Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
I 1 Csurka István Búcsú az udvartól Jankovich Ferenc: AZ ÚJ £ V Kimondjuk régi. szép szláv eredetű szavunkat: udvar és nosztalgikus érzésekkel eltelve viűszaröppenünk a mt'v“ba. Korunk többek között az udvar megszűnésének a kora L. Az uj lakótelepek házai köré, mellé, alá nem udvart, hanem parkot, elkerítetten közteret terítenek és tűzdelnek meg egy kis zölddel, hintával, homokkal, kacskaringás autóutaikkal az építészeik. Nagyon helyesen, csak talán még nem szoktuk neg ezt a nyílt, semleges és éppen elkerítetdensége miatt vöztulajdomszerűbb Fórum-ot, szemünk, agyunk még a régi, azonnali személyre, családra vonatkozó ítéletalkotásra tápot adó udvar látványát keresi: benézni egy udvarba, s megmondani, kik lakják a házat. A történelem is így tanította, illetve így tanultuk belőle, amikor már kisdiák ésszel megmosolyogtuk a különbséget két nagybetűs Udvar, mondjuk Mátyás Udvara és Dobzse László rendetlen és eladósodott Udvara között. Aztán az irodalom is hány meg hány hőst és antihőst jellemzett udvarával, vagy azzal az udvarral, amelyikbe belépett, vagy amit elvesztett. Merész állítás: a régi emberhez az udvar talán még jobban hozzátartozott, mint a ház. Mindenesetre nagyon tudott árulkodni róla. Hát foglalj helyt szobámban, te régi, hű barát! — Két bögre ó nedűt hoz két kéz a havon át... Cj év? vagy Üj esztendő? Ki vagy? Bíz, egyre meg.' Havas már minden emlék, a romok és a hegy... Hatvan harmadszor jössz v (hí az idei hu) szép váltogatott lépttel: két szekund, egy trió .«, S a tavalyi furulya míg hópírt énekel: Iám, az idei lobja fehérben olvad el. — llég lesem, jöttem-mentem, jégre jég. fagyra fagy: hatvankét féle álarc mögött, végre, ki vagy? Hagyd abba furulyádat, a sok-hímű danát, s a rezzentőbb, szikárabb tövis-zöngét danáid! Mi szükség álarcodra. Később aztán valami zűrzavar keletkezett. A városba i ulajdonképp nem fért bele az udvar, de a hirtelen szaporodó lakossá még nem tudott, lemondani róla. Bérkaszárnyák épülték római udvarral, négyzetesen kővel körülvéve egy nevetséges kis udvar-karikatúrát, amelynek egyetlen dicstelen dísze a parolóáEvány volt; szükséglakások épültek szükségszerűen parányi és nyomorúságos udvar-gyomorral, es ugyanebben a történelmi korban megszületett az otthon, a családi tűzhely felé vezető útiak legsiralmaisabbja: a gang. Folytassuk egy kissé mulatságos elszólással: ezek az udvarok még itt vannak köztünk —, mert, persze mi vagyunk bennük, rajtuk és köztük. A képzavar- azonban véletlenül mond valamit. Azt jeleníti, hogy ez az udvar, az elmúlt udvar megszemélyesíthető. Egy haldokló személyre, aki ha még ody kevés örömet is adott, részvéttel tekintünk. Az életünk része volt. Tanúja és tanúsítója a szociális nyomornak, hagyta végiglépkedni magán a postást két világ- haború behívó parancsaival, s megrendültön hallgatott a mankóval visszatérő apák, fiák, testvérele lépteinek koppan- takor, elviselte az egymásra utalt szomszédok acsarkodását, a feljelentéseket és a letartóztatásokat, de segített bujtatni az üldözötteket és a katonaszökevényt. Látta a csókokat a holdfényben, és hallotta felsírni a levegőre jutó újszülötteket Mindent látott és mindent hallott. Ezért szeretjük, nem a szépségéért. Még egy kis játék: udvariatlanság lenne, ha elhallgatnánk * legnagyobb hibáját: egészségtelen volt. Nem is elsősorban egészségügyi szempontból, hanem társadalmilag. Mert bezárt, eirekessztett. Nem a szabadság és a közösség felé irányította a tekintetet, hanem a köldökre. Szél vödéit hely volt, ahová az új szelek sem nagyon törhettek be. Megállt benne a levegő és ételszag terjengett benne, meg füst. Ez az írás tehát tulajdonképpen nekrológ. Csakhogy az elhunyt még él, helyesebben: még van. Mégis, már most elbúcsúztatjuk, mert a dolog természeténél fogva, ha már nem Jesz, nem is tudjuk elbúcsúztatok Mire az utolsó nyomorúságos udvar helyét is valami nyílt tér vagy akár egy oszlop- iáhakon álló égretörő ház foglalja el, senki nem fog már