Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-22 / 93. szám

■ -y-" <p —• W f 870+4* | ienivn emberként* forradalmárként, politikusként világító üklya a történelem viharában. Példa, mely hűségre, következetességre, kitartásra buzdít. Útmutatás, mely szebb, gazdagabb, emberibb, igazabb világot állít elénk. Ösztönzés, mely igazságkeresésre, a való világ minden dolgának feltárására és megértésére biztat. Elmélet és gyakorlat elválaszthatat lanságának ] bizonyítója, az igazi humanitás megtestesítője. Művei: tanulmányai, cikkei, beszédei, levelei a maga teljességében állítják elénk az embert, a tántoríthatatlan forradalmárt, a gazdasági és társadalmi folyamatokat zseniálisan elemző tudóst s a cselekvő politikust Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem A gyűlésen harmincas! lehettek; én csak Lenint néztem. Sötét öltönyt viselt, magas kemény­gallérral; megjelenése kifo­gástalan volt Nem emlékszem, miről beszélt, de elég merész fickó voltam ahhoz, hogy szót kérjek és vitába szálljak vele. Szelíden válaszolt nem kor­holt hanem megmagyarázta azt amit nem értettem;: Ludmilla azon­nal rám szólt hogy ostobán viselkedtem. Mikor a gyűlés véget ért, Vla­gyimir Iljics odalépett hozzám: „Maga Moszkvából érkezett?...” El­mondtam neki, hogy januárig moszkvai szervezetben dolgoztam, azután letartóztattak, majd Poltavában próbáltam letelepedni, kapcsolatot te­remteni az elvtársakkal. Lenin megkért hogy keressem fel. Nagy nehezen megtaláltam a házát a Pare Morrtsouris közelében, lévő kis utcában, (Nemrégiben ellenőriztem, a rue Beaunier volt) Jó ideig ácsorogtam az ajtó előtt, sehogysem tudtam rászánni magam, hogy becsöngessek; a minap megmutatkozott merészségemnek nyoma sem maradt Nagyezsda Konsztantyinovna nyitott ajtót Lenin dolgozott; elgondolkodva ült egy hosszú papírlap fölé hajolva, s egy kissé össze­húzta a szemét Elmondtam neki, hogyan bukott le a diákszervezet, beszéltem Az egységes párt és két éve című cikkemről, a poltavad helyzetről. Igen figyelmesen hallgatott néha alig észrevehetően elmosolyodott; úgy éreztem, sejti, hogy még túl fiatal vagyok, és ez összezavarta gondolatai­mat Elmondtam, hogy fejből emlékszem azokra a címekre, ahová az újságokat küldhetik. Nagyezsda Konsztantyinovna feljegyezte a címe­ket. Menni készültem, de Vlagyimir Iljics tartóztatott. Tovább kérde­zősködött: az ifjúság hangulatáról meg arról, hogy kik a legolvasottabb írók, népszerúek-e Znanyije almanachjai, Moszkvában milyen darabot láttam Korsnál meg a Művész Színházban. Lenin fel s alá járt a szo­bában, én meg egy széken ültem. Nagyezsda Konsztantyinovna kijelen­tette, hogy eljött az ebéd ideje; úgy éreztem, hogy már túl soká ülök, de ott tartottak ebédre. Nagyon meglepett a rend: a könyvek ott sora­koztak a polcon, Vlagyimir Iljics íróasztalán semmi sem volt összedo­bálva, nem hasonlított sem moszkvai elvtársaim, sem pedig Szavcsemko és Ludmilla lakására. Vlagyimir Iljics többször is odaszólt Nagyezsda Konsztantyinovnának: „Egyenesen onnan jön... Tudja, mi foglalkoz­tatja az ifjúságot...” Á mulatba ejtett Lenin feje. Tizenöt évvel később ez ismét eszembe jutott, amikor Lenint a koporsóban láttam. So­káig elnéztem ezt a meglepő koponyát: láttára nem az anatómiára, hanem az építőművészeire kellett gondolnom. (Lenin halála után több évvel kerültek kezembe Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja emlékiratai. Megírta, hogy Lenin olvasta első regényemet. „Tudod, ez a Bozontos Ilja [Ehrenburg fedőneve] — mondotta diadalmasan. — Egészen jól sikerült” Vlagyimir Iljicsnél 1909 elején voltam; akkor fogalmam sem volt hogy — nem sokkal ha­lála előtt — 1922-ben vagy 1923-ban, miközben a Julo Jurenitó című re­gényemet olvassa, gondolatban ismét beszélgetek vele.) Lenint többször hallottam gyűléseken beszélni: nyugodtan, pá­toszmentesen, sallangok nélkül beszélt; enyhén raccsolt; néha elmoso­lyodott. Beszédei a spirálra hasonlítottak: félt hogy esetleg nem értik meg, és visszatért a már kifejtett gondolathoz, de nem ismételte meg szolgain, hanem mindig valami újat tett hozzá. (Egyesek, akik ezt a beszéd modort utánozzák, elfelejtik, hogy a spirál hasonlít is a körre, meg nem is — a spirál a körnél tovább megy.) Lenin nagy figyelemmel kísérte Franciaország politikai életét, (Részlet) tanulmányozta az ország tör­ténetét, gazdaságát, jól ismerte a párizsi munkások életviszo­nyait. Kitűnően beszélt fran­ciául, sőt cikkeket is írt ezen. a nyelven. 