Népújság, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

TÉNAGY SÁNDOR:

T E'

Ki vagy te, mondd, micsoda anyag, és szerelmem micsoda semmi, hogy most tudott csak észrevenni, bár most is rejted, titkolod magad?

Mtt kellett volna, mondd, szeretni, melyik csillagot, porszemet, szavak milyen rendjét, hogy megtaláljalak s magamat mikor tűzre vetni?

% Most itt vagy. Nézlek, régtől ismerős s nem kérdezem, miért szeretlek. Elfogadlak és megteremnek.

Orőksorsá vagy, szép, kemény, erős, Mint minden anyag. Add hát a kezed: kezembe veszem saját kezemet.

PANTIK MARTA;

Ha most itt lennél • ••

Ha moot itt lennél elmondanám hogy ml vagy nekem a dal vagy Izzik tőled az este te tadod minden álmunk elásott arany a szád is itt őrül sok milliárd hajamon gyönyörű bársony meleg szoba szemed dombbá nőtt patak száguldanak benned szép férfias lovak vágyunkból ég lett szobor szén és vonal a naprendszer kevés hogy elmondjam hogy ring bennem a szerelem csodává halkult karjaid után

ANTALIT ISTVÁN:

Velem vagy...

Nem én vagyok az éggel.

Az ég van én velem.

Mindig akad kivétel, nem mindig — kegyelem.

Kegyetlen bár az élet,

— feloldott alkonyat — e percet velem éled, s nem tudod te magad.'.I

.iák, beült egy fotelba, lábát keresztbe rakta. Az igazgató megértőén nézett a többiekre.

— Nézze, Viktor Ivanovics, néhányon, nyugtalankodunk mostani viselkedése miatt — kezdte az igazgató atyáskodó hangon —. Nem fáj a feje véletlenül?

— Majd széthasad, és szédülök is — közölte Bíljagyin. — Danolni, táncolni volna kedvem! Meg pezsgőben fürödni! És szeretném végigcsókolni ezeket a madárijesztőket, akiket maga ültette mellém...

— Kívánsága magától értetődik — mondta Emmámul Andrejevics, s iparkodott megőrizni nyugalmát —. Az volna különös, ha a papírjai mellé ülve adatokat ellenőrizne. Mondja csak, kérem, tudja, hányadika volt tegnap?

— Már hogyne tudnám? — nevetett Viktor Ivanovics —. Hiszen tegnap volt a tárgynyeremény-sorsolás Volgog- rádban! És én, a diploma nélküli mérnök egy Volgát nyertem! Hanem maga, hiába tudós mindenféle címekkel, lyukas garast sem kap!

— Hogy merészel ilyen hangon? — kiáltott rá Anatolij Szidorovicsl

— Így merészelek! — vakkan tot t vissza Viktor Ivanovics. — Elég volt abból, hogy mindig csak Biljagyinra utazzatok! Most maga Biljagyin ül a karmánykerékhez. Eladom a Volgát, veszek egy nyaralót. Eladom a villát, s szövetkezetbe lépék. És nem fogok többet hazardírozná. De a Volgám sem áll egyhelyben.

Fölugrott a székéből, a tűzoltó Jevszejics fejére szakasztottá a függönyt, majd vad röhögéssel knramodott a szobából..,

— És ezután csak ezt a fajta Biljagyint láttad — kérdezte Vászja Petrov, aki eddig nagy figyelemmel hallgatta Kosztya Lavruskin elbeszélését.

Szó sincs róla — mondta Kosztya. — Másnap reggel is megjelent az intézetben. Csakhogy ez már a régi Viktor Ivanovics volt Olyan, amilyennek mindig is ismertük. Meghajolt a portás előtt, köszönt a liftesnek és udvariasan a felvonóba engedte a megrémült Alekszandr Petrovicsot.

Még az irodájába sem ment be, hanem először az igazgató előszobájába iparkodott.

— Engedje, hogy belépjek, Emmanuil Andrejevics. Könyörgöm! Csak két percecskére fogadjon. Végzetes tévedés történt Nem én nyertem a Volgát. Én csak egy doboz színes ceruzát nyertem! Rossz helyen néztem az újságban a sort...

— Ott nézi az újságot, ahol akarja, — közölte vele szárazom, az igazgató. — Node miért gondolja, hogy egy Volga tulajdonosa panaszkodhat az emberekkel... Jó, hogy ez a lutri segít nekünk a személyzeti munkában: kiismerjük a kádereket.

Viktor Ivanovics teljesen összetört, szívfacsaró volt ránézni.

