Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

Ők is magyarok... Emlék­ünnepségek, Nemrég szóba került az évforduló kapcsán, hogy mennyien vagyunk ml ma­gyarok? Az egyetlen biztos pontot a nemrég megtartott népszámlálás adta, amely sze­rint már több mint tízmillió- an élünk a Magyar Népköz­társaság határai között De mennyien élnek távol a ha­zától, s mennyien vallják most, a magyar nép sorsfor­dulójának emlékünnepén, hogy ők is hazánkbeliek és helyet kémek az ünnepi asz­talnál 7 Helyet kérnek... És kö­zülük sok százezren joggal, hiszen közénk valónak tart­ják magukat Mennyien lehetnek? Nehéz erre a kérdésre válaszolni, hiszen senki sem tartotta pontosan számon, hogy az el­múlt száz esztendőben meny­nyi a kivándoroltak, disszl- densek, emigránsok, boldog­ságkeresők, félni hazajö­vök, hazavágyódók szá­ma, akik Norvégiától Kana­dáig, Amerikától Ausztráliá­,,Kitántorogtak”, ki Egy részüket magába ol­vasztotta a nagy lehetőségek földje, elfelejtették anya­nyelvűket szokásaikat • végleg letettek arról, hogy hazajöjjenek. Mások, a tá­volban is jó hazafiak ma­radtak, kolóniákba tömörül­tek, anyanyelvükön tanítot­ták gyermekeiket magyar nyelvű iskolákat klubokat újságokat hoztak létre. Kö­zülük nem egy volt olyan, mint Murányi István, jó het­venezred magával azóta visz- szatért a hazai földre, dol­gozni, élni és itthon megpi­henni. — Huszonötben mentem ki Kanadába. Leginkább magyar farmereknél dolgoztam, hogy ne kelljen idegen nyelven beszélni. Ki akartam hozni az asszonyt, meg a gyereket, de hát közbejött mindig va­lami; betegség, háború, mun­kanélküliség. Aztán kaptam a levelet, hogy itthon, Szaj- lán a tsz-ben lehet boldo­gulni . . Hazajöttem végleg. Így síneséi te nekem „az amerikás Murányi” hazatéré­sének történetét. De nem le­hetett meghatódottság nélkül hallgatni Ivady Lászlót sem, aki 40 évig a családtól távol, nehéz kohászmunkával töl­tötte életét, és az jelentette számára az ünnepet, ha ki­vándorolt cimboráinak me­sélhetett a kanadai nyárfák alatt Ivád szépségéről, ahová most ő is végleg hazatért. Meséltek az óhazáról, éltek idegenben, keményen dol­goztak, és eközben sokuk­ból lett felvilágosult ember, munkásvezető és jóval ke­vesebb a milliomos. „Kijöttem Amerikába és négy évtizede mit sem hal­lottam a falunkról. Nyomta­tásban pedig most látom elő­ször a nevét...” így örven­dezik Ceréb József, amikor azt olvasta a felszabadulás után, hogy egykori falujában, Egerszóláton Nagypál Jó­zsef ne parasztasszonyt vá­lasztották meg a község bí- rajává. Később azt köszön­tötte külön cikkben, hogy egykori faluja villanyt ka­pott. A „Bérmunkásban” azt is megírja, hogy miként él­tek a falusi asszonyok, ami­kor ő kivándorolt, és milyen fejlődés tapasztalható a fa­lusi portákon azóta, hogy közösen művelik itthon a föl­det. Sok ilyen cikk jelenik meg, főleg a kanadai sajtóban. Ne­kem is jólesett, amikor a To­rontóban megjelenő New Word teljes terjedelemben közölte azt a cikket, amelyet a sírok: közös gazdaság fej­lődéséről írtam, mert ez is azt jelentette, hogy nagyon is érdeklődnek a külhoni magyarok a nálunk történtek iránt. Sőt! Nemcsak érdeklődnek, de segítenek is a maguk mód­ján .. • Segítenek eloszlatni a kinti propaganda túlkapásaiból származó fél­reértéseket, de politikai, gaz­dasági, művelődési gondja­ink megoldásában is szívesen részt vesznek. A tisztességes többség legalább is örömmel teszi ezt ... Olvasok egy