Népújság, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

MŰVÉSZÉT Megyénk az irodalomban Vörösmarty Mihály: Eger A nemzeti történelem di­csőséges eseményeinek fel­idézése a reformkori ma­gyar irodalom legszebb cél­jai közé tartozott: a hősi múlt példája a független­ségért és haladásért harco­ló magyarságot lelkesítette újabb tettekre. A polgárosu- ló nemzet eszméjét így tud­ta híven szolgálni a nem­zetébresztő szándék; amely a magyar irodalmi roman­tika legnagyobb alakjának, Vörösmarty Mihálynak epo­szaiban és történelmi tár­gyú elbeszélő költeményei­ben fogalmazódott meg egy­értelmű tisztasággal. A Zalán futása (1823) után — Tóth Dezső írja a költőről szóló könyvében — a Cserhalom (1825) és az Eger (1827) előbbrelépést jelent az epikus Vörösmar­ty pályáján, mert a nemesi múltszemlélet felől ezekben egyre jobban a nemzeti ér­vényű múltidézéshez jutott eL A nemzet és haladás egyértelmű egysége éppen az 1825—27-es országgyűlés sikertelensége láttán a Za­lán futása után írott tör­téneti eposzokban, s talán leginkább az 1552-es egri várvédelemnek szentelt Eger címűben hangzik fel sürge­tő szándékkal. „Megnehezült az Idők vi­haros járása fölötted Oh haza!” — kezdődik a há­roménekes történeti hősköl­temény, amely jól szerkesz­tett, arányos cselekményve­zetésével, áttekinthető me­séjével és romantikus jel­lemábrázolásával, valamint tömör eszmeiségével való­ban határozottabban vall a nemzeti egység reformkori eszményéről, mint a nehe­zen áttekinthető, a honfog­lalás távoli múltjából visz- szazengő Zalán futása. „Még Eger áll, a puszta Eger, sas­fészke Dobónak” — írja a költő: Díszesen All Eger termékeny völgybe kitéve S mintha leélt idejét álmodná vissza, megaggott Várkoszorúzta fejét kisded l dombhátra lehajtja; r Vörösmarty reális tény­anyagot mond el: messze­menően felhasználta Tinó­di históriás énekét, amely­ben már benne rejlett egy nagyobb epikai mű kibon­tásának lehetősége. Megis­merkedünk Eger veszedel­mével, a Temesvárt és Szol­nokot pusztító török sere­gek egyesülve a felvidék felé fordulnak, de a belső széthúzás legalább ilyen nagy veszélyt jelent. Bor­nemissza a szikszói gyűlé­sen keményen ostorozó sza­vakat mond a nemesi ren­dekre, amelyek félreérthet tetten keserűséggel a költő jelenéhez szólnak, és az 1825—27-es országgyűlés utáni állapotokra vonatkoz­nak: . Vagy most is mire gyűltünk itt? elhagyjuk apadni Gazdag aranyfolyamát a megtérhetetlen időnek S végzésünk nincsen, de nehéz vádakra fakadván Múltakról perelünk, nem ( ügyekszünk ónt jövendőt! r A történetiség konkrét tényszerűsége jól érzékel­— MGü. december Z, vasárnap tethető az eposz cselekmé­nyében. A háborgó Tisza és Zagyva űzi a török hada­kat, amelyekben a belső egyenetlenségek már előre vetítik az ostromló ellenség erkölcsi hanyatlását. A vár­ban pedig a Dobó által ve­zetett várvédők hősies küz­delemre tesznek esküt. A török levélhordó megszé­gyenítése, a mindig konk­rét helyen és határozott cé­lért folyó változatos harcok, Bornemissza ügyeskedései, a lőportorony felrobbantása, az aknafúrások, Hegedűs árulása és bűnhődése olyan valóságos tények, amelyek­ről a krónikás hitelességé­vel már Tinódi beszámolt. (Tóth Dezső említett köny­vében részletesen kimutat­ja azokat a vonásokat is, amelyek Vörösmarty művét Zrínyi Miklós eposzához, a