— Bocsásson meg nekem — könyörgjött — ígérem, jól fogok dolgozni és beiratkozom az esti egyetemre is. Tegnapi örömöm, úgy látszik megalapozatlan volt...

— Ezt maga örömnek nevezi? — képedt el az igazgató. — És ha csakugyan nyert volna egy Volgát és boldogsága megalapozott lett volna? Jobb, ha másutt ellenőrzi a szelvényeit ...

— És most mivel foglalatoskodik ez a Biljagyin? — érdeklődött Vászja Petrov. — Bizonyára egy másik intézetben csücsül, s esze ágában sincs bánkódni a történteken.

— Nem találtad eL Hót Sri venné fii? Hiszen sem okleBárban. Megkerülte a friss földhányást és tétovázva megállt. Vattakabátja zsebéből

előmarkolta a gyűrött papírlapot és újra próbált eligazodni a kusza vonalak értelmén. Négy napja jött a kórházbóL Búcsázásnál a főorvos a vállát veregette: „Ezt szerencsésen megúszta öreg. Mehet nyugdíj ba.’!

Az építésvezetőség barakkjában most mutatta meg a művezetőnek a kórházi írást. A fiatalember a fejét csóválta és — vigasztalón, mint az orvos — hozzátette: „Ne búsuljon, tata, ez hatvan százalék, olyan biztos, mint ,a

6ÍCC’’.

Ez a Sanyi se érti meg Őt, pedig 20 esztendeje vette keze alá a gyereket. Nála tanulta a kubik minden fortélyát és mégsem akarja megérteni: ő nem mehet még nyugdíjba, nincs ki az ideje. Mondta is neki: csak 56 esztendős. Azt meg úgyis tudja, hogy későn nősült, és a gyerekek még iskoláznak, hát hogyan éljen abból a pénzből? A háromhavi kórház már eddig is megviselte a családot. A szakszervezet és a vállalat adott ugyan segélyt, de hát az nem kereset." Segélyből nem lehet megélni.

— Mit csináljak. Jani bácsi? — tárta szét tehetetlenül kezét a művezető. Ez fájt neki a legjobban. Ez a mozdulat jobban sajgott benne, mint kettétört gerincének forradása. Sanyi nem mondta ki, de megérezte az összefutó homlokráncai mögött megbúvó gondolatát. Tehetetlen a gyerek. Pedig 51 telén, amikor a hidat építették a Sajón, a lékből saját élete kockáztatásával húzta ki. „Itt mindenki magának kapar” — dohogta most keserűen, de rosszat még gondolatban sem mondott a művezetőre. Sanyi szerint az igazgató sem segíthet rajta. Ezt az egyet el is hiszi, mert minek is fájna neki az ő haja. Tíz évig vezette a vállalat legjobb brigádját, és a kubik nem olyan munka, mint a többi. Tizenkettőn dolgoztak együtt és tizenkét éve ezen a helyen. Elismeri: gyakran hajtotta

társait. Olykor virtusból, olykor meg a pénzért, ám a csapat élén mindig 6 haladt. Milyen munkát is adhatnának neki, mo6t, hogy itt utolérte a baj.

Nézte az írást, a kusza betűket. A sorok értelme ott dobolt a fülében: törött gerinccel nem lehet lapátolni. „örüljön neki — mondta az imént sajnálkozva a könyvelő az irodán —, hiszen annyi rokkantsági nyugdíjat kap, mint sok ember egész napi munkája után”,

A könyvelő sem érti, hogy 1700 forintból nem tudja iskoláztatni két fiát. Neki legalább négy évig igazából dolgozni kelL

Földgyalu csörömpölt, csi- korgott mellette. Fiatal, kócos fej rivallt rá a vezetőfülkéből: „Hé papa! Kocogjon odébb...!” A fiú hangját elnyelte a dübörgés, de az öreg a mozdulatból megértette és néhány lépéssel a földhányás mögé került.

„Bakternek mégse tehetjük” — mondta a művezető. „Annyi pénzt, mint a kubik- ban, itt sehol máshol nem tudunk fizetni”.

A földgyalu visszafordult.

