Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 3. szám
Az «gesz úgy kezdődött, hogy nyilvános szórakozóhelyen {elkértem táncolni. A legutolsó szakításomkor hiába mondta idős barátom: ,,Ezt a nőt akár bárban is felszedhetted volna”, azon az estén mégis ellenállhatatlan vagyat éreztem, hogy a. rövid, fekete hajú lányt, a sárga blúzban felkérjem. Átöleljem a derekát, s tánc közben olyant susogjak a fülébe, amelyet azt hittem már teljesen elfelejtettem. — Nagyon kedves az arca. Tudja, én egy izgalmas száj- rándulást többre értékelek minden bájnál és kellemnél. A szöveg teljesen ostoba. Nem is on mondtam, csak a megszokás — ezeket a mondatokat rég elsüllyesztettem érzelmeim között. De hát az új csak érzelemmel jön, a vágy életre hívja a megszokást. — Egyformán gondolkodik velem — súgta a lány és közelebb hajóit. Ekkor meggyőződtem, ha rossz úton is járok, de legalább eredmény L-oAqAtftaf Több táne után randevút beszéltem meg vele. Az első randevú a megszokott keretek között zajlott le. A lány csak arra volt kíváncsi: halálosan szeretem-e? Ha nem halálosan, akkor menynyire? Válaszom tökéletesre sikerült. — Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Több népdalt, sanzont és tánczenét sajnos nem Ismertem. A műveltségi korlátok bizonyos szituációkban hallatlanul segítik az embert. — Milyen érdekes az élet —- mondta a lány — én is az első ritmus után éreztem, mi végre megtaláltuk egymást. Ez annyira szép volt, hogy az első randevút ezzel az érzelmi kitöréssel be is fejeztük. A második randevúra már felkészültem. Nem számíthatok rögtönzésre, az improvizálás sosem volt erős oldalam. — Én már elképzeltem az életünket — mondtam. — Lakatlan völgyben kis kunyhó, piros cserép, világító fehér falak, bent— f estőáii vány előtt állok, te vagy a modell. S, ha éppen nem állsz modellt, nagy kanállal mersz a sárga húslevesből. fSE L ES — Én is látlak téged a festőállvány előtt — susogta a lány, aki most zöld garbót viselt. — Nézlek tiszta szerelemmel, Időnként kristálycsobogó hangon hozzád beszélek: a piros ugye a szived, a fehér az én lelkem, a kélc, a tiszta harmónia, s feketébe sosem mártod ecseted. Még hosszasan képzőművészeti diskurzust folytattunk a hölggyel — ehhez ugyan ő egyáltalán nem értett viszont azon az estén forrón megcsókolt s ez tagadhatatlanul jólesett. A harmadik randevú előtt többet gondoltam rá, mint amennyit hideg fejjel megengedhet magának az ember. Ez tükröződött felkészületlenségemben: a célratörésről csak akkor szoktam lemondani, ha valamennyi érzés is kerül a terveimbe. — Szeretlek — mondtam, s nem akartam bővíteni a mondatot. — Mondj még valamit. — Csak szeretlek — susogtam, s újra azt éreztem, hogy ez a banalitás teljesen kifejezi érzelmeimet. A lány meglepődött Érthetetlen volt számára, hogy ilyen egyszerűen szólok, a körmönfontság szürkén eltűnik a gondolatomból. — Én is szeretlek — szólt röviden, s én kívántam, hogy ne mondjon többet. Egy szóban élezze azt, amit én. — nagyon .. — unt1' hn zá és én míg a .