1909 májusában ott voltam a Kommünárok Falánál ren­dezett tüntetésen. Az első sorban a volt kommünárok haladtak: még sokan vol­tak és fürgén lépdeltek. Roppant öreg embereknek láttam őket; a kom- münre úgy gondoltam, mint az ókori történet egyik, lapjára, hiszen har­mincnyolc esztendővel azelőtt alakult! A Kommünárok Falánál megpil­lantottam Lenint; ott állt a bolsevikok csoportjában, és nézte a falat — a dombormúvön árnyszerúen rajzolódtak ki a kommünárok alakjai. L áttam Lenint a Sainte-Geneviéve könyvtárban is, meg a Pare Montsouris valamelyik padján, öregasszonyok és gyer­mekek között, láttam a rue de la Gaité munikásszínházá- ban, ahol Montehus dalköltő forradalmi dalokat énekelt... Mikor felkerestem Vlagyimir Iljicset, a házmesterné szigorúan rám szólt: „Törölje meg a lábát”. Megértette-e vajon, ki a lakója? Vajon, gondolta-e az avenue d’Orléans-on a kávéház pincére, hogy arról az úri­emberről, aki a korsó sört rendeli, nyolc évvel később beszélni fog az egész világ? Vajon a könyvtár látogatói sejtették-e, hogy az egyszerű külsejű ember, aki oly gondosan másolta ki a könyvekből az adatokat meg a neveket, megváltoztatja a történelem menetét, és tízezrek írnak majd róla a világ minden nyelvén? És jómagam, aki oly áhítattal néz­tem akkor Vlagyimir Iljicsre, képzeltem-e, hogy az az ember áll előt­tem, akihez az emberiség új korszakának születése fűződik? Sosem felejtem el a Lenin temetését megelőző négy éjszakát, amikor Moszkva búcsúzott tőle. Kegyetlenül fagyott. A tereken tábor­tüzek égtek. Az Oszlop-terembe lépve, meglett emberek, a tegnapi vö­rösgárdisták, úgy sírtak, akár a gyermekek. Csoda történt: ez alatt a négy éjszaka alatt mindenki előtt feltárult a történelem; az, ami még nemrégiben bizonytalan újsághírnek látszott, egy csapásra gránittá ke- ményedett: mindentó megértette, mit alkotott Lenin. Vlagyimir Iljics egyszerű, demokratikus, barátaival együttérző ember volt az életben. Még a szemtelen kamaszt sem nevette tó... Ez az egyszerűség csupán nagy emberek osztályrésze; amikor Leninre gon­dolok, gyakran felteszem magamban a kérdést: az igazában nagy egyé­niség számára talán idegen, sőt kellemetlen a személyi kultusz? Lenin nagy és bonyolult egyéniség volt. A polgáhháború viharos! éveiben meghallgatott egy Beethoven-szonátát Iszaj Dobrovejn előadá­sában, s utána így szólt Gorkijhoz: „Nem ismerek szebbet az Appassio- nátánál, képes volnék mindennap meghallgatni. Elképesztő, szinte nem emberi zene. Mindig büszkén — lehet, hogy naívul — azt gondolom: lám, milyen csodákat képes teremteni az ember!” És szemét összehúz­va szomorúan hozzátette: „De nem hallgathatok gyakran, muzsikát, az idegeimre hat; szeretnék kedves ostobaságokat mondani és szeretném megsimogatni az emberek fejét, mert ebben a mocskos pokolban ilyen szépséget tudnak alkotni. De manapság nem lehet senkit sem megsi­mogatni, megharapná az ember kezét, manapság rá kell ütni az emberek fejére, ütni kíméletlenül, bár eszményünknek ellene mond mindenféle ember ellen irányuló erőszak. Hm — hm — pokolian nehéz hivatal!” E zt a hosszú idézetet Gorkij visszaemlékezéseiből csak azért írtam tó, mert igen szorosan hozzákapcsolódik az életem­hez, a gondolataimhoz, dehogyis, rosszul fejezem ki ma­gam: szorosan hozzákapcsolódik korunkhoz, sorsunkhoz. 