Szigeti veszedelemhez kap­csolják.) A várvédők a vér- zivataros csatákban nőnek hősökké. A csaták leírásá­nak pazar színei és sodró lendülete Vörösmarty köl­tői nyelvének legszebb tel­jesítményei közé tartoznak. A hősies küzdelem, a haza­fiúi hűség lelkesítő győze­lemmel írta be az egriek nevét a történelembe: Így a harc, mely kezdődött nagy rettenetekkel S tíz ország ordítását hordozta magával, Elhagyván fiait százféle halálnak ölében, Végződik csenddel, s tévelygő lassú nyögéssel. fis Eger áll, többé meg nem kísértve töröktől. Omladozott kövein vérengző férfiak ülnek: ök tartják meg Egert, s ez volt sasfészke Dobónak. A Jcőltő ügyesen készíti elő az egri védők győ­zelmét: a magyarok kitöré­sei mindig sikerrel járnak, a törökök között pedig az ellenségeskedés és a belső viszály békétlenséget szül­nek. Hiába küzd hősiesen a török Hanivár a párviadal­ban, a hős Zoltai fegyvere sebekbe dönti, s melléje nő­nek fel Pető, Fügedi, Bor­nemissza, s mindenekelőtt Dobó, aki nemcsak rettén- hetetlen harcos, hanem — az előző eposzok, főleg a Zalán futása hőseinek he­roikus felnagyításával szem­ben — mosolygó apa és ha­záját „keseredve sirató” em­ber is. Az eposz tárgyiasan fe­gyelmezett, az eseményeket objektív hitelességgel el­mondó sorai nem monda­nak ellent a mű romantikus jellegének. Az eszmei mon­danivalót — a nemzeti egy­ség gondolatát — híven szolgálják ezek a leírások, amelyeket átszövik a ro­mantikus jellemek és törté­netek, a sajátosan romanti­kus epizódok. Zoltai heroikus hősként, rabnőként szerzi meg a hűt­lenül szerelmes Leilát, a főcselekményhez szorosan, nem tartozó Omár—Ida sze­relem pedig a legszebb ro­mantikus fantázia-szülte történet. Omár valódi, ízig- vérig romantikus hős: vad féltékenységből fiatalon hagyta el Idát, Dobó lányát, és törökké lett Szenvedélye döntötte romlásba, s most halállal kell bűnhődnie re negátsága miatt, hűtlenül elhagyott szerelmese mel­lett pusztul el. Omár és Ida történetét Gyulai Pál „a legszebb lapok egyikének nevezi, melyeket a magyar költészet felmutathat”. Itt már nem az a puha lírai- ság uralkodik, amely a Za­lán futása szerelmeseit egy­,máshoz kapcsolta, ez mára romantikus drámák tragi­kumát, a bűn és bűnhődés lélektanilag elemzett katar­zisát idézi. Innét már csak egy lépés, hogy a remé­nyekben csalódott Vörös­marty jobban tetet enged­jen a romantikus szenvedé­lyek által megszabott em­bersorsoknak, és a harcra buzdító, az összeiogásra és az egységre serkentő törté­nelmi példák helyett a pusz­tulásba döntő individuális tragédiákat, a féltékenység és a bosszú szélsőséges hely­zeteit írja meg az Eger után keletkezett epikai művek­ben, elsősorban a Széplak (1828) és A két szomszéd­vár (18? 1) címűekben. Az Eger legnagyobb je­lentősége az, hogy Vörös­marty eljutott benne a pol- gárosult nemzet egységének progresszív gondola*áig, és rangos esztétikai értékek­kel, remek leírásokkal, mű­vészi seregszemlével, ro­mantikus jellempárok ábrá­zolásával, ügyesen megfor­mált kompozícióval a mű­faj, a történeti epika egyik legkiválóbb magyar alkotá­sát hozta létre. Nagy Sándor „„„„fsf/rsrsssssffsfms/sssr/swss/r'ssf/rs/sftnrrmrrmn Nikola Vapcárov versei: BÚCSÚ Feleségemnek íájd álmaidban meg-meglátogatlak, nint messzi vendég, kit senki se várt Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak — Az ajtót be ne zárd. Belépek hozzád, csendben letelepszem, s csak nézlek, nézlek a homályon át. És mikor édes arcoddal beteltem. Megcsókollak és úgy megyek tovább. Utolsó verse Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz harc a mi harcunk, í— azt mondják: eposz. Lebuktam s a helyemre áll más... Egy emberélet — nem oszt, nem szoroz! Sortűz után pondrókkal vár az árok. Ez a logika odalenn. De új viharban újra harcba szállók, népem, szerelmem, mindenem! 1942. július 20., délután 2 órakor. Kardos László fordításai Ma hatvan éve született Nikola Jonkov Vapcarov, a bolgár költészet egyik legtragikusabb sorsú, egyik legkiemelkedőbb költőegyénisége. Apja forradalmár, any­ja, tanítónő volt. Családi neveltetése, irodalmi élményei formálták forradalmárrá. 1932-ben fejezi be a várnai tengeri gépészeti iskolán tanulmányait. Szakmájában nem tud el­helyezkedni, megismeri a munkanélküliek keserű sorsát Egyszerű emberek, kétkezi munkások közt lett cselekvő forradalmárrá. A fasiszta diktatúra idején a párt tag­jaként szervezi az ellenállást 1942. márciusában letar­tóztatták, s többhónapos kínzás után, július 23-án kivég- zik. Verseinek jórésze nem jelent meg életében, mind­össze egyetlen kötetet publikálhatott ILJA SATUNOVSZKIJ: LUTRI — Ufói csak báróm nap a húzásig! Most vegyenek le­gények — kiáltott ránk a lottóárus, amikor Kosztya Lav- ruskimnal és Vászja Petrowal a pályaudvar előcsarnokába léptünk. — Vésziünk egyet-egyert? — kérdezte Vászja. — Hátha sikerül. — Szerencsétlen flótás vagyok — kesergett Kosztya. — Nekem a vajas kenyér vajas felével esik a földre, s mindig fél perccel a vonat indulása után érkezem a pályaudvar­ra. De hát ti miért ne próbálnátok szerencsét? Kosztya ment a lottóárushoz. Köszönt neki, s így szólt: — Adjon kettőt. Megajándékozom őket. Aztán kiosztotta köztünk a szelvényeket. — Várjatok és reménykedjetek, mert szép számmal vannak már nyertesek is. Példának okáért itt van az egyik volt munkatársam, aki, alighogy a tárgynyeremény listájá­ba nézett, azonnal megállapította, hogy egy Volgát nyert. — Megtartotta a kocsit, vagy inkább az árát kérte? — kérdezte Vaszilij. — Erre nem került sor, s különben is, csodálatos his­tória kerekedett belőle. ★ Viktor Ivanovics Biljagyin intézetünknél mérnöki be­osztásban dolgozott, bár sem diplomája, sem gyakorlata nem volt, — kezdte mondókáját Kosztya Lavruskin, ami­kor elrenidezkedtünk a vonaton — amolyan mihaszna em­ber volt ez a Viktor Ivanovics. Éppen ezért minden mun­katárshoz készséges, figyelmes volt, iparkodott szolgála­tukra lenni: ez segített neki megkapaszkodni tisztségében. Vele együtt négy, éLemedett hölgy dolgozott, s valameny- nyien szinte rajongtak Biljagyinért: ha valamit be kellett hozni, vagy teát főzni, Viktor Ivanovics már rohant is. A főnökök talpsimogatónak ismerték. Ha például az osztályvezetője, vagy igazgatója előadást tartott valamiről. Viktor Ivanovics az első sorban ült, és minden szóra egyet értően rábólintott. És, bár a szónok rá sem ügyelt, ő csal bólogatott, erre szoktatta magát. Biljagyin kedvtelései kö zé tartozott a vezetőkkel való liftezés is. Kilesett az abla kon az utcára, s ha neki tetsző valakit meglátott, rohan"' és úgy tett, mintha csak véletlenül akadna össze vele bejáratnál. Ilyenkor Viktor Ivanovics