levelet, „Mi­te Bíró” irta alá, vagyis 31­ig magyarnak vallják magu­kat. Találgatásokra vagyunk csak utalva, de néhány adat azért érzékelteti, hogy na­gyon sok magyar él hazánk határain kívül. Sokkal több, mint gondolnánk. Több hul­lámban Indultak szerencsét, boldogulást keresni. A szá­zadforduló előtt már félmil­lióan szálltak hajóra Ameri­ka felé. Aztán már csak ir- tóztató számokkal lehet mér­ni a hazánkból menekülők számát Tizenhárom év alatt — az ezeréves Magyarorszá­got ünneplő jubileumi évet követően — 1 562 221 kiván­dorlót regisztráltak az euró­pai tengeri kikötőkben, akik tőlünk mentek el pénzt, meg­élhetést, boldogulást szerezni ...aztán hazatérni. Hazatér­ni a családhoz, a szülőföld­höz, de már nem koldussze­gényen, mint a hajóra szál­láskor, hanem legalább ház­ra, földre valót szerezve az „ígéretek földjén”, tudja mennyien? ró Mihály 26 Vine St Catha­rines Ontario-1 lakos, amely­ben a termelőszövetkezetbe beadott négy hold földje fe­lől intézkedik, hogy melyik rákon kapja meg érte a föld járadékot. A termelőszö­vetkezet szervezésekor átad­ta a földjét a közösségnek, csak az volt a „kikötése”, hogy jobban dolgozzák, mint korábban. Itthon jártakor az­tán láthatta: a detki határ­közié az ő földje — soha nem volt olyan gondosan művel­ve, mióta világ a világ. Volt, aki Javaslatot kül­dött arra, hogy miként véd­jék meg a hegyi földeket a víz pusztításától. Más vég­rendeletében ösztöndíjat ala­pított megtakarított pénzé­ből, hogy a pétervósári gye­rekek közül többen tanulhas­sanak felsőbb iskolában, is­mét mások hazajőve kama­toztatták több évtizedes munkásmozgalmi tapasztala­taikat, mint Hevesaranyospn Bárdos Antalné. Amikor távolba szakadt magyarokról beszélünk, fel­tétlenül említeni kell azt a nagy hullámot — az 56-osat —, amely szintén tömegével vetette a határon túlra a re­ménykedőket, félóket, bűnö­söket és bűnteleneket. Közülük bokán visszajöttek, bár még szép számmal ta­lálhatók a „világ országút­jain” ebből a generációból. Nem könnyű megítélni hely­zetüket. Talán a legnehezebb ez az ítélkezés, hiszen sokan közülük most is egyszerű munkásként dolgoznak Euró­pa, Amerika, Ausztrália vá­rosaiban, üzemeiben. Fiatalkorú társaim esetéből indulnék id; a szentdomon- kosi disszidensekéből, akiket annak idején sajnos nem si­került lebeszélnem, hogy Nyugatra menjenek, annyim elvakította őket a „nagy le­hetőség”. Most kérdeztem, mi van velük? — Családot alapítottak .., melóznak. Megvannak. Szin­te mindannyian vasasok, ki­véve egyiküket, akiről eléggé megbízhatatlan hírek kerin­genek. Csirmaz Béla pedig hazajött, az egri gépjavító­nál dolgozik. Kimentek... dolgoznak... A faluban nem tartják őket rossz embereknek, hiszen a levelekből és a látogatások során meggyőződhettek arról, hogy ott is becsületesen, ren­desen élnek, nem csapódtak azokhoz, akiknek „munká­juk” a haza bemocskolása, az ágálás, porhintés, rágalma­zás. Ezt jó tudni, hallani... Mert megyénkből sem csak azok mentek ki, akik mun­kájuk után boldogulást re­méltek és hazatérő szándé­kuk nemcsak akkor volt erős, amikor átlépték az ország küszöbét, hanem azóta is az. Sokak által ismeretes a Szabad Európa Rádió hír­hedt Bálint gazdája aki „Be­senyőtelekről indult el” és az­óta sem szűnt meg becsmé­relni azt a hazát, azt a tá­jat, ahol ált, mert birtokát nem menthette ki, amikor a czupibálintok talpa alatt for­róvá lett nálunk a talaj. Azok névsorából, akikre