Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
János kinézett a keskeny ablakon, megborzongott a ragyavert tűzfal látásától. — Mi a véleményed az albérletről? — szólt hátra a fele. Bégének. — öl, butít — mondja az asszony. — Képletben kifejezve: egyenlő az őrültek házával. — De azért szeretsz, ugye? — Nem bírok albérletben élni és szedetni! — mondta az asszony. Ezután mindig megcsókolták egymást és fogadkoztak, hogy ma okvetlenül felkutatnak egy tágasabb helyet, ahol legalább lélegzeni lehet. Estére János valóban jó hírrel jött haza. Elmondta, de a hangján érződött, hogy nem lelkesedik az ügyért. Mária kérdezősködésére vállat vont — A ház? Viperalábon forgó mesevár! Az öregember hajlamos eltartási szerződést kötni. — Azonnal menjünk oda! — követelte az asszony. — De, szívem ... — kísérelte meg halogatni János, ám Máriát nem tudta lebeszélni. így hát elmentek a házhoz, megálltak a szemközti oldalon. — Egészen tűrhető — mondta Mária — Tudsz valami bővebbet? — Csak annyit mint te. Engem például az zavar, hogy az ablakokat ilyen alacsonyra építették. — Igen. És vajon miért? — Abban a korban bizonyosan ez volt a szokás. — Melyik korra gondolsz?' — Hát csak nézz rá. Minimum IV. Béla. — Aha. Másnap János ismét elment az öregemberhez, megbeszélni a részleteket Vigyorogva érkezett haza. — Megnéztem a nyilvántartó könyvet A lakók átlagos életkora magasan meghaladja a hetven évet! — Ó, legalább javítunk ezen is, ha odaköltözünk — mondta Mária. — Attól függ, hogy a nyugdíjintézet vagy a temetkezési vállalat szempontjából vizsgálod. — Teljesen mindegy! Odaköltözünk, nincs más választásunk! Vedd tekintetbe, hogy... — El ne mondd az érveidet! — tiltakozott János. Az öregember, akihez költöztek, évek óta begubózkod- va ült, s rozogává gyengült. Mária elhatározta, hogy megkedveltet! magát vele, továbbá, hogy testileg felerősíti. Óvatosan, kedvesen igyekezett hozzá közeledni, finom falatokkal kínálta. Néha azonban megriadt, s elgondolkozott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy idegent hozzátartozójaként szeressen. A második héten megkérdezte tőle: — Szólíthatom nagyapának? —Hogy? — nézett rá az öregember, földből kiásott szobrokra em_ lékeztető arcával. Sándor nevetett. — Hát ez nem megy — mondta vidáman —, de ne akadjunk fenn a megszólításon, tekintsük formaságnak. Egyik nap János beszélgetni kezdett az öreggel. — Mit tetszik gondolni, miért vannak ezen a házon az ablakok ilyen alacsonyan? — kérdezte többek között. — Nem tudom — rázta a fejét az öregember. — Még sohasem vettem észre. Igazán olyan alacsonyan vannak? — Persze — mondta János, befejezve a beszélgetést. Mivel azonban az ésszerűtlenségbe nehezen tudott belenyugodni, alkalomadtán a ház többi lakóját faggatta erről. — Bolondot űz belőlem? — rivallt rá egy asszony. Egy bácsi fogatlan huncutsággal nevetett rá: — Hogy könnyebben beléphessenek a menyecskékhez, — János elmesélte a kalandjait Máriának. — Teljesen megbolondultál! — nevetett az asszony. Ez az ártatlan érdeklődés Alacsonyan épült ablakok l«7n. március 29n vasárnap nem várt következményeikkel járt. Elterjedt, hogy a ház átépítésén mesterkedik, s rövidesen mindenkit kilakoltatnak, Persze, előbb megszerzik az öregember vagyonát. Mária beszámolt erről Jánosnak, s a férfi bosszankodva hallgatta. Mérgesen kérdezte a házigazdától: — Miféle vagyona van magának? — Énnekem? Amit lát. Mit akar vele? — nézett rá rémülten. — Én? Semmit! A házban suttogják, hogy aranyat gyűjt a padláson. — Az öregember összerezzent. — Bolondok ezek a vének! Ne hallgasson rájuk. Egyik este, éppen