fölragyogott, mint tavaszi nap, nagyra tárta a felvonó ajtaját, készség:; megnyomta a gombot, s míg a lift a negyedik emeletre ér érdeklődött a főnök kedves egészsége felől, és mindenfé hízelgő szavakat mondogatott néki. Hanem egy gyönyörű nap épp akkor ért a lifthez E jagyin is, amikor Alexandr Petrovics részlegvezető, egy nehezült ember. — Szaporábban! — formed! rá Biljagyin —. Ne f nem fogysz tel A részlegvezetőnek először úgy tetszett, talán nem is hozzá szóltak. Még körül is nézett, hátha van valaiki a háta mögötti — Még tekinget iid — kiáltott rá Biljagyin —. Robogj már, hájpacni. hiszen várnak téged! Alexandr Petrovics, maga sem tudja hogyan, odaüge- tett a lifthez, ám amikor az ajtóhoz ért, Biljagyin becsapta az arra előtt, a csoportvezetőre öltötte a nyelvét és egy­maga megindult fölfelé. — Szevasztok, mének — vihogott, mikor irodájába lé­pett. Ez a négy hölgynek szólt, aztán Viktor Ivanovics, mintha mi sem történt volna, leült. Am amikor látta mun­katársnői rosszaló pillantásait, magyarázatot adott: — Igen, kikenve-kifenve meg akarjátok játszani a szép lányt. Röhej rátok nézni! Jevgenyij Mihajlovnát fejgörcs kapta el, Ligyija Ab­ramovna pedig sikítva kirohant. Hamarosan visszatért Szidarkin, a gazdasági igazgató kíséretében. — Nofene, még védelmet is keresett! — vigyorgott gú­nyosan Viktor Ivanovics —. De hiszen -mindenki tudja, hogy esténként szépen etyepetyéztefc. Mikor már mindenki hazamegy... Biljagyin leleplező szónoklatát telefon szakította félbe. A. lázadó mű-mémök kelletlenül a kagylóért nyúlt, mely­ből osztályvezetője, Anatolij Szidorovics hangját hallotta: — Biljagyin elvtárs, összegyűjtötte már az áramlásta­ni adatokat? ’ Viktor Ivanovics a türelmetlenül topogó Szddorkinra kacsintott, s így szólt a készülékbe: — Nem, Tolja, nem szedtem össze és nem is fogom. Elküld jelek, vagy mész magad is? És lecsapta a kagylót, de megint megszólalt a telefon. — ön az? Azt hiszem, valami huligánnal kapcsoltait össze az iménti Meg szeretném... — Mondjuk, sündisznót simogatni nem szeretnél? — kérdezte pimaszul Biljagyin —. És hagyj békén az áram­lástani marhaságaiddal! Vagy ahogy Nagy Katalinunk mondta volt: „Élj és hagyj élni másokat is”. Olvastál már klasszikust, te? Mikor Viktor Ivanovics letette a kagylót, már egy lé­lek sem volt a szobában. „Megyek, egy kicsit én is meg­járatom magam” — gondolta Biljagyin. A folyosón az igazgató titkárnője érte utol Biljagyint, s közölte vele, hogy Emmanuil Andrej evics sürgősen ma­gához kéreti. — Nincs nekünk semmi beszélnivalónk — felelte Vik­tor Ivanovics —. Inkább meghívom az Aragvi étterembe. Tokhalat rendelünk majd mártással, s fogunk néhány csir­át is a serpenyőbe... Egy csirkefogónak semmi az... — Emmanuil Andrej evics várja önt — nyomta meg özlendőjét a titkárnő. — Maga nagyon jól tudja, hogy m ismer tréfát. — Kíváncsiskodik az öreg? — húzta föl a szemöldökét ktor Ivanovics. — Akkor hát, legyen! Az igazgató irodájában Biljagyin együtt találta már itolij Szidorovicsot, Alekszand, Petrovicsot, «teidorkin asági igazgatót. Ligyija Abramovics és Jevg-'nyíj Mi- lovna is ott volt. A kis csoporttól valamelyest távolabb izejics, a tűzoltó állt, akit arra az esetre nrrtak, hátha :• ngol a tűz.- Viktor Ivanovics meg sem várva, hogy hellyel kínál

Next

/
Thumbnails
Contents