semmi esetre se számí­tunk az ünnepi asztalnál Lovas György nevét említ­hetnénk másodiknak, aki ököllel támadt Szent-Györ- gyi Albert professzorra, mert beszédet mondott az Ame­rikai Magyar Társas Kör New York-i ünnepségén, amelyet hazánk felszabadu­lásának 25. évfordulója tisz­teletére rendeztek. Külföldi útjaimon magam is találkoztam olyan volt honfitársaimmal, akiket nem tudnék eltűrni a nemzet ün­neplő asztalánál. A helsinki VIT-en szálláshelyünket alig tudtuk elfoglalni, mert a nyu­gati országokból verbuvált ex hazánkfiai amerikai zászlót lengetve dobáltak és kiabál­tak felénk az erkélyekről; „Magyarok, takarodjatok ha­za.” Nem rajtuk, hanem a 400 ifjú kommunistán múlott, hogy mégsem az 6 hangjuk lett az erősebb Helsinki ut­cáin. Érthető módon őket senki se kínvénja az ünnepi asz­tal mellett látni. De öröm­mel fogadunk oda mindenkit, akik bár távol élnek tőlünk, de szintén ünnepüknek tart­ják ezt a fontos, történelmi évfordulót. Különösen szere­tettel várjuk azt a százezer magyart, akik elhatározták, hogy Itthon ünnepli meg ezt a jubileumot, hazánk felsza­badulásának 25. évfordulóját. Szívesen ünnepelünk velük együtt... ök is magyarok.. „, s közülük nagyon sokán, ha távol élnek is, jő hazafiak. Kovács Endre kiállítások Az egri Alpári Gyula Köz- gazdasági Szakközépiskola pénteken délelőtt tartotta emlékünnepségét hazánk fel­szabadulásának 25. évfordu­lója tiszteletére. Ez alkalom­ból Bári József, a megyei pártbizottság osztályvezetője nyitotta meg az Iskola elő­csarnokában hazánk negyed- százados fejlődését bemutató kiállítást, majd leleplezték az iskola KISZ-szervezete név­adójának, Asztalos János­nak, a mártírhalált halt ka­tonatisztnek a márvénytáb- láját. ★ Pénteken délután Füzes­abonyban, a helyi gimnázi­umban megnyitották a köz­ség helytörténeti kiállítását, amely Füzesabony és a Fü­zesabonyi járás felszabadu­lás utáni fejlődésének törté­netét szemlélteti, napjainkig. ★ Ugyancsak pénteken ren­dezte meg nagy sikerű jubi­leumi KISZ-napJát az egri Gárdonyi Géza Gimnázium és Szakközépiskola. A dél­előtti ünnepségen Németh László, a megyei KISZ-bi- zottság titkára, az iskola if­júsági szervezetének ered­ményes munkájáért átadta a KISZ központi bizottsága di­csérő oklevelét. Az ünnep­séggel egy időben nyitották meg a filmesztétika szakkör és a szabás-varrást tanuló lá­nyok munkáiból álló kiállí­tást ★ A hét végén rendezték meg megyénk egyéb üzemei, vállalatai és termelőszövet­kezetei is a felszabadulási em­lékünnepségeket et* teheti. ít3 A A szerencsés Arca hosszúkás, rosszul borotvált, szeme sötétbarna. A fekete csikós nadrág fölött vastag, egygombos sport­zakó. Inkább harmincöt, mint negyven évesnek nézem. Fellépése egy csöppet sem nevezhető felszegnek, sőt ha­tározott, bátor. Kivesz a belső zsebéből egy megsárgult újságlapot, gondosan kihajtogatja és elém teszi. — Itt van, kérem, a rendelet. Én cigány vagyok, en­gem az állam kölcsönnel segít. Elolvasom a tavalyi újságcikket, amely ugyan sem­milyen rendeletet nem tartalmaz, hanem egy riportot kö­zöl arról, hogy Kecskeméten hogyan próbálják megol­dani a helybeli cigányok letelepítését, a régi telepek fel­számolását. — Kért már kölcsönt? — Kértem, de keveset adnak. Abból ugyan nem épít házat senki. Beszélgettünk, összehajtogatja újra az újságpapírt és mint valami varázsszert, óvatosan a zsebébe csúsz­tatja. Es ahogyan szó szót követ, kitárulkozik egy érde­kes, csodálatos világ. — Valahol az árok partján, egy kocsiderékban szü­lettem, mint ahogyan a nóta is mondja. Tízen voltunk rajkók, egy kivétellel mindegyik fiú. Az apám foltozott, kést köszörült, csontot, tollat gyűjtött, mikor mihez volt szerencséje. Csak a telet töltöttük otthon a putriban, de amint egy csöppet tavaszodon, mindjárt nekiindultunk a világnak. Mire felcseperedtünk, három fiútestvérem meg­halt, mi meg szétszéledtünk az apánk mellől. Engem örökbe fogadott égy kondás, akitől a pofonokon kívül tisztességes ruhát, meg ennivalót is kaptam. Abbahagyja a beszédet, megkérdezi, elszívhat-e egy cigarettát? Mély slukkot húz tüdőre és azután folytatja. — Addig voltam ennél az embernél, amíg a lányába botlottam. Gyerek lett, gyorsan menni kellett a háztól. Azóta itt élünk a telepen. De valahogy nem tetszik ne­kem már ez az élet. Elegem volt belőle. Azt mondják azért, mert a magyar asszony telebeszéli a fejemet. Le­het. Dolgozni mentem a téglagyárba. Eleinte csak olyan kelletlenül fogadtak, mint ahogyan a cigányokat szokták. Aztán egyszer azt mondta Gazsi bácsi; Gyere, more! Fize­tek neked egy fröccsötl Attól kezdve becsületem van, mert Gazsi bácsi ám nem mindenkivel ül le egy asztal­hoz .,. Nézem, figyelem ezt az embert. Tetszik, hogy van életkedve, vannak tervei. Elmondja, hogy milyen házat épít majd. Üvegveranda is lesz, kiskert előtte. Három éve egyazon helyen dolgozik, tisztelik, megbecsülik. — Aztán tetszik tudni, ezek otthon úricigánynak csú­folnak. Csak azért, mert dolgozom, meg hogy tisztessé­ges ruha van rajtam. Két gyerekem már iskolás. Ezért is... Pedig én sosem tagadom meg a cigányságomat. Ez vagyok, ennek születtem. De miért kell minden cigány- nek tetvesnek, meg csavargónak lennie? Amikor a magasabb kölcsönről esik szó, megint elő­kapja a régi újságpapírt. Újra kiteríti előttem, biztat, ol­vassam el még egyszer, mert ebbe mindent beleírt a kor­mány ... Valóban szükség volt a segítségre. A községi tanács elnöke telefonon ígért gyors intézkedést és személyes pat- ronálást. — Rendben van, meglesz a magasabb kölcsön! Fel­áll, rám néz, felém nyújtja a kezét. — Köszönöm, — mondja és most már a zsebkendő­iébe csavarja a „rendeletet”, amely szavai szerint meg­hozta neki a szerencséjét,., Szalay István 'WVVVVVV^A'VVW^WWSA^WW\^^AAAA^WWWW^WWVWWWWWW^ Ivódi tsz-a lapítok A hit erősebb az éveknél Az eseményt szűkszavúan, egyetlen mondatban is össze lehet foglalni: 1950. március 15-én hét család, mintegy 100 holdnyi földterületen megál­lapította az ivódi Dózsa Ter­melőszövetkezetet Ami az egy mondat mögött meghúzódik, annál drámaibb, színesebb, bonyolultabb — maga a történelem. — Olyan kúsza világ volt akkor — emlékezik Tamás József né, az egyik alapító tag —, hogy alig tudott az ember eligazodni. A front a falunkon Is átvonult s na­gyon örültünk, amikor a szovjet katonák elűzték a németeket? De utána? Nem tudtuk, hogy mihez kezd­jünk. Az első évben kiosztot­tuk azt a búzát, amit még az Uraság vetett, de a földosz­tásra jóval később került sor. Ml három holdat kaptunk, de rendkívül nehezen tudtuk megművelni. — Hogyan alakult a terme­lőszövetkezet? — A háború után Kanadá­ból hazakerült egy ívádi em­ber, Ivádi, Esküdt János, ö mondta, hogy alakítani kelle­ne egy szövetkezetét, mert külön-külön csak küszkö­dünk. Ha összefogunk, akkor sakkal jobb lesz. Jöttek a falujárók is, ők is ezt bi­zonygatták. Az igazság az, hogy különösebben