a vacso, ra tálalása közben, váratlanul megjelelt egy idegen. — A tanácstól jöttem, maradjanak a helyükön! — mondta szi gorú hangon. Döbbenten szorongtak a kis konyhában. — Mit akar ez? — húzódott a fiatalok közé az öregember, — Tudom én? — mondta dühét visszafojtva János. — Azt hittem, maga hívta! — Ebből kívántak enni? — érdeklődött a hivatalos ember. — Mindnyájan, vagy az eltartottnak külön főztek? — Mindnyájan — mondta Má' ria. — Hm — töprengett az idegen. — Na mindegy. — Merített az ételből, s a mintát üvegedényekbe dugaszol- ta. János hirtelen az ajtóhoz ugrott, bezárta, s a kulcsot a zsebébe tette. Az idegen megrémült, védekezőén ir*i- ga elé emelte a karját — Figyelmeztetem, hogy... — Hagyja csak! — intette le János. — Üljön le! — Az ember megszeppenve letottyant. János leemelte a tűzhelyről a lábost, maga elé tette, s az utolsó cseppig kikanalazta az ételt. Csaknem szétrepedt a gyomra. — Ehhez mit szól? — kérdezte diadalmasan szuszogva. A hivatalos ember a szemét meresztette. — A kötelességemet teljesítettem — mondta. — Bejelentés érkezett, hogy... — Kérdezhetek valamit? — nézett rá János. — Feletteseim engedélye nélkül nem minden ügyben nyi- latkozhatom. — Jó, jó. Csupán azt akartam megtudni, miért építették az ablakokat ezen a házon ilyen alacsonyra? — Hogy? — meresztette a szemét elhűlve a hivatalos ember. Felállt. — Kérem, nekem mennem kell. — János odaadta a kulcsot. — Parancsoljon. — Máriának a könnye csörgött a. nevetéstől, aat sem bánta, hogy újra kellett főznie, a türelmetlenül toporgó öregember csitítgatá- sa közben. János, hogy Mária munkáján könnyítsen, egy barátja segítségével bevezette a vizet az udvarról a konyhába. Kiásták az árkot, belefektették a csövet. Este félbe kellett hagyniuk, s másnap, amikor folytatni akarták, mindenféle ételmaradékkal teleöntözve találták az árkot, s a csöveket. János tömi-zúzni akart, a barátja csendesítette. Aztán befejezték a munkát, s a ház lakói napok múlva irigykedve nézték, hogy Mária a konyhai csapból ereszti a vizet. Megálltak az udvari kút körül, beszélgettek. — Azelőtt egy perc alatt megtelt a vödröm, most itt ácsoroghatok negyedórát a fájós lábammal. És majd télen! Persze, elvezették a vizünket. Eddig mindenkié volt, most csak egy lakóé! Ha az öregember kiült az udvarra, s a fiatalok nem voltak otthon, mindjárt róluk faggatták. — Rendes, jó emberek — mondta az öreg. — Fél tőlük, ugye? Talán még verik is? Dehogy engednék én idegent a lakásomba! Jánosnak a fülébe jutott ez a beszéd, keservében elnevette magát. — Tudod mi a bajuk? Hogy megkérdeztem azt az átkozott ablakot! — Ezért? — Igen. Élnek ebben a putriban hatvan, vagy háromszáz éve. Soha fel nem tűnt nekik, milyen nyomorék, milyen nevetséges! Én meg kimondtam. Azóta szégyellik, hogy itt kell élniük. Egyik héten, amikor Mária éjjeli műszakban dolgozott, Jánost felébresztette az öregember nyöszörgése. Almosán, tanácstalanul állt felette, megkérdezte, kíván-e valamit, innék-e teát? Nem volt érzéke a betegekhez. — Elszaladok az orvosért — határozott végül, s az öreg rábólintott. Összekapkodta magát és rohant. Az ügyeletes doktornő hozta vissza a kocsiján. Amikor a kapu elé értek, János izgatottan kotorászott a zsebeiben. — A kulcsom! — hebegte eüfehéred- ve. — Valahol elhagytam. — Csengessen a házfelügyelőnek — ajánlotta a doktornő. — Olyan nincs. Csupa öreg lakik ebben a házban. — Akkor mi legyen? — Mielőtt kimondta volna, habozott. — Ha meg nem sértem... talán az ablakon. Nézze, olyan alacsonyra építették... egy gyerek vállmagasságában. — A doktornő nevetett. — Mindent a betegekért! — János besegítette, kőiben szégyenkezve be kellett vallania, hogy a doktornő érintésére furcsán bizseregtek az ujjai. Az öreggel nem volt komoSA'sdí JA<09K: A közgyűlésre megtelt a tanácsháza. Fiatal ember a járási vezető. Keresi a szavaikat, könitörfalaz, emlegeti Szokora Antal hatvanöt évét, eredményes munkálkodását, a megérdemelt pihenést, mert, aki olyan korán elkezdte a küzdelmes életet, annak megjár a verejtékezés kamata: a nyugdíj. Szokora arcát ellepte a párosság, gondolta, ha most felállna, elakadna a szava, talán a könny is kibuggyanna a szemén. Helyette Kisgerecz. az állatgondozó ugrott fel helyéről. Eleinte kevesen értették a szavát, de egyre jobban nekibátorodott. Emlékeztette a tagságot, hogy Szokora elnöksége alatt kezdett lábra állni a Dózsa Tsz. Mert mit tett Szokora? Sok gondját szaporította a környék három, igen gyenge szövetkezetének a gondjával: négy kicsinyből megcsinálta a virágzó nagyot, Bagdi, a valamikori húszholdas közbeszól: — Nyögtük is jó darabig, mert hat forinttal visszament a munkaegység. A dac szólaltatja meg Szokorát: — Ha a magunk erős gazdaságát összekeverem három nagyon gyengével, mi mást várhattunk? Ne a múltat hánytorgassük, emberek, hanem azt, hogy hová fejlődtünk? — Oda fejlődtünk — kezdi Bakos Rozika, az állat- tenyésztési brigád vezetője — oda fejlődtünk... — ismétli akadozva, mert, ha tíznél többen gyűlnek össze, már a torkában ver a szíve és alig várja, hogy leülhessen. Csodálkozva merednek reá, amikor a jól bevált, szőlőtelepítést, a harminchét holdas gyümölcsészetet emlegeti, továbbmenőleg rápírit a járási emberre, mert éppen ő .volt az, aki tavaly, amikor Ádám bácsi tízéves elnökségét ünnepelték, nem győzte dicsérni azt, akinek érdeme a Dózsa Tsz felvirágoztatása. Szokora arra gondol, ha hazamegy az ablakom kivágja a televiziót, amivel tavaly megajándékozták, tűzbe dobia a gondosan megőrzött újságokat, amelyek a lyabb baj. János közben keresett egy másik kulcsot, szórakozottan lóbálta a kezében. Az orvosnő felírt néhány gyógyszert, aztán ŐSZ' sze csomagolta a táskáját — Találtam kulcsot — mutatta János. — Ne az ablakon menjek? — nézett rá vidáman a doktornő. — Ha parancsolja — hebegte János. — Nem árt egy kis torna. — János ismét érezte a bizsergést, s amikor a doktornő a párkányom állt, behunyta a szemét. Lefeküdt, s nagyon nehezen tudott elaludni. Korán reggel álmosan, feldúltan belépett Mária. — Szerelmem! — nyújtotta a kezét az ágyból János. Mária azonban ellökte. — Mi bajod van? — hökkent meg János. Mária hallgatott. — Na? — Semmi. — Ugyan! Szóval? — Hát jó. Kit támogattál olyan szívélyesen éjjel az ablakban? — De szívem... — Várj! Mondják, hogy amikor fellépett a párkányra, végig be lehetett látni... szóval... — zavartan elhallgatott. — Ki mondta ezt a butaságot? — pattant fel János, némi kis bűntudattal. — A doktornő járt itt, az öregnél. Elveszítettem a kapukulcsot, nem volt más választásom. Csak nem képzeled... — Mária leült az ágy szélére, nézett maga elé. — Pedig — kezdte csöndesem —, meg akartam mondani, hogy ... gyerekünk lesz. — Kitört belőle a sírás. — János felugrott, megölelte, magához szorította. Később, amikor Mária már megnyugodva aludt, kimenta konyhába, résnyire elhúzta a függönyt. A vele szemben vaknak és némának látszó ajtókat nézte, mérgelődve, s kicsit ijedten is. „Szóval, mindent látnak, hallanak, tudnak. Még éjszaka is nyitva van az egyik szemük. Űristen! És ide fog születni a fiam!” — Hirtelen berohant a szobába. — Mária! Mária! — Az asszony riadtan ébredt.— Mi történt? — János akkor tért magához. — Csak any- nyit akartam mondani... hogy, ugye, fiú lesz? — Az hát, te bolond! — mosolygott rá az asszony, s meleg tenyerébe vette a férfi fejét. Sass Ervin versei: r Ének te vagy az éo váram világszép lobogóidon szemed virága tündékéi te vagy az éa váram erém hordozója égbeszéké tomyaidrél a belátbatatlant is láthatom te vagy az én váram i ha dalt visszhangozzuk termeid megremegnek a gótikus oszlopok s egymáshoz simulnak a £oltivek is te vagy az én váram ablakaidon ha kitekintek zéid a táj köréskérül és rózsaligetek illatát hordja a fátyolszámyd szél te vagy az én váram > a megvlvhatatlan bizonyosság a tiszta hit értelme te vagy az én váram s két karod a hid mely mindig visszavár ha messzi hadban Járok s a haláltól sem rettegek már mert mögöttem magasodsz mint anyám drága lelke ki tőled tanulja a szent odaadást Kiáltás most sem láttalak hiába siettem eléd buta semmiségekkel hogy egyetlen nap nélküled atomhalál hogy a szerelem gyilkos frázis ha nem érzem arcod melegét ha huszonnégy óra szakadékén nem tudok hidat verni ha már meg sem ölhetnélek mert a vérem lettél reményein a hitem s hogy nem tudok élni hitetlenül feladtam hazugságaim álarcom levetettem mozdulataimra rá sem Ismerek \ vérem lettél hogy megszerettél halálod leszek ha már nem szeretsz tízéves jubileumkor kinyomtatták a nevét, úgy emlegetve őt, mint a szocialista mezőgazdaság munkahadseregének egyik dicsőséges élharcosát. A járási küldött láthat valamit az arcán, mert odahajol hozzá: — A határozat ellen fellebbezhet a megyei tanács mezőgazdasági osztályához. — Megnyugszom a nyugdíjazásban. Mondani könnyű, hogy „megnyugszom”, de annál nehezebb, megállni a Baliheli-dülőben telepített gyümölcsös szélén: Isten veled, batul, aranyparmen, jonatán ... Köszönöm, hogy megháláltátok a fáradozásomat, roskadozott ágatok a gyümölcsitől... Nem mondhatjátok. hogy keveset törődtem veletek, fagyveszélykor éjszakákon átal füstöléssel mentettelek benneteket, nem mondhatjátok, hogy valamikor elkéstem a téli ágnyeséssel, a többszöri permetezéssel;.. Megöregedtem — igy mondják és jövőre már nem lesem a virágzástokat. Indul hazafelé, a téli mezőben és talán azt se bánná, ha sohase érne haza. Könnyű annak, akit a felesége vár, vigaszos szóval: „Ne törődj vele, Ádám, megleszünk valahogyan..Könnyű annak, akire vigasztalóan ránevet a fia: „Amig engem lát, egyszálat se féljen...” De mire ér haza az, akinek az egyetlenje odaveszett a Don-kanyarban? Remegett a levél a felesége kezében: „...Járőrtevékenység közben, ellenséges golyótól találva ...” Attól kezdve panaszolta a szívét, fél év múlva elment a fia után. Ül az asztal mellett, előtte darab kolbász, péktől való kenyér, de hozzá sem nyúl az ételhez, — A hideget tegye el vacsorára, ebédre hoztam én most főzöttet.;. Bakos Rozi kosárból az asztalra teszi a gőzölgő lábast: — Kóstolja meg. — Minek fogyasztod a magadét, Rozika? — Hiába vártam, hogy az, akinek a kedvéért készítettem, benyissa az ajtómat. Mintha mindig ebben a házban élt volna, úgy tudja mindennek a helyét. Tányért, evőeszközt készít, a merőkanalat a lábas mellé teszi. Az ember le nem veszi róla a szemét, nézi mintha életében először látná. Halkan kérdezi: — A fekete hajú tráktoristát vártad? Olyat várnék, akinek Somogybán felesége, három tyereke van? Az Ilyen gézengúz hiába sugdos az én Ölembe. Rozika arca nyaranta szeplős, ilyenkor, télen, ki- sztúl és fakó haja visszanyeri gesztenyebama színét, gaz, a nyakát megvastagítja a kezdődő golyva, a háta hajlott valamicskét, mert, aki korán kezdi a robotolást, azon idő ellőtt meglátszik a nyomorgatása.