emlékezni az utolsó udvar kortársaira. Ezekből nem lesz skanzen. Noha, talán lehetne. Kuriózumként oda kellene tenni egy-egy ilyen tágas lakótelepi tér sarkába például egy-egy hűen rekonstruált udvart, hadd lássák a mostani teenagerek majdani teenagered, hogyan élteik az ősök az ős-városban. Béke veled! — udvar. — Megteszünk nélküled. Hogy hogyan? Nem rajtad múlik. úgy nevess, mint a Hold — Már hozd felém, ragyogva, a beket lelt mosolyt. Legyünk ma, ketten, látók. Hé! új bort és danát — .ler, foglalj helyt szobámban, te régi, hű barát. Csanády János: Új évek, óborok Dodong Dzsibapradzsa indonéziai költő verse: Kiáltás Komoly felhők hordanak havat a téli föld fölé. Takarót terít a hóesés északtől-délig minden délkoron Amire beköszönt az újév, tundrákon rohan a rén-szán, szalad a trojka, fut: északtól délig minden délkörön . fehéren viharzik a téli öröm: — új évek, óborok — s viszi a várost és faluig a gazda udvarán futásra kész a szán, csengő, lószerszám — akad még csikó, és hóviharban porzik már a szánkó, a talpas tél-hajó; deszkabordái közt mogyoró, dió, bor és kenyér. Puha szalma-derékban egész év kincse búvik itt. egy kevés mindenből befér, amíg a szomszéd faluig, onnan a szomszéd városig rohan a rén-szán, szalad a trojka, fut; es északtól délig sok délkörön tavaszt ünnepel már a tél-öröm. Ha a csecsemő — a világ — halálosan beteg, ha éles szuronyok hadát szegezhetik a mellnek, hogy ülhetsz szótlan, tétlenül, némán, tán csak, hogy élhess? Fel, költő! énekelj dalt. a szabadságot éltesd! Ganszu Diavara mali költő verse: Pálmafák között Szél pengeti az ágat, húrjait pálmafáknak, táncoltatja a csendéi, gitárom is így pengett. Járja táncát a táncnak, pálmák közt, hajló ágak közt, — a boldogságról zenél a vándormuzsikus, a szél. Oroszból fordította: Antalfy István Szeberényi Lehel: E<Jy mondat babonából Hogyan is folyik el az esztendő? Akár a nap. Hiszen az esztendő se más, mint sok kis nap egymás mellett. Csak a magamét tudom mondani. Irigylem azokat, akik többre viszik a puszta felismerésnél, hogy az idő: pénz, és képesek arra is, hogy arany valutára beváltsák; tékozlóként nem szórják a szélbe szét. Irigylem és tisztelem, kik szigorú rendet tartanak, fiókjukban, fejükben, s a perceket és órákat igájukba hajtják. Nemegyszer megpróbáltam, de csak a naptárban sikerült. As új életet csaknem minden este elhatározom — lefekvéskor. Éppen a lefekvéssel kell a dolgot kezdeni — szólok eltökélten magamhoz, rendszerint éjféltájt. Az eredményes irásmunka alapja az alvás. De így, hogy másnap egész nap álmos vagyok, csak körbejár a dolog és semmit se lépek előre. Most már a jókor való lefekvéssel nem kezdhetem, mert éjfél. És ha még sokáig totyogok, vakarózom, és minden ruhadarabommal külön járulok a székhez, egy óra lesz, mire álomba szenderülök. De reggel nincs mese! Szigorúan kezdődik az új élet. Pattanás időben az ágyból. A járulékos totyogást üstökön ragadjuk. Friss vért ns ökonómiát ebbe is. A kályhák kilencre elzárva, s könyvet az illemhelyre nem. viszünk. Kilenckor megszűnt minden, csak az íróasztal létezik, a fehér papír és a ceruza. As is már meghegyezve!!! Valami engedmény.,. — alkudozik egy gyengécske hang bennem. De ráripakodil. puritánságom; Semmi! Semmi, ami megzavarhatja a koncentrációt! Esetleg a reggeli, az közben is elfogyasztható, míg kezemben ■i. ceruza jár. Es természetesen a feketekávé, az beadható, óvatos kopogással.., Sok!ti így megint fellazul az egész. Némi átcsoportosítás is szükséges. Például a iáhamuzás és tüzelőbekészítés sohasem a drága reggeli órákban intézendő. Minimális fegyelemmel igenis biztosítható az írásra négy bontatlan kerek óra a dél- előttböl, s ugyanolyan szigorú négy óra az estéből, s legalább három a délutánból. Csak le kell ülni az íróasztalhoz, és nem szabad .(eltelni a székről. Ezen a ponton kell erősnek lenni, s nem alkudni. Most már kési pan, mert éjfél, de reggel új napra kelün:. Am as új nap; a tegnapi, s c Qbgmapelőit:. A szent elhatározások, akár az éj álomtermékei, eltávolodnak, hogy estére újból közeledjenek. — Duduska, nyisd meg a kályhálcat, hogy felizzon — szólok a lányomnak az ágyból, aki korán kelő as iskola miatt. — Ez fantasztikus. Már fél tíz! Es még a főfő szertartás hátra van... Csak egyszer tetten érhetném, mi viszi el a reggelt -+■ morfondírozok a reteráton, s belemélyedek Du Gard családregényébe. — Tessék a kávé — szól a feleségeni. — Ne ide hozd, mindjárt végzek... Tudod, hogy úgy szeretem, ha leülünk hozzá, szépen a szobában. Így észre se veszem, hogy ittam. Feleségem nevet. — Így van — mondom —, nem is annyira a kávé kell nekem, mint ...Aztán kezdődik a szaladgálás kályhától ltälyhäig. Nincs jobb reggeli torna. Azt mondja a feleségem: „csinálom én. csalt lé dolgozz!" „Hogyisne. — felelem —, még eny- nyit se mozogjak?!’’ — Jézusmária, mindjárt kilenc! — Eltivoliztad as időt a fiaddal — korhol a feleségem. Pöttöm fiam éppen kihiizsa a széket alólam, hogy kompot csináljon belőle. — Látod —■ panaszkodom —, most is feltart. — A kávét miért kell neked csinálni? — Mert csak én tudom, hogyan kell a tkját felcsavarni. — Mindent csak te tudsz. újra az én hangom hallják: a szertartás. Szépen leülünk, megisszuk a kávét. Családi béke, a kölyök körülöttünk bolondozik. Jó ég! Fél tizenegy. Most már igazán neki kell fogni! Kihessegetem szeretteimet dolgozószobámból. Gábor viszi az autót, a tivolit, meg a Bréhmet. Csend van. az ajtó kulcsra zárva, ujjam közt a ceruza. O. még nem Jut a papíron, deszkalap van alatta. Akkurátusán hegyez- getem. Percekig, tűhegyesre. Na, kész. Mi lesz az első mondat'’ A.: első mondat nem akar elindulni. Va- ’ami nyugtalanság van bennem, fel kell hogy állják, pedig nincs is itt a fiam, aki kihúzza, ü széket alólam. A szél lengeti odakint a nádat, a hó felett, a lé, fácánok. egy egész csapat. Nem is tudtam, hogy tde is elmerészkednek. Ezt meg kell mutatni a Jiamnak és a feleségemnek. Nagy családi csodálkozás, a fiam ujjong„ . — Anyukám — mondom — én olyan álmos vagyok. Nem megy a munka. Igyunk még egy kávét. — Igyunk. — Most feleségem teszi fel, hogy ne rabolja el a művelet az én időmet. Újra leülünk a szobában a kis asztalhoz, Gábor körénk rakja játékait. — Ez mi? — fülelek. Nincs mese. A déli harangszó. Dilemmában állok az íróasztalom fölött! most írjak, vagy kimenjek fűrészelni? Kell a levegő, kell a testmozgás. — Gyere, fiam, menjünk fűrészelni. Tudod, délre ez van beiktatva ... Ebéd előtt egy kis muzsikálás, hogy jobb legyen az étvágy. Folytassam? Ebéd utánra félórás alvás következik. Az agynak van rá szüksége, hogy tevékenyebben őröljön... Este keresem, hová lett az a három óra, amit írásra ki akartam hasítani belőle? Miféle események sodorták el az időt? Bárhogy kutatok, azonkívül, hogy a kislányok hazajöttek az iskolából, semmiféle eseményre se bukkanok. Szent eltökélés: az estém, az estém aztan nem hagyom! Nem engedem feltrancsíro- zódni! A kályhák dolgát még eligazítom, a vacsorát még elfogyasztom... még valamit meghallgatok Dudus történeteiből, élvezetesen meséli a kölyök az iskoláról... Na de most már lássunk munkához. Mindenki alszik, az utcai zaj is elült. Üjra íróasztalom előtt ülök, asztali lámpám fényköre alatt. Ceruzám se kell meghegyeznem, reggel óta mit se kopott. Egy kései légy zümmög a fülein körül. Ezt inég agyoncsapom — szólok. S elkezdem a hajszát — a légy után. Na végre. Teljes a csend. Most már semmi sem akadályozza többé, hogy leírjam azt- az első mondatot... Vagy nem lenne helyesebb inkább Lepihenni? Fél tizenkettő. S tulajdonképpen a jókor való fekvéssel kell kezdeni az élet megreformálását: majd reggel kipihenten, frissen nekilátok az írásnak. Eszerint teszek. S midőn december 31-én visszatekintek az esztendőre, megijedek, hová lett az év? Ügy mered rám, mint a kozmikus tér. Rémülten, fogok az íráshoz, s egész szilveszter-éjszakám ezzel töltöm, míg a család egy szobával odább vigadoz. Üjév napján pedig legalább egy mondatot leírok, babonából, hogy csupa rmmkásnap kövesse az új mséettdóben. r*r (Endrődi István rajza)