•hites*, belenyugo -am. A negyedik randevún éreztem, hogy ez a boldogság. Két lélek egymásra talált, az érzelmi erővonalak félelmetesen metszik egymást. Mélyen egymás szemét néztük, mint a turista, aki nagy figyelemmel pisztrángot keres o vízesésben. Szöveg nem volt, csak meleg ölelés, sokat mondó szempillantás. Tudtam, nincs mese, bele kell vetnem magam az új élménybe, mint az előbbi szakítás előtt. — Azt hiszem, megkérem a kezét — villant át rajtam az elhatározás az utolsó csők utón, s értékeltem magam, hogy nálam az érzelem és a tett ilyen harmóniku» összhangban van. Az ötödik randevúra már társaságba hívtam meg a lányt. A hölgy enyém: minden érzelme, gondolata. Büszkélkedni akarok vele, a többiek hadd Irigykedjenek. A lány először a barátomat ölelte át forrón, aztán a barátom barátját. Tánc közben mellé lépegettem.Fekete hajába — amelyet kiemelt karja, nyalta, rózsaszín bőre — susogtam: szeretem. A lány mindig visszamosolygott. Amikor barátom, s barátom barátjai la elfogytak, a szomszéd asztaltól kérték fel. Az már kissé bosszantott, hogy bárkivel táncol, ilyen hangok szüremkeznek át a zenén: „Nagyon kedves az arca. Egyformán gondolkodik velem. Meglátni és megszeretni .. .** — lágyan csengő lányhangon. Végre én is sorra kerültem. Átöleltem a derekát és újra fülébe súgtam: — Nagyon szeretlek... A lány mosolygott kedvesen. A kérdést fel kell tennem. — Miért táncolsz mindenkivel úgy, mint velem, akit szeretsz? A lány nevetett, s karjára mutatott, amit eddig mindig eltakart a blúz, meg a garbó. Kibetűztem a válltól kö- nyékig íródó tetovált betűket: „Cseles.” Ejnye, ejnye — mondtam ekkor határozottan magamnak — már sose szoksz le arról, hogy a nők szemében olvass? .. . Fóti Péter BIHARI SÁNDOR; Tenyérnyi minta Európából Tajtékos » hegy a cseresznyevirágtél, a fogantatástól, a feltámadástól. Nem látszik a barackfa a lila lángtól, nem látszik a hegy önmagától, a szemem a csodálkozástól, ni, szárnyam suhog, váltamra vetett kabátom, Itttgy a számban, agyamban folytatódik, kinyúlik, megsokszorozódik, elvegyül a széllel, szikrázik a hegy csontja, felfűzi kő-csigolyáit; tapad a napsugárhoz, rigócsőrön villámuk, lábnyomot szemlél a földön, zuhan velem, elkeveredni a fűben, az édes-ízűben, keserűben. Gondolatomat telíti, csontomig szól a létezés, világit bennem, mint a foszfor. Két gyöngéded gally idáig határol tenyérnyi mintát Európából, az idő ráncából, történelmi gyalogutat, elefánt-farát egy autóbusznak, temető sarkát, ahogy a színről kiszorítja, tolul kőház, gépszín, füst irka-firka, egy ember arcát, a szorongás absztrahálja. szül neki magányt a magányba, néz, néz tekintetével fordul ebbe a szlvárvány-fergetegbe. Keze, mint a gyökér, olyan fogódzót akarna vágyik, mint a viráglomb. olyan agyraOlyan munkára, — amit most kezem végez: a föld bársony közvetíti az észleléshez, a halál absztrakcióiba a fű tőrdöfését, A testem áramkörébe vonta hegy és ég. egy virág sejtjeiből a képzeteimbe a Nap vérrendszere kering be, amit az idő már kitakargat, halántékomon zöld árnyékok vannak, létem s a világ zűrzavarához agyam s a baraekfa egyensúlya arányos, ki a mlndenség darazsaival ércesre marattam most a levegő kötése rajtam. sarkamtól koponyatetőmig ember teremtődik! ANTAhrr ISTVÁN; Fölösleges szavak ára A határból ide is eljön a fény, és ez a csend, amely mindig élért, valahányszor egy csillag sugara a homlokodra tűzte a jelét. Benned van a csend és a fény, valaki visszaint valahonnan, a tengerek vizébe ömlik a szó, t amit hiába, hiába mondtam. A fölösleges szavak árát mindig meg kell fizetni drágán, — emelkedj felül a mindennapokon, és nézd, milyen szép fenn a szivárvány PANYIK MARTA: e* HIDD EL Hidd el tudom tudom hegy halandók vagyunk nagyapám szeme az elhagyott óra ami már örökké éjfélt mutat fle nekünk pisztrángos patak az érverésünk harmattá bűvöljük a követ ha kell úgy ülünk a szereimé» ciprusok alján mint újszülött aki anyjának énekel előttünk lakatlan paloták sorakoznak atkozzuk egymást de karunk ajtót emel DEVECSERI GASOB. Rákóczi tölgy» Rákóczi alseák. Termékeny legenda fektette őt e lombos törzs alá. A Fejedelmn bújdioaik — s az álmok köré sereglenek roegbúnak bújdosó nagy szíve mellett, álmok lélegzik ki és be nagy álmát, miért ébren volt és kardot fogott. Ha felfutnak e te koronájára is az álmok, szertelátnak a hazában, és szenesnél Inak aztán sokfelé, ' beszónyegezni Északot, Delet, s harsaim i — mert az erdei madár csöpp csőre hajdani kürtté növekszik — a£ emlék-teli Kelet s Nyugat felett. 2. Csak levetette épp a köpenyét, csak ráhevert, vagy ezt sem tette, csak átváltozott eszmévé, s itt maradt, ü ki magát eszmévé osztotta szét a rozsdabarna domb alatt, most már övé itt minden pillanat. ^^vyvw^^^«^.vvvwA-«,wyv^vvMVwvvwwy^vvvvvvvv^.-vW, v.v^.v, .-.wwvww, vv»v.wvwwwvvwwv^wwv,jvvvws’,iywv/«v^«r««««wwwwwwwvwvwwvwww. — A holttest mellett a homokos dűlőúton gépkocsi nyomait találtuk, a nyomoknak határozott közük volt az esethez. Tapodi arcán fehéren futott végig a riadalom. — Mikor történt? — Éjfél körül. Hajnali négykor fedezték fel. A házas társak megint összenéztek, melyikük szóljon. — Kérem — kezdte az asszony — mi hajnalban fe- .üdtünk le. Egész éjjel vendégeink voltaik. Egész éjjel lent voltunk. Talán éppen négykor mentek eL — Elhiszem — mondta közömbösen Berecz. — Hányán voltak? . — Egy tíztagú társaság. Nagyon elhajoltunk. Tíz tanúnk van, hogy én egész éjjel.., — Tehát tizenketten voltak. 4 — Nem kérem, tízen. — Ez esetben csak nyolc tanúja van. ^ — Ja úgy, persze. De hát nyolc is eléig. — Éppen ön állítja, hogy nagyon elhajoltak ás olyan állapotban. , A házastársak teljesen megnémulitak. — Meg tudná ön mondani, ki mit csinált az éjjel és mit mondott? — Nem. — És azt sem, hogy mikor ki tűnt él öt percre, negyedórára. Esetleg... — Nem. — És az is érdekli, kivel? — Engem csak az érdekel, amit az ön férje manó. — Nagyon kérem, ne ónozzon, — Azért ülök itt, vasárnap ... Duóénak ugyanás semmi köze a lovakhoz. — Szívem, nem főznél egy jó feketét? Az asszony lustán felkelt, mozgásán nem látszott a félsz. Berecz azon töprengett, milyen állatra hasonlít. Milyen szép állatra. — Kérem — hajolt feléje a házigazda — egy félreértésről van sző. Én az állami gazdaságnál voltam akkor odaát. Érkezett egy revizor Pestről. Ősz volt, talán tél eleje. Alighanem a bort ellenőrizte, vagy a mustot. Munka végeztével szabad esténk volt. Nem tudtunk semmi érdemleges szórakozást prezentálni neki. tmmel-ámmal kortyolgattuk a bort, a kártya sem ízlett, a viccekből kifogytunk. Nő kéne, azt mondta a revizor. De már akkor nyomás volt benne is, bennünk is. Az éjjeliőrt, András bácsit elküldtük egy konyhalány után. Az üzemi étkezdén dolgozott, addig én nem is nagyon figyeltem fel rá, csak aztán... Akkor este, hogy hívattuk szendvicseket készíteni, mert meg is éheztünk. És úgy terveztük, hogy megkínáljuk valami édes pálinkával, aztán lekapjuk a tíz körméről. — És lekapták? — De le ám. mind a húszról — Simán boldogultak vele? / Tapodit elkapta a férfikaland heve. —, Rúgott, harapott, de mi hárman voltunk, meg a konyak, meg a likőr. Mielőtt Berecz még valamit kérdezhetett volna, elkészült a kávé. A férj szemöldökével magyarázta az asszony feje fölött, hogy őelőtte egy szót sem az előbbi témáról. És folytatta az elbeszélést ugyanolyan diszkrét fojtott han- ftsnr (Szőnyi Gyula rajza) — És ez kérem azért van, abból adódik, hogy én nagyon jól ismerem a régi nagymenő lovak családfáját, pe- digréjét. S ami fontos, az egyes tenv észtörzsek faj táj egy eit billogait is. Vagyis bélyegeit. No már most, abban a nagy lovatlanításhan meg tudtam tenni, ami eddig képtelenség lett volna, ha gondoltam is rá én személy szerint Igen, gondoltam rá előbb is, de kétmillió udvarba nem nyithat be az ember. És most a virslitől mentettem meg őket. Annak a bizonyos morálnak még eleget is tehettem. A vásártéren felhajtott állományra csak rátekintek, felismerem, ha közte vannak. Kicsi a tévedési százalékom!... No persze, fejben kell vinni a miegymást, a szabályokat, hogy csak egy példát mondjak, többek között mit: a klasszikus négy testtáj legyen hosszú: nyak, mar, váll, comb. Berecz az asszony testét nézte, Tapodi meg a cementlapoknak beszélt. — Négy testtáj legyen rövid: fül, csűd, ágyék, farok - kocsány. Négy meg legyen széles: homlok, szügy, farcsont, szárkapocs. Na, kérem — sóhajtott fel diadalmasan, s beleivott kávéjába. Eleinte úgy elkapott a láz, szerettem volna egész ménest megszerezni magamnak, vagy akár a gazdaságnak. A gazdaságnak? Hol él maga, ember! Ez nem a mi profilunk! A gebéket mégis megvettem, kipofoztam, felhizlaltam, azaz feltápláltam és a Külker Vállalat úi- ján...! Érti, főhadnagy elvtárs? Útján. Külföldi tenyésztésbe! — Ötszörös áron? Az asszony is, az ember is tett egy soikatlő felmozdulatot. De el is hárították a további kérdezösködést. Bőréé* engedett,-» Nem Dubanak hívták azt az embert, aki drótkötelet feszített ki az ön motor- kerékpárja útjába? — Persze neked volt motorkerékpárod ia — kacagott fel és hallgatott el mélyen az asszony — legénykorodban. — Várjon csak — töprengett Tapodi — lehet. De hiába pereltem, nem tudtam semmit megvenni rajta. Csóró alak volt De hogy ne felejtsem. Itt vannak például a Kincsem utódai. Hallott a Kincsemről? Nem? A csodakanca. A hatvanas években, ötvennégy versenyben verhetetlen volt! Annak az ivadékai! — Ennek a Bubának talán életében nem volt lova. — Mondtam is kérem, csóró alak volt. — Miért csinálta azt a dolgot a drótkötéllel? — Erre soha nem tudtam rájönni. — Nem volt időm sajnos, csak futólag néztem bele abba a ré°i aktába a járásbíróságon. Valami menyasszonyféléje'volt a fickónak. — Fickó? — ámult az asszony. — Hát Duba, természetesen. Valami Anna nevű lány az állami gazdaságból. Kérem, annyi emberrel van bajom naponta, már nem emlékszem. Lehetséges. Miért fontos ez önnek? — Bocsásson meg. És bocsássanak meg, de a Simcát még megnézem. Átsétáltak a garázshoz. Tapodi komótosan kinyitotta a zöld vasszárnyakat. Az asszony már nem követte őket. Berecz csak a kerekekre nézett. Szabad szemmel megállapította, a méretek nem egyeznek. Duba teste mellett más kocsi járt. És amint becsukták Ismét a garázsajtót, Tapodi biztonsaga egyszerre visszatért, búcsúzáskor nem nyújtott kezet. Berecz visszafordult. Emiatt. — Hogy hívják azt a korryhalányt? Ezt már az asszonynak is hallania kellett. — Fogalmam sincs. — Miféle konyhalányt? — úgy állt a napon, hogy a fény átsütött szoknyáján a combjai közt — hiszen nem volt szó semmiféle konyhalányról. — Ez egy másik ügy, fiam, még a motorkerékpáros időkből. — Ja, persze, akkor nem izgatom magam — mosolygott az asszony, biccentett, s bement a házba. — Tehát? — makacskodott Berecz. — Biztos, heg* nem emlékszik annak a konyhalányn&k a nevére? — Ví-ior -ni*. Igen. megvan. Anna. Valami Anna, Bwec :n„ a bejjúdott, csűr; biccent«*.
