem volt hiány a méregerős gyümölcspálinkában sem. Palocsay Rudolf — az európai hírű nö- vénynemesítö — szívélyesen kínált. mindenkit, s közben munkájáról is beszélt. Sajnos, mostanában alig tudok eljutni Magyarországra — mondta —, bár rendkívül sokat utazom. Pedig hát, lenne mit látnom. Kecskeméten mindig meglátogatom dr. Mészöly Gyula kollégámat, s bevallom, akárhányszor találkozunk, mindig meglep valami i újdonsággal. Különösen a paradicsomnemesítés terén egyedülálló amit csinál. Kiváló szakembernek, tudósnak tartom, s nem. szégyellem bevallani, hogy mindig tudok tőle valamit tanulni. Furcsán hatottak a szavak — egy szintén kiváló tudós szájából — s nagy örömmel töltött el, bennünket. Hiszen a magyar mezőgazdasági kutatás fejlettségének, a magyar mezőgazdaság sikeréinek adóztak tisztelettel a mondatok, (kaposi) 'A magyar turista, a hivatalos magyar vendég attól a perctől kezdve, hogy átlépte Lengyelország határát, megkülönböztetett figyelmességben, szeretetben részesül. Maria Kowalczykot és tizenéves barátait például az „utcán szedtük fel". A szállónkat övező park volt a törzshelyük. Iskola után mindig összeverődtek, rádióztak, fociztak, verekedtek is. Amolyan fenegyerekeknek látszottak. Több ablak is terhelte számlájukat, mert a szállodai dolgozókat messze elkerülték... Egyszer izgatott tanácskozásukra lettünk figyelmesek. Felfelé mutattak. Az erkélyünkön „parkírozott" a labdájuk. Ledobtam közéjük, amit harsány üdvritxilgással köszöntek meg. Napokig nem láttam őket. Egyik este a kihalt parkban vártak vagy hatan. Nem tudtam, mit akarhatnak.. Az egyik lány előrelépttt, kezet nyújtott és bemutatta barátai. Marasztaltak. Két srác közben elszaladt valamiért és a kerti pádon megterítettek. Egy üveg vodkát, poharat, több szelet kenyeret, kolbászkatonákat sorakoztattak egymás nyéllé. Megvendégeltek, ők is ettek, de egyikük sem ivott. Másnap városnézésre mentünk együtt. Marian Gotowiec, az egymillió lakosú Mazury vajdaság tanácsának elnöke egyik alkalommal meghívott néhányun- kat a hivatalába. Pontosan érkeztünk, de helyette Jozef Mucha elnökhelyettes fogadott és elnézésünket kérte: az elnököt rendkívüli pártbizottsági ülésre hívatták. Alig váltottunk viszont néhány szót, beállított Marian Gotowiéc... Csodálkozásunkat látva, gyorsan elmagyarázta, hogy a párt- bizottság a fontos napirend ellenére „felmentést adott számára”. Ö ugyanis bejelentette, magyar vendégeket vár... Félix, vendéglátóink egyik gépkocsivezetője, tréfáin kívül azzal vált nevezetessé, hogy szorgalmasan tanulta a. magyar nyelvet. Szinte naponta gyarapította újabb kifejezésekkel a nyelvtudását. Amikor az örökvidám gépkocsivezető már hazatérőben, Varsóig szállított bennünket, egeszen megváltozott. Nem ismertünk rá szótlansága miatt és hiába vigasztaltuk, hogy még sokszor találkozhatunk az életben. Kedélyállapotán ez sem változtatott. Már Varsó határában jártunk, amikor az országút mellett magyar zászlócskát tartó autóstoppos fiatalokat láttunk. Felcsillant. a szeme. Hirtelen elhatározással fékezett. Odaintette őket és .,magyar nyelvtudását csillogtatva” magyarázta, fél óra múlva visszaindul, várják meg elviszi őket a csodálatos Mazuri tóvidékre... Ügy búcsúztunk: „Do widzenia!” ő pedig: „Viszontlátta! Muszáj lesz elmenni hozzátok^«*" fúrótornyai mellett, a , geológusok mellett... S ha majdan mégis szükség lesz, hogy krónikát írjanak szűkebb hazámban a ha™ táron túli magyarokról. Akkor ebbe a krónikába, mert az már megérdemli a krónika rangját is, hitem szerint ott kell lenniük a végtelen mongol távolságok apró, serény hangyáinak, az ott dolgozó és dolgozott magyar szakemberek sorsának, dolgának is. (gyurkó) Mongol—magyar közös krónika? Tízezer kilométer — ez már csak meglehetősen „határon túl” van? S még onnan is, a mongol fővárostól, Ulánbátortól is még a nyolcszáz, vagy az ezer kilométer, aztán már valóban oly távolság, hogy oda magyarnak eljutni krónikába méltó vállalkozás. Már írtam, beszámoltam arról, hogy dehogy is való ez krónikába, mert oda csak az való, legfeljebb ha egy vagy tíz magyar keveredik el a világ egy távoli csücskébe... De ahol több mint félezren dolgoznak, kis kolóniát is alapítanak, ahol még család is aikad, mely együtt él és ráadásul egy olyan országban él, ahol szinte egyetlen gigászi lépéssel dobbannak át ,a középkorból a szocializmusba —, oda nem krónikás kell. Legfeljebb szerény útibe- számoló-író! Ha jól emlékszem, mintegy félezer olyan szó van a mongol nyelvben, amely még kiejtésében is alig különbözik a magyar megfelelőjétől. Például a magyar sárga színt jelző szó a mongolban is sárgát, illetőleg fakót jelent, a balta ott balt, a sereg az ce- reg, a teve az temmen, hogy csak néhányat említsek a török-tatár együttélés idejéből mindkét nyelvben megmaradt szavakból. Nos, persze a mongolok Jő része a mongol-magyar rokonságot'— természetesen ez csak elvi és nem etnikai a tudomány szerint — a szavak azonosságát azóta fedezte fel és azóta is lelkesedik érte valójában, amióta jobban megismertük egymást —, a tízezer kilométertől függetlenül. Attól függetlenül, hogy még Ulánbátortól ezer, sőt kétezer kilométerre is dolgoznak magyarok. Illetőleg éppenhogy nem ettől függetlenül! Mert mongol fiatalok tanulnak Magyarországon és magyar szakmunkások dolgoznak és tanítanak szakmát ott künn, Mongóliában. A biokombinát, a ruhagyár építkezésein, a vízkutatók