Sivalkodva túrta a sáros masszát. „Jó magasra másztak már a kéménnyel” — mérte fel szemével a távolságot. Lassan nekiindult a kémény irányába, és ahogy gumicsizmája egyre közelebb cuppogott a nagy gödör felé, annál bizonytalanabb lett a lelke. „Sanyi azt'mondta, itt a kettes gödör körül lesz a brigád”. Am sehol egy lélek, csak. a széles vasúti sínen gurult lassan, lomhán egy hatalmas markoló gépóriás. Száz láncon futó foga marta a földet és a szalag egymás után töltögette a teherautókat. u

B

zt akkor szerelték, amikor a kazánház gödrében rázúdult az autónyi beton. Most, hogy a fantasztikus gépkolosszust nézegette. egy pillanatra meg is feledkezett a betonról. A csikorgó kanalak szüntelen körforgásban tépték, marták a földet. „Ezzel nem versenyezhet a lapát” állapította meg tárgyilagosan.

Két overállos fiatal ember ment el mellette. „Hé szaktárs” szólt 'utána, „nem tudja, merre van a Magyar-brigád?” Ahogy kiejtette a Magyar szót, saját nevét, nyomban meg is rezzent. A munkás a fejét rázta, és megállás nélkül ment tovább. „Talán már nem is Magyarnak hívják a brigádot, „morfondírozott”. hiszen a brigád mindég vezetője nevét viseli itt.” összeszorult a szíve, a gerincébe is belenyilalt a fájás, pedig azt hitte, már hozzászokott a merevítő fűzőhöz.

„Karakas lesz, Karakas brigád. Így kellett volna kérdeznem ...” Karakas a helyettese volt. Szikár kun férfi. Inas, mint ő. Szívós és konok. Már a Zagyva szabályozásánál —, negyvenben is együtt dolgoztak. A földosztás után, amikor kiderült, hogy minden rászorulót figyelembe véve kevés a szétosztható föld, végleg összeszövetkeztek ők ketten. A brigád többi tagja is falubeli, s ha nem is rokonok, de az idők során többek lettek annál: húsz éve baj társak;

„A fene essen belé” mérgelődött a sárra, amely kovászként tapadt gumicsizmájára. Húzta, ráncigálta ez a latyak minden lépésnél fájós gerincét, mintha nem akarná ereszteni. „Karakas lett a brigadéros. Jól van ez — gondolta, és már nem is fájt, hogy nem az 6 nevén fut — „úgy van az rendjén, hogy a brigádnak feje legyen. Fej nélkül széthull minden”. Bele is törődött. „Karakas Péter kezében jó kézben van a brigád”.

— Hé! Nem tudsz vigyázni? — rázta dühösen fenyegetőn öklét egy teherautó után, amelyik ficánkoló bakugrásokkal fröcskölte rá a latyakot

„Sók hebehurgya kölyke” dohogott, „mert miattuk van folyton baj”. Az ő baja is egy ilyen szeleburdi kölyök miatt kezdődött. Hiába magyarázta nekik, hogy az autóról óvatosan billentsék a csúzdába a betont, mert a hirtelen1 zúdításnál félúton megrekedhet és nehéz kipiszkálni. A kazánházat alapozták akkor és a csúzdánál Miska a brigád Benjáminja volt. Elakadt a beton és amikor Miska kiáltott: Jani bácsi, beszorult! Karakas, akivel kettesben tartották a súlyos betondöngölő gépet, mérgesen vágott vissza: kurkáld ki.

„Nem gyereknek való az” — mondta erre ő.

„Nem is gyerek már az” — válaszolta Karakas. miközben minden porcikájuk rez- gett. A fogantyútól átvette kezük, a kezük meg rázta a testüket. „A nyavaját is kirázza az emberből” — mondták és fél óránál tovább nem is lehetett ezt bírni, mert a rezgés leszakítja az ember máját, veséjét. Váltogatták egymást, és odaintette az •öreg Bálintot —, „az is kiszolgál jövőre” jutott most eszébe Bálint arca —, kezébe nyomta a gép egyik fülét, míg rendbehozza a csúzdát. Miskát egy talicska betonnal a többiekhez futtatta, hogy ne késlekedjen a munka, és a lapátnyéllel alulról nyúlt fel a csúzda torkán. Nem vette észre, hogy odafönt a gödör szélén valamelyik autós megint egyszerre bedöntött a torokba egy rakomány betont. Már nem tudott fél- reugrani. Arra sem emlékszik, ő kiáltott-e, vagy qsu~

pSn Miska hangját hallotta? Több tonnányi beton

zúdult rá. Ezt tudta meg, amikor a vizsgálatnál kihallgatták. Tulajdonképpen senki sem volt hibás. illetve csak őt marasztalták el. mert az előírás szerint nem szabad a csúzda alá állni.

„Ha nem lenne ilyen régi vállalati ember” — mondta neki az igazgató még a kórházban, „akkor a vállalat nem hagyná annyiban”. Hogy ezzel mit akart mondani az igazgató, máig sem tudja. Talán emiatt nem kapta meg a 100 százalékos rokkantságot?