1870. április 32., szerda A szocializmus nemcsak nem fojtja el a versenyt, hay. nem ellenkezőleg, először te­remti meg annak lehetőségét, hogy a versenyt valóban szé­les, valóban tömegméretek­ben alkalmazzák, hogy a va­lóban dolgozók többségét vonják be az olyan munká­ba, ahol megmutathatják, mit tudnak, ahol kifejleszt­hetik képességeiket, ahol megnyilvánulhatnak azok a tehetségek, amelyek a nép­ben, ebben a frissen buzgó forrásban megvannak, s ame­lyeket a kapitalizmus ezer meg ezer, millió meg millió esetben eltiport, elnyomott és elfojtott. A mi feladatunk most, amikor szocialista kormány van hatalmon az, hogy meg­szervezzük a versenyt. A burzsoázia szekértolói és tányérnyalói a szocializmust úgy ábrázolták, mint vala­mi egyhangú, bürokratikus, unalmas, szürke kaszárnyát. A pénzeszsák lakájai, a ki­zsákmányolok bérencei — o burzsoá értelmiségi urak — a szocializmussal mrémítget­Verseny — tömeg­méretekben ték” a népet, amelyet éppen a kapitalizmus kárhoztatott kényszermunkára, mértékte­len, egyhangú kaszárnya­munkára, éhségre és nyo­masztó szegénységre. Az első lépés ahhoz, hogy a dolgo­zók ez alól a kényszermun­ka alól magukat felszabadít­sák: a földesúri földek el­kobzása, a munkásellenőrzés bevezetése, a bankok államo­sítása, az egész lakosságnak olyan fogyasztási szövetkeze­tekbe való kényszerű be­szervezése, amelyek egyide­jűleg a termékek értékesí­tésének szövetkezetei is lesz­nek, valamint a gabonával és más szükségleti cikkekkel való kereskedelem állami monopóliumai. Csak most válik lehetővé, hogy a vállalkozó szellem, a verseny, a merész kezdemé­nyezés széles, valóban tö- megmérétekben nyilatkozzék meg. Minden gyár, amely ki­dobta, vagy legalábbis igazi munkásellenőrzéssel kordába szorította a tőkését, minden falu, ahol kifüstölték a ki­zsákmányoló földesurat és el­vették tőle a földet, most és csakis most vált azzá a terü­letté, amelyen a munka em­bere megmutathatja, mi la­kozik benne, amikor kissé kiegyenesítheti a hátát, fel­emelheti a fejét, embernek érezheti magát. Évszázado­kon át idegennek végzett munka, a kizsákmányoló ja­vára folytatott kényszermun­ka után először nyílik lehe­tőség arra, hogy saját ma­gának dolgozzék, mégpedig úgy, hogy a modern techni­ka és kultúra minden vív­mányára támaszkodik. (Lenin; A kommunista erkölcsről) Az Uljanov család háza Ülj anovszkban, az egykori Szimbirszkben. Itt élt Lenin 1878-tól 1887-ig Az egyszerű munkás A munka termelékenysége, ez végeredményben a leg­fontosabb, a legfőbb az új társadalmi rend győzelme szempontjából. A kapitalizmus a munka olyan termelé­kenységét hozta létre, amilyet a hűbériség nem ismert. A kapitalizmust azzal lehet véglegesen legyőzni és az- zal fogjuk véglegesen legyőzni, hogy a szocializmus a munkának új, sokkal magasabb fokú termelékenységét hozza létre. Ez igen nehéz és hosszadalmas dolog, de megkezdtük, ez a legfontosabb. Ha az éhező Moszkvában 1919 nyarán az éhező munkások, akik az imperialista há­ború négy nehéz évét, utána pedig a még nehezebb pol­gárháború másfél évét élték át, meg tudták kezdeni ezt a nagy művet, milyen lesz a további fejlődés, amikor majd győzünk a polgárháborúban és kiharcoljuk a békét? A kommunizmus a kapitalizmussal szemben az ön­kéntes, a tudatos, az egyesült, a modern technikát fel­használó munkások magasabb fokú munkatermelékeny­séget jelenti. A kommunizmus ott kezdődik, amikor az egyszerű munkás, önfeláldozóan, nehéz munkával megbirkózva kezd gondolkodni a munka termelékenységének emelé­séről, arról, hogy minden púd gabonát, szenet, vasat és egyéb termékeket megőrizzen, bár azokat nem szemé­lyesei! a dolgozó kapja, nem is „hozzátartozói”, hanem „távol állók”, azaz a társadalom egésze, tíz- és százmil­lió ember, akik eleinte egy szocialista államban, később a Szovjet Köztársaságok Szövetségében egyesülnek. (Lenin; A kommunista erkölcsrät#

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents