Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Csontos Gábor: Újév indiánok nélkül Újévkor mindig erőt vesz rajtam a közlékenység. Az ördög tudja, hogy van ez, újév reggelén ellágyulok és lyukat beszélek a családom hasába. Persze tulajdonképpen tisztában vagyok vele, hogy az évek elől menekülök, agyonbeszélem a lényeget, hogy újra öregedtem egy évet Mas ember talán szerencsésebb a születésnapjával, elmismásolhatja, ha éppen akarja, én nem, mivelhogy együtt születtem az esztendővel. Erről pedig senki sem feledkezik eL — Könnyű neked, anyám — mondom a feleségemnek — te az idén se öregedtél, teljesen megfeledkeztünk a születésnapodról. — Ebből is látszik, hogy milyen üdvös évközben egy eldugott napon születni. Csemetéim megadással hallgatják elmefuttatásomat. Ilyenkor belenyugodnak, hogy nevelni akarom őket, elvégre ha évente egyszer kerül rá sor, azt ki lehet bírni. — Gyújts rá egy Simon \rztra, apja! Azért vettük, hogy gyújts rá! —* Várjatok még, hadd csodáljam meg előbb a dobozát! A születésnapomra mindig valami cigaretta-különlegességet szoktam .kapni. — Mit nézel azon a dobozon annyit? Nyisd már fel! —- Nyugi! — Tudom ugyanis, hogy a valamivel kisebb csemetém szeretné, ha megkínálnám. A valamivel nagyobb nem dohányzik. — Úgysem kínállak meg. — Nem is kéne. Ezt is szeretem benne, hogy dacos. Apja természetét örökölte, nyilván örökölte, mert erre nem neveltem. Nem is lehet, az úgy jön magától. Ugye érthető, a gének ... — Mindjárt felnyitom..; Csak tudjátok eszembe jutott valami erről az aranyozott fáraóról. Látjátok, amelyik ide van festve. — A cigarettásdoboz arab írásai és jelei között két arany ló figura áll, az egyik nyilvánvalóan férfialak, a másik nő. A két csemete egymásra néz, s bölcsen hunyorog, mintegy jelzik egymásnál;, apjuk kezdi a sódert nyomni, megint eszébe jutott valami. Nem zavartatom magam. — Hallottatok az indiánjaimról? zsaszín arcúak voltak, s többnyire colttal, csípőből tüzeltek az indiánokra. — És kinek a pártján álltái? — Természetesen az indiánokén. Ezért is a jobb kezemmel küldtem a gyufaszál lövedékeket a cowbo- yok felé, s ballal az indiánok felé. Az ember bal keze köztudomásúlag ügyetlenebb. tosan megértenétek. Hogy el ne felejtsem, fák is voltak, meg bokrok. Ezek mögé húzódtak a harcosok. No, szóval ilyen játéka senkinek sem volt. Nem ólomkatona, nem bádoghuszárok,'Mianem saját szabadalmú és készítésű sereg, teljesen a kedvemre valók. Ha ezt megértitek, el tudjátok majd képzelni, mit jelentett végezni velük... — Végeztél velük?! — Már akié? — Kivéve természetesen a kétbalkezeseket Bocsáss meg, hogy rád nem gondoltam. Sértődés nincs, családomban a humor szeretető alapvető erény. — Szóval? Hogy volt tovább? — El tudjátok képzelni azokat a csatákat? Mondanom sem kell abszolút pártatlan voltam. Mindkét kezemmel egyformán igyekeztem. Tehettem én arról, hogy az indiánok ügyesebben céloztak? — Miből voltak az indiánok? — Papírból. Kis papun- dekli talpakra ragasztottam őket. Volt térdelő, álló, puskás és nyilazó figura, s voltak lovasok is. Azt láttátok volna, milyen remek lovak voltak azok! Az aranyló ruhájú nagyfőnök például egy ébenfekete lovon pompázott. Senki másnak nem volt fekete lova. Nagyon félelmetes volt. Az meg különösen tetszett nekem, hogy az indiai vörös valami olyan festék volt, hogy fénylett —- Na és? — Már kibeszélni se hagyjátok az embert? Azt szeretném, ha egészen pon(SzlotJdk György rajza) — Végeztem. Épp abban a korban voltam, mint ti most, illetve én akkor lettem volna tizennyolc. Újévkor töltöttem be. — És még megvoltak az indiánjaid? — Csak semmi felesleges röhögés! Igaz, akkor már évek óta nem festettem újra őket. A harcok nyomait egykori hősi csaták emlékeit viselték az ábrázatukon. A dobozukból nemigen vettem elő őket, de a dobozt még őriztem. — Mint anyja a babáit! A Zulejka még mindig megvan! — Mondom, hogy semmi kajánkodás! Satap!... Tizennyolcadik születésnapomon elégettem őket. Dobozostul mentek a tűzbe. Felnőttem, gondoltam, nem lesz többet szükség efféle gyerekes játékokra, erős és szilárd próbáltam lenni, magamban persze sajnáltam mindazt, ami elmúlt. Emlékeztetlek benneteket az elmúlt nyárra, amikor a könyvszekrényetekből és fiókjaitokból kidobáltátok a kacatokat, mackókat és bádogautókat, de még a meséskönyveket is. Igyekszik az ember szívtelen lenni saját gyermekkorával szemben. Hogy belül mit érez, az más kérdés. Elvégre eleinte a felnőttség nem több elhatározásnál. Nem így gondoljátok? Nem mondták, mit gondolnak, ami éré ő, a mai fiataloknál különösképpen nem divat kimutatni az érzelmeket. De én azért tudom, amit tudok. A többi közt azt is, hogy az előszobái szekrényben megvannak még a játékok és a meséskönyvek is. Érthető, hogy kikerültek, vaskos matek könyveknek kellett ben a hely, meg mindenféle elektrotechnikai jegyzeteknek. — Senki sem kérdezi, hogy „na és?” Pedig van még tovább is. Épp huszonöt éve ennek. Nagyanyátok, aki akkor még nem sejtette, miféle unokái lesznek egykoron, azt kérdezte: „Hát ezért őrizted őketeny- nyi ideig?” Aztán azt mondta: „Jó lett volna az unokáknak, azt a pár évet már csak elrakosgattuk volna valahogy.” „Lesz azoknak különb játékuk” — mondtam szigorúan. — S lett is, Annyi, hogy nem győztétek elrontani. Igaz? — Hát ez tény. — Persze,, most már bánom, hogy az indiánjaimat nem őriztem meg nektek. Elvégre nem kértek enni, megfértek volna valahol abban a dobozban. De hát úgy gondoltam, egy felnőttnek nincs szüksége játékra. Azt hiszem, más is úgy gondolja, úgy tizennyolc éves korában. Különben is utáltam a lövöldözést, mert akkoriban épp eleget lövöldöztek, s gondoltam, jobb lesz indiánok nélkül mert azok folyton csak a lövöldözésre emlékeztetnének úgyis. — A „főnök”, abban az aranyruhában az frankó lehetett. — Istenemre az volt! De hát megértitek. Tizennyolc éves voltam és különben is untam a lövöldözést. Most pedig, azt hiszem rágyújtunk. Elszívjuk a békepipát, amúgy indián módra. No igen, én végigszívom a Simon Arztot, de dohányos csemetém hamarosan kiszivárog a másik után. Később kilesek és látom, hogy az előszobaszekrény előtt ülnek és egymás kezéből kapkodják a régi. kacatokat, mackókat és mese- könyveket, meg persze az indiános könyveket. Mert azok is megvannak, ha kissé rongyosak is. Devecseri Gábor: Fa-óiiás Egyik felem az. elmúlásé, amel bennem volt akkor is mikor csak kihajtottam, mikor még csak ap zöld Keljfeljancsija voltam a földnek Keljfeljancsi, kit eső, zápor, vihar vert volna le, nyomott volna vissza a repedésbe, a barna föld repedésébe, min keresztül fejem kidugtam, nyomott volna vissza, de én mindig csak föl, föl, fölegyenesedtem s nőttem. Eső nyomott le és növesztett, zápor sürgette azt, hogy újra ne-legtjek és táplált. Vihar edzett. Szeretem az elmúlást. Szeretem már akkor, mikor csak kihajtottam; szerettem akkor is, mikor még egyáltalán nem voltam — jöjjön az elmúlás, mulassza el nemlétemet, igézzen a létre. Rovátkáimat, törzsem párhuzamos, párhuzamosan kanyargó, egymással társalkodó s olykor-olykor hosszabb időre — mint Bábel-torony lépcsőházának kanyaraiban folytatott beszélgetéskor indokolt is — megállapodó rovátkáimat, mik végletesen egyénivé avatják törzsem képét, olyannyira, mint a ti ujjlenyomataitok képe, e rovátkáimat nyolc századéve olvasgatják folyton. Nőnek és sokasodnak. Folytathatod olvasásukat — mindig ugyanazt és egyre határozottabban olvashatod ki belőlük azt, hogy az idő (nyugodj meg, ha rámtekintsz, valóban megnyugodhatsz) nemcsak múlik, hanem arra is való, hogy múljék. Egyetlen zeneszámot nem tudnál az elmúlás segítsége nélkül végigélvezni, hát még az életet! Csonka vagyok. ■ ; • * ■■••••* Csonkaságomban teljes. Viselem : vx í vU azt, ami letört rólam usa és most már mindörökké felettem tündököl. Zelk Zoltán: Tegnap reggel Tegnap reggel az eszpresszóban egy hetvenhárom éves férfi eíébem állva, rám köszönt: No, Zoltán bátyám, hogy vagyunk? Arcába néztem, semmi, semmi, szikes homlok, dallamtalan és szöveg nélküli tekintet — se vidám tájak, se romok. így aztán, hogy az üres könyvet egy pillantással átlapoztam, hatvankét évem olthatatlan erdőtüzével, árvizekkel, bányaomlásokkal mögöttem, . oly szelíd, lassú szóval, mint ai. őszi kert fái, így feleltem: Köszönöm, öcsém, megvagyok! — Á, soha... Ezt kifelejtetted. —• Ügy mondják, mintha legalább tízszer is elmeséltem volna, pedig az emlékezetem még jó, tudom, hogy az indiánjaimról nem meséltem. — Erről az aranyozott figuráról jutott eszembe. Ilyen volt a „törzsfőnököm”. A többi indián csak egyszerű tollas nadrágban járt, ami lehetett kék is, zöld is, vagy bármilyen színű. Volt egy- egy toll a hajukban is. A főnöknek azonban aranyozott volt a ruházata és talpig toll keretezte figuráját. Az arcuk természetesen indiai vörös volt, mint ahogy illik a rézbőrűekhez. — És hol voltak ezek az Indiánjaid? — Már kezdi érdekelni őket. Elvégre néhány éve még kézről kézre jártak nálunk az indiántörténetek. — Egy dobozban laktak. Tulajdonképpen ez a doboz volt a rezervátum, de időnként, ha harci kedvem támadt, kijöttek a prérikre i harcolni. A cowboyok rő®5ü, január I., csütörtök A% életöröm festője Matisse születésének centenáriumán Száz esztendeje, 1869. december 31-én született — és kereken tizenöt éve hányt el — a modem francia és egyetemes képzőművészet egyik nagy mestere, Henri Matisse festő-, grafikus- és szobrászművész. Luxe, calme, volupté — vagyis fény, nyugalom, gyönyör — ez egyik korai fömüvének címe s a három szó tömören fejezi ki mindazt amit e nagyszerű mester az életből összefogott. Akárcsak az Életöröm, egy másik korai festményének neve, amelyen tüzesek a színek és szépségesek a formák: a század elején mutatják az erényeket, amelyek még fél évszá zadig csillognak a születő vásznakon. A fény, a derű festő: je volt, lenyűgöző tehetségű költője az életörömnek, akkor, amikoi• a század a váló életben oly kevés alkalmat és pillanatot teremtett az életöröm felfedezéséhez. A Fauves csoport gátlástalan színgazdagsága, Matisse oldott, konvenciókat felszámoló, kolorista elevensége, az égő szépségű pirosak, örvénylőén tiszta kékek, kénesen ádáz sárgák élessége — ebből a megdöbbentő harsányságból születeti a későbbi Matisse-képek változatlanul eleven színű, de har- monikusabban dallamos, dekoratívabban örömteli gyönyörűsége. Képein a színek tiszták és elevenek, Icompozícióiöan. a formák játékosan kacérok és hajlékonyak. Egész érett életműve meggyőző erővel és szuggesztíven hirdeti az élet szépségét. A zseniális festő kitűnő plasztikái — önálló életműnek elegendő szobrot mintázott „mellesleg” —, mesteri grafikái, rajzai — Baudelaire-t, Joyce-t illusztrált egyebek közt — ugyanezt a meggyőződést és ugyanezt a meggyőző gondolatot hordozzák. „Amiről én álmodom, az az egyensúlynak, tisztaságnak, derűs nyugalomnak a művészete amely minden zavaró vagy lehangoló körülménytől mentes” — írta. De nemcsak álmodott erről: meg is alkotta ezt a művészetet. A legnagyobbak színvonalán. Zt. A. .i-i Matisse: Tánc (191#)
