Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-22 / 69. szám
/ Szenttől szentbe Uj magyar fiJm Elbírálták a megye úttörőinek képző- és iparművészeti pályamunkáit A filmnek tulajdonképpen nincs is vége. Igaz, kigyulladnak a lámpák, a közönség a ruhatárat ostromolja, de a fejekben, a gondolatok mélyén folytatódik az imént látott és átélt különös játék, s ki-ki saját múltja, élménye alapján szegezi önmagáruik a keserű és vádló miérteket. Először a Nemzeti Színház színpadán elevenedett meg a különös történet, Do- bozy Imre Eljött a tavasz című drámája, most Várko- nyi Zoltán filmjében második életét éli ez az izgalmas múltidézés. E Napjainkban a nyugati határ mentén, egy kis faluban, az egykori harcok színhelyén találkoznak egy század életben maradt tagjai. Tízen vannak mindössze — van köztük orvos, pedagógus, ka- nász és miniszterhelyettes —, s ők, a túlélők most egy bé- Kés emlékmű avatására készülnek. Az emlékezés folyamatát két esemény indítja meg. Megjelenik hívatlanul a század egykori parancsnoka, és egy sebhelyes arcú, sánta ember is, akiről kiderül, hogy ő Bodaki szakaszveze- •' tő, ő az az ember, akit mindenki halottnak hitt. Lent, a domb hajlatában 63 bajtársuk sírja, akik céltalanul, értelmetlenül pusztultak el, 1945. április 3-án, az ország felszabadulása előtt egy nappal. Miért? Ezt kérdezi, s erre igyekszik választ adni szenvedélyesen, Várkonyi Zoltán filmje. Először a volt századparancsnokra hárítják a felelősséget, de ő tiltakozik, s kéri, sőt követeli, idézzék fel a múltat, pergessek vissza az utolsó nap eseményeit, hogy fény derüljön az igazságra, ki a felelős a század halot- taiért. S a túlélők kegyetlen játékba kezdenek, szemtől szembe egymással és önnön lelkiismeretükkel, felidézik a század pusztulásának történetét. Mint egy rendkívül izgalmas bírósági tárgyalás, úgy zajlik a történet, csakhogy itt vádlók, vádlottak, védők ás tanúk ugyanazon személyek. A múltidézés drámaiságát nemcsak a történet adja, a megfogalmazás módja is élezi a feszültséget. A múltat ugyanis két dimenzióban láttatja a film. Az áletbenmaradottak eljátsszák a történetet, felidézik az egykori vitákat, párbeszédeket, de mert az emlékezés és az érdek is szépít, kissé elferdítik az igazságot. S ekkor valóban megelevenedik a múlt, hogy tárgyilagosan bizonyítsa hogyan történt. Hadd említsek a sok közül egy drámai jelenetet. A századparancsnok elhatározza, megtagadja a parancsot, századával nem hagyja el az országot, nem vonul át Ausztriába — de mit csináljunk ezután? — kérdezi egyikük. És jön a felelet: énekeljük el a Himnuszt. Groteszk és keserű ez az ének, nagyszerűen példázza, hogyan merevedett meg a cselekvés, mindjárt az első pozitív lépés után. Történelmi sorsfordulók idején ugyanis nem elég csak nemet mondani, nem elég megtagadni egy parancsot, vállalni kell az igent is. Ebben az esetben vállalni kellett volna a szembefordulást a kémetekkel. Ez lett volna az utolsó lehetőség a kiugrásra, március 22., vasárnap s egyben. az utolsó lehetőség arra, hogy a század tegyen valamit, a jobb ügy, a becsület érdekében. Csakhogy a nemzeti této- vaság erősebb volt a cselekvési vágynál, s céltalan vitatkozások sodorták a századot a biztos pusztulásba. Az okok között kutatva felvillantja a film a gyávaságot, az összefogás hiányát, a társadalmi és a faji előítéleteket, a nacionalizmus formáit, amelyek épp akkor hatottak bénítóan, amikor cselekedni kellett volna. 2. A múlttal szembenézni, választ kapni kimondott és ki nem mondott kérdésekre — olyanokra, mint a felelősség, a lelkiismeret, az élet vagy a halál — mindig illúziót romboló és épp ezért nem mindenkinek egyformán tetsző vállalkozás. Mégis időszerű és hasznos tanulságokkal szolgál az ilyen művészi alkotás. Különösen akkor, ha mint e film esetében is az alkotóknak sikerül úgy kitágítani a kört, hogy a határ menti kis falucska helyett az egész országot, a maroknyi hadbafogott század helyett pedig az egész magyar hadsereget értse a néző. Mert erről van szó, s ettől lesz igazán nagy a film a Szemtől szembe, mert a dialógusok mélyén, az egyéni sorsokon túl az egész ország negyedszázaddal ezelőtti gondjairól, társadalmi berendezkedéséről mondanak véleményt. És mert az emlékezés a mában játszódik, nem hallgat a film napjairól sem. Nagyszerű a film azért is, mert okosan, hűen, s a múltat is vállalva igyekszik tisztázni, kit milyen felelősség terhel a történtekért. Emberi sorsokat, magatartásformákat vizsgálva szembesíti hőseit múltjukkal, de bemutatja azt is, hogyan látják ma — mentik vagy ítélik el — akkori cselekedeteiket. De vajon lehet-e 25 év után ítélkezni? A film nagyon helyesen nem vállalja az ítélkezés jogát. Döbbenetes tanúvallomás inkább, s így erről az alapállásról válaszol a nagy kérdésre: ki a felelős a történtekért a századnyi katona értelmetlen pusztulásáért? Világos és történelmileg is igaz a felelet: a túlélők mindegyikének volt bizonyos cselekvési lehetősége, s mert azt elmulasztották, ha különböző fokon is, de valameny- nyien felelősek bajtársaik haláláért. Ez az önmarcangoló felelősség és döbbenet ül az arcokon akkor is, amikor pattogó zeneszó kíséretében felavatják két mártírhalált halt baj társuk emlékművét, azokét, akik megpróbáltak tenni valamit. H Várkonyi Zoltán nagy romantikus filmsikerei után most úgy látszik, visszatér régebbi műfajához, s ott folytatja politikai ihletésű témáit, ahol évekkel ezelőtt a Három csillaggal és a Merénylettel abbahagyta. Várkonyi biztos kézzel, sok ötlettel, s bravúros rendezői megoldásokkal bontotta ki a színpadra szült cselekményt, s a sűrű dialógusok ellenére pergő, s látványban is jól komponált filmet csinált. A jelen és a múlt gyakori változásai külön hangsúlyt adtak a képsoroknak, a dinamikus vágások pedig a cselekményen túl is biztosították a feszültséget. Illés Györgynek, bár kamerája meglehetősen szűk területen mozoghatott, a vitázó párbeszédekből álló filmet mégis sikerült elevenné, mozgalmassá tennie. Visz- szafogott pasztellszínei, valamint kifejező közelképei egyaránt tetszettek. Színészeknek és rendezőnek egyformán érdeme, hogy a tíz, csaknem egyenrangú főszereplő kimagasló művészi alakítást nyújtott. Különösen Sinkovits Imre alakítása emlékezetes, sokoldalúan jellemezve állította elénk Bodaki szakaszvezetőt, a tettrekész délceg katonát és mai énjét a szerencsétlen nyomorultat, aki csaknem az életével fizetett egyetlen bátor, s igaz cselekedetéért. A többiek Básti hajós, Benkí Gyula, Szabó Gyula, Szirtes Ádám, Bitskey Tibor, Koltay János, Latinovits Zoltán, Horváth József és Agárdy Gábor sajátos jellemvonásokkal egyénien formálták meg az egykori hadbavonultak és a túlélők egy-egy típusát. * A filmnek tulajdonképpen nincs is vége. A fejekben a gondolat mélyén folytatódik a játék, s ki-ki felteszi a maga kérdéseit. Márkusz László 19. _ Bezártam a két pártszolg álatost. Azon egyszerű oknál fogva, mert Németh János nélkül jöttek vissza Szabadhegyről. — Nem találták otthon?! — pattogta haragos meglepettséggel a főhadnagy. — Ellenkezőleg. Le is tartóztatták, De amikor a Gra- ab-gyár melletti vadaskertbe értek, a fogoly hirtelen belelökte kísérőit a vízzel teli bombatölcsérbe, aztán elfutott a sötétben. Ez a két szerencsétlen hülye meg beállít ide, még a sapkájuk is merő víz. Dögöljenek meg a betonon az ilyen pártszolgálatosok! Közben Faragót szúrkálta kárörvendő pillantása. A főhadnagy észrevette ezt, mindjárt értésére adtaWein- hoffemek, hogy nem osztozik kárörömében. — Azonnal indulunk Kis- bodakra Faragó testvérrel. Letartóztatjuk Németh László Jánost, a szervezkedés vezetőjét. Bede zászlós ugyancsak ma éjszaka tartóztatja le Stelczer Lajost. De mielőtt indulnánk, arra kérem Faragó és Weinhoffer testvért, hogy belátásuk szerint leckéztessek meg a két pártszolgálatost. Én addig harapok néhány falatot. Faragó is, Weinhoffer is gumibotot választott a falifogasról és elszántan indultak a pincébe. Demeter Zoltán és Bede Antal szintén távozott. Dobrai István őrmester magára maradt a szobában. A hatalmas termete ellenére is mindig észrevétlen őrmester egyszerre felélénkült. Közömbös, kifejezéstelen, buta képe átszínesedett az izgalomtól. Vastag száját megnyalta, hirtelen kirántotta a sarokból Weinhoffer demi- zsonját. Mihelyt a szájához emelte, izgalma elszállt, önfeledt és kiadós kortyokat nyelt, mint a szomjas ökör. Szuszogva tette vissza rejtekhelyére a demizsont, ő is választott egy gumibolot és Felszabadulásunk 25. évfordulója tiszteletére hirdetett pályázatra Heves megye úttörői 160 képző- és ipar- művészeti munkát küldtek elbírálásra, amelyre pénteken került sor Egerben. Ugyancsak ekkor bírálta el a zsűri az úttörők szaktárgyi vetélkedője kapcsán meghirdetett képző- és iparművészeti pályázat gazdag anyagát, mintegy száz úttörő alkotást A zsűri a több mint két és fél száz pályamunka közül már korábban kiválogatta a legjobbakat és azokat kiállították az egri Hámán Kató Üttörőházban. Közülük válogatták ki azokat a festményeket, szobrokat ipar- művészeti munkákat, amelyeket tovább küldenek az országos zsűri elé, illetve amelyek kiérdemelték a megyei pályázatra adományozott díjakat. A szaktárgyi versenymunkák közül hat juthatott tovább, ugyancsak a hat legjobb kapott díjat a megyei felszabadulási pályázat részvevői közül. A megyei első díjat Nagy Éva, az egri hármas számú általános iskola nyolcadikos pajtásának ítélte oda a zsűri „Soha többé háborút’ című munkájáért. Második díj Urbán György gyöngyösi, harmadik díj Botos Judit egri pajtást illeti. A szaktárgyi versenymunkák legjobb készítői: az ötödik-hatodik osztályosok közül — Kormos Imre bélapátfalvi, Csirmaz félelmetes nehéz lépteivel elindult a pincébe. Mire leért, Faragó és Weinhoffer félig már el is fáradtak. Közéjük nyomakodott ellenállhatatlan súlyával, hátraszorította őket és verekedni kezdett. Egyetlen ütéssel a betonpadlóra verte Pi- riti Józsefet, majd Pásztor Tibort. A gumibot kemény zuhanásaitól víz spriccelt a pártszolgálatosok fekete egyenruhájából, egyetlen rongykupacnak látszott a két nyilas. Faragó még azt az örömét is elfelejtette, hogy Demeter főhadnagy nagylelkűen megvédte Weinhoffer rosszmájú célozgatásával szemben. Döbbentre dermedve nézte a fekete rongykupacot rugdaló őrmestert. Göthös ember benyomását keltette Gerhardt Prinz, a Gestapo őrnagya, aki ráadásul a jelentéktelenségét is kihangsúlyozta zsugorodott tartásával. Horpadt mellén lötyögő ráncokba gyűrődött a zubbony, s egy bő redő alatt húzódtak meg a kitüntetések szalagjai. Elsőnek fejezte be a vacsorát, szerény tartózkodással hallgatott, míg a többiek javában lakmároztak. Valósággal nagyúrinak hatott a jelenség: a főispáni dolgozószoba pasztellsárga boltívei alatt pontosan a fényűző arabeszkekkel teli bokharai szőnyeg közepén öt férfi ülte körbe a cseresznyefa kerekasztalt. Kényelmesen elfértek a korongóriás körül, ami különösen Edmund Volkhardtnak, a puha századosnak vált előnyére, de Szöllősi Jenő helyettes miniszterelnöknek is jól esett elterpeszkednie nehézkes tagjaival. Zűrzavaros, kövér arca, amelyet méginkább át- tekintheteíenné tett a sötét bőr és a rengeteg ripacs. kifényesedett a jóllakottságtól. Túl a pohárköszöntőkön és mindenféle ünnepélyeskedésen abba a szakaszába érkezett a vacsora, amikor következett a szivar, a fyg- piszkálás, az adoma. Ügy vélte Magyarffy Gyula főispán, a házigazda, hogy neki Katalin és Jenei Zsuzsanna, egri pajtások, a hetediknyolcadik osztályosok közül illik valami érdekes történettel szórakoztatnia a társaságot. — Nem tudom, hallották-e az urak. Budapesten járőrben volt két talpraesett pártszolgálatos testvér és igazoltattak egy honvéd hadnagyot. Kemény felszólításukra ijedten a belső zsebébe nyúlt a tiszt és felmutatta igazolványát. Azonnal főbelőtték. Ugyanis a honvéd hadnagy — szovjet ezredes volt. Zavarában az ellenkező zsebébe nyúlt, nem oda, ahol a magyar tiszti igazolványát tartotta. Magyarffy próbált példát mutatni a nevetésben, de a rozoga Szöllősy nem hajlott a derűre, mert rosszul értett németül, a Gestapo tisztjeiből pedig hiányzott a humorérzék. Gerhardt Prinz őrnagy rácáfolva látszólagos jelentéktelenségére, eléggé tapintatlan megjegyzést fűzött a történethez: — Tréfának elég komikus. Valójában még az orosz hírszerzők sem lehetnek annyira buták, hogy maguknál hordozzák az ellenség háta mögött ezredesi igazolványukat. De ha ennek ellenére mégis találtunk egy ilyen ritka ezredest, nem a legszakszerűbb eljárás azonnal főbelőni. A társaság ötödik tagjaként Szénási József Gestapo- főhadnagy ült Volkhardt és Magyarffy között. Protokoll szerint ő számított a legkevésbé, valójában fontosabb volt, mint akár a miniszterelnök-helyettes. Szerepét egyik se becsülte alá, de most, hogy részt vehetett a fejesek zártkörű vacsoráján, beosztása különös nyomaté- kot kapott. Magyarffy rosszul sikerült anekdotája után Szálasi helyettese próbált segíteni a feszengő hangulaton. Makói patikus korában, amikor még Naszluhác Jenőnek hívták, gyakorlottan tereferélt a kispolgári társaságban, most azonban Szöllősy Jenő miniszterelnök-helyettes létére, zavartan bajlódott a kileje- zésekkai. — Kovács Mária és Botos Judit egri. Balogh Erzsébet ecsédi pajtások. — Legyen ez a nap a nagyobb elszántság kezdete.. . Arra kérem a főispán urat, aki egyúttal Dunántúl hadműveleti kormánybiztosa, hogy ne ismerjen lehetetlent ... Épp olyan aktív bajtársiassággal segítse Prinz őrnagy úr munkáját, mint ahogy Volkhard százados urat támogatta. ■— önként köszönnék le tisztségemről, ha bármily csekély okot adnék a csalódásra — hajtotta le tisztelettudóan a fejét a főispán. A németek tartózkodóan hallgattak. Mivel komorsággal fenyegetett a szótlanság, Szöllősy Jenő iparkodott megőrizni az öröm látszatát. — Hungarista hazánk sorsa végre kezd jóra fordulni. Ezekben a napokban változik ellenkezőjére a hadműveletek iránya. Taktikai visszavonulások helyett stratégiai offenzívák következnek. Ilyen helyzetben különösen indokolt megőrizni a közvetlen hátország tökéletes rendiét. Volkhardt gondterhelt bő- lintását csak a képzelőerő vélhette helyeslésnek. Ellentétben Szöllősy—Naszluhác optimizmusával, ő inkább a borúlátásra érzett hailamot, hiszen ez a búcsúvacsora annyit jelentett, hogy jő száz kilométerrel nyugatabbra kellett hurcolkodni a közelgő front elől. — Ha átmenetileg el is szakadok az önök szívélyes környezetétől — fordult a főispánhoz — bajtársi érzelmeinkben továbbra is közel maradunk egymáshoz. Remélem. Prinz őrnagy úr rövid időn belül az enyéimhez, hasonló kellemes tapasztalatokat szerez ebben a városban. — Úgy legyen! — fényiéit ki a nevetéstől Szöllősv Jenő ri rácsos arca. Poharát üdvözlésre emelte. Magyarffy Gyula főispán is magasba tartotta a borospoharat. — Engedjék meg az urak, hogy idézzem a kőbe vésett szavakat: a kötelesség előbbre való, mint az élet. Nekem ez az ige az imádságom. Egyre harapősabbá ingerelte a pátosz Gerhardt Prinz őrnagyot. Idegességét csak fokozta, hogy nem állapíthatta meg világosa,i. csepürágó alakoskodásból lelkendezik-e versenyt a főispán és a miniszterelnök-helyettes, vagy pedig reménytelen idióták? (Folytatjuk.) Képünkön az első díjas Nagy Éva pályamunkája. •' (Foto: Pilisyf