nem is kellett senkit meggyőzni, mindnyájan szegények vol­tunk, nem sajnáltuk a va­gyonúnkat — ami sohasem volt, Így aztán hét család létrehozta a „kis” Dózsát. Mindenki bevitte a földjét, meg akinek volt, az a tehe­nét is. Nagyon szerényen kezdtük a közös gazdálko­dást. Az első év azonban jól sikerült, szép termésünk volt s pénzt is kaptunk. Mintden- ki meg volt elégedve, ősszel aztán még jó néhányan be­léptek a szövetkezetbe, mi­kor látták, hogy így jobban meg lehet élni. — Mikor kapták az első gépet? — A következő évben kap­tunk egy traktort. Egy lány hozta, ő is vezette — min­denki csodálta itt a faluban. De itt, a hegyekben, nem na­gyon boldogult a traktor. — Milyen munkákat vég­zett a közösben? — Mindig azt, amit kel'ett. Nem nagyon válogattam, megcsináltam mindent szíve­sen. Most már a két fiam is itt dolgozik. — Ha újra kellene válasz­tani? — Én nem csalódtam a szövetkezetben. Ha nem is vagyok mindig és mindennel elégedett, azért ma is azt mondom, hogy kellett a kö­zös gazdálkodás. A közösség sok nehézségen átsegíti az embert. Bóna Pál, az egykori föld- osztó bizottság tagja, a Nem­zeti Bizottság elnöke s ter­melőszövetkezeti alapító tag — ma mór nyugdíjas. — Igen. Van időm gondol­kozni az akkori eseménye­ken. Higgye el, nehéz Idők voltak. Örökös harc, küzde­lem. Hiszen nem látott akkor senki sem annyira tisztán, mint manapság. A háború után féltek az emberek ki­osztani az uraság terményét, féltek, hogy az úr visszajön és megtorolja a rajta esett sérelmeket. Ugyanez a hely­zet volt, amikor a földeket szétosztottuk. Az Iskolában volt egy gyűlés, s amikor szavazni kellett, sokan elbúj­tak a padok mögé. Én nem féltem, hiszén úgy voltam vele, hogy rosszabb úgysem lehet, mint régen, amikor summúsnak jártunk a külön­böző birtokokra.. — Hogyan alakították a szövetkezetét? sothipi — Némi kis gyakorlatunk volt, mert a háború után az urasági gyümölcsöst nem ősz" tottuk ki, hanem közösen művelte a falu. Ügy gondol­tuk, hogy a szövetkezet még hasznosabb lesz. S amikor meghallottuk, hogy Kistere- nyén már létrejött a közös gazdaság, akkor hét család összefogott s elkezdtük együtt művelni a földet. Volt vagy száz holdunk, meg az említett gyümölcsös. Hát elég nehéz volt kezdetben, mert sem eszközünk nem na­gyon volt, tehén is kevés. Emlékszem, az első. elnök a saját pénzéből vett egy pár lovat a közösnek. Később aztáa ez az elnök a pétervá- sári gépállomáshoz került s ez jó volt, mert kaptunk köl­csön gépeket a földek meg­műveléséhez. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy milyen nehézségeink voltak akkoriban. Aztán mire hely­rejöttünk, Jött az ellenforra­dalom. Csak a kommunistá­kon múlt, hogy nem oszlott fel a szövetkezet. — Miképpen van megelé­gedve a mostani gazdálko­dással? — A szövetkezetre szükség van, de ilyen kis térületen ma már nem lehet gazdál­kodni. Ügy hallom, hogy jö­vőre egyesül a gazdaság a pétervásárival s ezt nagyon helyesnek tartam. — Visszatekintve az elmúlt negyedszázadra, mit tudna mondani? — Nehéz de nagyon szép idők voltak. S büszke'va­gyok, hogy én is részt vehet­tem bennük. Az emlékek lassanként fa­kulnak. Az emlékezetből ki­ki esik egy rész, fontos vagy kevésbé fontos momentum. De a hit, amivel az időket, a történelmet formálták ma is töretlen. Kapóst Levente 1920. április L, szombat As épülő kiskörei Tissa IL vízlépcső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents