Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

Nincs Napóleon Nyitott kapuk a zárt osztályon Nem .szeretném, ha csalat­kozna a kedves olvasó, ezeri jó előre elárulom, ne várjon endkivüli szenzációt. izgal­mas percekkel sem szolgálha­tok e riport során, nem talál­koztam Napóleonnal, nem toppant elém Mária Terézia, am. Szent Johanna, ambsre- ket láttam, akik mintha lát­hatatlan púpot viselnének, amperekkel beszeljem, akik. ■nőst éppen betegek... Szomorú történetek A zárt osztály egy nagyon egyszerű kulccsal nyílik, a keiken} folyosón ajtók sora- toznak, mögöttük két-három- ágyas szobák. Látszólag olya- nok, mmt a kórház más osz­tályán, csak egy-két ágy kö­ré ki feszített háló figyelmez­tet: ez elmeosztály. Sorra járjuk a piciny szo­bákat. A betegek olvasgat­nak, beszélgetnek. C endes, nyugodt a hangulat, az orvos .köszön és névén szólítja . a betegeket. Az egyik ágyról negyven év körüli nő kérdez: — Mikor mehetek haza, fő­orvos úr? — Legyen türelemmel, Fe- hémé, hamarosan hazamé, hét Itt' egy kilépő, menjen td holnap a városba, sétáljon ógyet. — Köszönöm, főorvos úr. Kint a folyosón: — Akit csak lehet, kiengedünk a vá­rosba sétálni, bevásárolni. A betegeknek érezniük kell, hogy bízunk bennük. A másik szobában fehér jajú néniké ül az ágyon. A főorvos kérdéseire elgondol­kozva válaszol, majd kis szü­netet tart, felemeli a fejét, s a jóságos nagymami arc pil­lanatok alatt átváltozik. — Kifelé innét! Én az isten mása ragunk! Engem senki ne háborgasson! A szomszéd ágyról egy tej felemelkedik: — Jól van, jól van, Mariska néni. Persze, hogy az, de -»zért csak csendesebben. — De én az isten mása ye- gyote... Ilyenkor jobb kijönni. — Meggyógyul még a néni. ke? Az orvos elgondolkozva vá­laszol: — 65 éves, és hozza még vak is. A nagyteremben húsz ágy sorakozik., közepén rögtönzött szabóműhely. Varrógép zörög, s körülötte ügyes női_ kezek öitögetr.ek, varrják, foltozzák az ágyneműt. Nézem, kuta­tom az arcokat, megpróbálom kiolvasni, ki mit hordoz ma­gában. Nem jutok eredmény­éé. Ha másutt látom ezeket • íz arcokat, moziban, piacon, az utcán, vagy presszóban, semmi rendkívülit nem gon­dolok, de üt tudom, hogy mindenkinek külön történe­te van. — Hogy érzi magát, Boris­sá? A varrógép- ölt még néhá-j nyal, majd egy aggódó arc néz vissz? ránk, — Köszönöm, elég jól. Most, hogy varrogatok, job­ban halad az idő. — S maga, Klárika? Zúg még a füle? — Igen. És hallom a ham í'okat is. — 45 év körüli, megfáradt arcú asszony vála­szol így, aztán szaporán öl- fögetni kezd. A történeteket már Mim meséli el a főorvos. — Szomorú históriáik ezek. Borisáénak —. aki gépelt — agyvérzéssel született egy gyermeke. Már hároméves, de még mindig nem tud beszél­ni, nem áll a lábán, etetni kell, Boriska pedig ragaszko­dik a gyerekhez, nagyon sze­reti. Azóta búskomor. A hazánkban éüő, német­ajkú dolgozók életiéről, mun­kájáról, kulturális tevékeny­ségéről ad átfogó képet a Ma­gyarországi Német Dolgozók 1«**!» ja-asáe- iU tws&rtte* Veszélyes? — Csak saját magára. A búskomor hajlamos az ön- gyilkosságra. — És Klárika, aki hango­kat hall? — Évekkel ezelőtt elvált tőle a férje és ő ottmaradt három gyerekkel. Valamikor gépírónő volt, aztán segéd­munkás lett, munkásszállásra került, inni kezdett. Aztán az idegei felmondták a szolga­latot. Most hangokat hali. Mi igyekszünk lebeszélni ezek­ről a „hangokról”. — Meggyógyul? — Mi hiszünk abban, amit csinálunk. A férfi és női osz­tályon közel ötszáz betegünk van, havonta nyolcvanat— százat engedünk haza. Sokan meggyógyulnak, de vannak visszaesők is. kz isten mása már harmadszor van itt..». Előítéletek Baktai út. A portás, aikl az ajtóban fogad, a felszolg:Jók, akik most éppen az asztalokra tá­lalják az ebédet, ugyancsak betegek. Itt mindenki dolgo­zik, foglalatoskodik valami­vel. Díszítik a falakat, csino­sítják a szobákat, ágyakat, kötnek, varrnak, hímeznek. Láttam a nagy gonddal ké­szült díszpámáikat, bárme­lyik üzletben vevőre találná­nak. A főorvos indokol»: — A munka nagyon fontos része a gyógyításnak. Ha a betegek árzik, hogy hasznos munkát végeznek, mindjárt nem is olyan betegek. Ä mun­kához aztán kapcsolódik a já­ték, a szórakozás Van rá­diónk, televíziónk, filmvetí­tőnk, vannak különböző játé­kaink. sportfelszerelésünk. Miközben a főorvos magya­ráz, ötven körüli asszony lép hozzánk: — Főorvos úr’ Mar három­szor írtam a gyerekeknek Miért, nem jönnek? — Én is írtam neídli. Ko- vacsné, de még nekem se mi. faszoltak. A nyílt tekintet uíntha szomorúbb lenne. — Mi baja van? — Tuladonképpw. tuti meggyógyult­— Akkor miért tartják itt. miért nem mehet haza? — A mi szakmánkban nem elég csak gyógyítani, birkóz­ni keli a társadalmi előítéle­tekkel is. Az az igazság, hogy az emberek többsége még ma is diliháznak tartja az elme­osztályt, a betegeket pedig oolondoknak. Betegeink nagy része előbb-utóbb meggyó­gyul. De ez még nem min­den, mert a társadalom, a család sokszor nehezen jo­gadja vissza azokat, akik rö- videbb-hosszabb ideig lakói voltak a mi osztályunknak. Itt van ez az asszony. Igaz, nagyon beteg volt, de meg­gyógyult, nyugodtan hazaen­gedném. Csakhogy nincs ho­va mennie, a család hallani se akar róla, nem jogadják vissza. Mit csináljak, az ut­cára nem tehetem. — De hát ha meggyó­gyult?! — Nem egyedüli eset. Leg­alább 50 beteget engedhet­nék haza nyugodt lelkiisme­rettel, feltéve persze, ha len- ne hová menniük és akadna megfelelő munkahely, ahol dolgozni, keresni tudnának. Mi, orvosok, hisszük a nyi­tott icapu elvét, betegeink többsége előtt valóban nyitva áll a visszatérés lehetősége. Csak a társadalom fogadja is be, fogadja is vissza eze­ket az embereket! lOemdkratikus Szövetségének gondozásában megjelent, Deutsche Kalender. A tÖEb mint 300 oldalas, gazdagon illusztrált, ízléses kivitel: ka- Szövöipari Vállalat újszegedi rendben rögzíti az elmúlt év eseményeit és számos, érdekes olvasmányt, novellát, versei, elbeszélést tartalmaz. mm — Lehet-e védekezni az elmebaj ellen? — Bizonyos esetekben le­het. De elsősorban ! ez nem orvosi feladat. Az élet nehéz­ségein, a lakásproblémákon, a családi drámákon, a mun­kahely idegőrlő légkörében mi nem tudunk segíteni. Mondok valamit: ha a kér­désre hiteles választ akar, jöjjön el pénteken délelőtt 0 órára, akkor tartják bete­geink szokásos, heti csoport- értekezletünket. Mondanom sem kell, ez az eszmecsere is hozzátartozik a gyógyításhoz. Vita az őszinteségről A nagy kórteremben mint egy tanácskozáson, úgy ülnek a betegek. A beszélgetést egy doktornő vezeti. — Legutóbb abban egyez­tünk meg, hogy ma az őszin­teségről fogunk beszélgetni. Tessék, kinek mi a vélemé­nye? Egy lányi — Nem mindig Jő az őszinteség. Én azt mondom, hogy néhány százalékban meg kell kerülni az igazsá­got. Mi lenne, ha az orvosok is nyíltan megmondanák, mi bajunk van? Jó lenne ez ne­künk? Egy asszonyt — Mi nagyon jól tudjuk, mi bajunk van. Mi legalább elismerjük, hogy betegek va­gyunk. Azért vagyunk itt, hogy meggyógyuljunk. Nem mi tehetünk arról, hogy ide­jutottunk. Ha kint, az élet hajszájában többet törődné­nek egymással az emberek, ha egy kicsit jobban szeret­nék egymást, mindjárt keve­sebb lenne a lelkibeleg. És ha az emberek tapintatosabbak lennenek... Egy másik asszony sírva ■akad, és az agyához vonul. — Jöjjön vissza. Icuka, mondja el szépen, miért sir. Én tudom, de bizonyára a 1 öbbiek is szeretnék hallani. — Eszembe jutott, hogyan néztek rám a szomszédok, amikor legutóbb néhány nap­ra hazaengedett a főorvos úr. Szinte hallottam, amint sus- inogták: no itt van, hazaen­gedték a diliházból. Miért beszélnek Így az emberek? — és sír tovább. Egy húszéves babaarcú ■kislány: — Nekem az a vélemé­nyem, hogyha másoktól el- i'árjuk az őszinteséget, ne­künk is őszintének kell len­nünk. Én nem haragszom azokra, akik gúnyolnak min­ket, legfeljebb sajnálom őket. Igen, ők nagyon sajná­latra méltó embereit. Én jól érzem itt magam, sokat be­szélgetek és vitatkozom is a többiekkel. Igaz, az én véle­ményemmel nem tudok vi­tatkozni, nem is szólhattok ellene, mert én már nem az vagyok, aki voltam. Én tulaj­donképpen már nem vagyok. Én már meghaltam. És most, mint isten lánya élek to­vább... És mondja, mondja to­vább... — Hát igen — mondja kint a főorvos —, az elmebetegség nem válogat, nem kímél, társadalmi helyzetet, rangot, beosztást. És az életkorban sem válogatós. Itt van ez a Kislány. Kitűnően érettségi­zett, jogásznak készült, de nem vették fel, pedig két­szer is nékirugaszkodott. Két hete van itt, vizsgáljuk, fi­gyeljük... — Persze nem mindig ilyen nagy a csend nálunk, van­nak bizony súlyos esetek is. Bgy nénikét például hetekig kellett mesterségesen etetni, egy másik le akart ugrani a lépcsőről, agy harmadik pedig elbújd ősik az ápolónő elől, mert „fél, hogy meg­mérgezi”. Ilyenek is vannak. De gumiszobát, kényszerzub- bonyi azt ne keressen, mert az nincs. — És az a kislány meg­gyógyul? — Remélem, igen... liás&usa László Megjelent a Deutscher Kalender A Fotózzon a Népújságnak pályázat végeredménye: 1. Fejéi István, 40 pont. Nyereménye: 3800,— Ft- os Praktica fényképező­gép. 2. Répássy István, 35 pont Nyereménye: 2500,— Ft- os Sonar teleobjektív. 3. Molnár Gyula, 32 pont. Nyereménye: 1270,— Ft- os nagyítógép. 4. Gömbös Dezső. 