őzben a kazánházhoz ért, s míg magában csöndben megállapította, milyen jól haladnak, hiszen már a tetejét is lebetonozták a kazánbunkemak. Miska bukkant elő. „Nicsak, a Jani bácsi! Erre jöjjön” — karonfogta az öreget, és egy nyersbeton lépcsőn vezette lefelé.

A föld alatti aknában tíz ember dolgozott szétszórtan. A betonterem ajtajából Miska közéjük kiáltott: „Nézzék már, ki jött meg!?” Az emberek egyszerre hagyták abba a munkát, s mint hívó szóra, a betonhodályba lépő Magyar elé sereglettek. Utolsónak Karakas ért oda, ő jött legtávolabbról. A nyurga, fecskeszárnyú bajuszos férfi nadrágjába törölte betonma- szatos kezét, majd Magyar felé nyújtotta: „Hozott isten köztünk, János. Teljes számban munkán vagyunk, csak te hiányoztál”.

— Pedig nágyon kellett volna már. Jani bácsi.

Karakas egy szemvillanással elnémította Miskát, mint rossz gyereket, aki megszegte az illemet.

„Tudod, hogy van, baj mindig álcád. Most is azt hisz- szük, becsaptak a norma fölmérésnél”.

Eddig mindez jelentésnek hangzott és Magyar egy pillanatra úgy érezte, szabadságról jött vissza, de azután a hátában bujkáló sajgás visszarántotta a valóságba. „Leszázalékoltak. Nyugdíjba küldtek”, mondta tagoltan, nagyon halkan.

— Mennyire? — kérdezte Karakas tárgyilagos hangon, mintha csak a bért számol-' nák el most is. Hangja olyan szikár volt, mint egész lénye.

— Hatvan százalékra.

— Az kevés.

— Hiába. Megmondták odafönn: nincs több, örüljek, hogy ennyi is van.

— Még, hogy te örülj neki?

Karakasra néztek, aki most

is, mint mindig, ha töprengett, bal lábával rugdalta a betont, mintha dudort látna rajta.

— Te, János — kezdte végül —, mi a hét szűk esztendőben fogtunk először össze. Eddig mindig egyek voltunk. Most is azok leszünk.

— Nem megy az — mondta bizonytalanul az öreg. — A munkahelyen nekem már nincs státus. El kell búcsúznom tőletek.

— Nincs szükséged a pénzre?

Az öreg szívébe újabb nyílként hasított a gond.

— ...Akkor itt maradhatsz.

— De nem állhatom többé a lapátot.

— Nem is kell. — „Ügy van” — bólogattak a többiek. — Mi mindent megbeszéltünk már — folytatta Karakas —, visszajössz közénk ... Szóval, mi úgy gondoltuk, hogy tizenegyen helyetted is kiálljuk a normát.

Q

z öreg megtántorodott, mintha rosszul lépett volna, pedig csak az érzés billentette meg.

— A részleteket majd a szálláson este megbeszéljük... Na, gyerünk emberek — emelte fel Karakas a hangját —, ... te meg, János, vedd a collstokot, hadd tudjuk meg végre, mennyivel számolt kevesebbet az az átok Bukta Vince —, ezzel ő is elindult, végig a homályosan világított betonbunkeren át a túlsó oldalra, s a következő percben már a vibrátor rezgése töltötte be újra a katakombát.

UCR, dfonrJtwr x, ománup

'sssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/sss//SS/SSSSS//fSSSSSSfSS/fSfS/9

vele, sem gyakorlata nincs — felelt Kosztya Lavruskin. — Különben ti Is láttátok, mi a dolga. Ezeket a lottószelvényeket épp tőle vásároltam. Bizonyára fölfigyeltetek rá, hogy köszöntem neki.

A szánk is tátva maradt a csodálkozástól, de Kosztya tavább folytatta:

— így hát, mégha Volgát is nyertek, ne sértegessétek munkatársaitokat, s ne rontsátok meg viszonyotokat a főnökkel. Inkább háromszor vizsgáljátok meg, csakugyan nyertetek-e, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljetek.

— Ez a veszély, mármint az öt találat, aligha fenyeget minket — nevetett Kosztya. — Ám van olyan szóbeszéd, miszerint bukott embertől vett szelvény szerencsét hoz. Így hát a ti helyetekben máris beiratkoznék a gépkocsivezető tanfolyamra.

_ fqggjoUa? lettncz Győző.

%