31 pora 5. Adamik Miklós, 29 pont. 6. Gyöngyösi József, 26 pont A nyerteseknek gratulá­lunk! A nyeremények átvé­telének időpontjáról értesí­tést küldünk. Pályázatunk ezzel véget. ért. Fotózzon a Népújság­nak című rovatunkkal azonban továbra is jelent­kezünk. Várjuk olvasóink fényképfelvételeit, s a leg­jobbakat. rendszeresen kö­zöljük. METAMORFÓZIS (Fejér István felvétele: 8 ponvi NAGTAPÄK SORSA (Répássy István felvétele: 6 pont.) —■ Mindig ilyen jókedvű? ~ Az sem lenne«jó. Egy­szer mosoly, máskor komor Egyikből sincs hiány. — S most miért örül? — Mert jól megy a meló­dia. Most néztem meg a „gyerekeket”, megtáltosodva hajtanak. Pedig eddig is jól haladt a „szekér”. — A „gyerekek” szeretik a főnököt? — Hát ci " k Kellene megkérdezni / :tos, hogy a szelet keny.it is törnek egy darábo: Negyedik . endeje szer­vezi, irányítja már a 22. Ál­lami Építőipari Vállalat Vi- sontán dolgozó szerelő „csa­patát” Pászti László lakatos. A száztagú kollektíva szerint: a mester nagyszerűen érti munkáját... — Ezt azért nem kell szó szerint venni. Mert nemcsak nevetni, mókázni tudok én. hanem káromkodni is. Szá­zan vagyunk egy csapatban, az egyik ilyen, a másik olyan, meg aztán a munka is sok. És ha valami zűr van, először aiz én arcom pi­rul ... — Mi nozta ide, Visoníá- ra? — A pénz, a megélhetés. Még csak 36 éves vagyok, gondoltam: hatalmas építke­zés, biztosan nem sajnálják majd a forintot sem. Meg aztán megyebeli is vagyok. Hevesi, Ügy .számoltam: iné Aki vet ai arat is nen gyakrabban tudok majd hazamenni, s találkozom a családdal. De ebben alapo­san melléfogtam — Miért? — Már hat hete nem vol­tam otthon. Egyszerűen nem jut rá idő. Éjjel-nappal dol­gozunk. Itt az év vége, ki se látszunk a munkából. — Naponta hány órát dol­gozik? — Nem számolom. Előfor­dul, hogy csak két-három órát alszom. Ilyenkor húz az ember egyet a nadrágszíjon, s úgy tesz. mintha kialudta volna magát. — A pénztárcán is meg­látszik a nagy hajtás? — Határozottan. Sokat dolgozom, de van is eredmé­nye. Mert ugye. aki vet, az arat is.-Én nagyon jól kere­sek. — Mennyit? — A múlt havi fizetésem pontosan 7082 forint volt. És ehhez tessék Hozzávenni, hogy végeredményben csak egy egyszerű csoportvezető, lakatosefnber vagyok. — A többiek is ilyen Jól keresnek? Ok saa panaszkodnak, A három-, négy-, ötezer ne­kik is megvan. — A jókedvbe akikor ez is ^lejátszik? — Természetesen. Tisztel­nek, megbecsülnek bennün­ket. — A Pászti családban ki a pénzügyminiszter? — Teljhatalommal az asz- szony. Meg van egy 12 éves iiam is. Egyre többször „fel­szólal” már ő is. — Szerencsére van mire alapozni a családi költségve­tést. — így van. Szépen, jód élünk. Amire szükség van, azt megvesszük. Kocsink ugyan még nincs, de más már nem nagyon hiányzik a családnak. Lehet, hogy én egy jószívű isten lábaiba kapaszkodtam, de nekem egy zokszavam sincs. De ne higgye, hogy csak a pénznek: örül az ember. Néha egy jó szó többet ér ezer forintnál. — És a közelmúltban át­vett ötödik kiváló dolgozó­jelvény? — Én egyiket sem kértem, de valamennyinek nagyon örültem. Ez az, amit pénzzel nem lehet megfizetni. — Ha az lf)70-es esztendő csak annyi sikert, örömet hoz mint az 1969-es, elége­dett lesz? *— Még a Kalapomat la megemelem. — kOOS —»

Next

/
Thumbnails
Contents