Népújság, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
Hittel és szenvedéllyel Egy bibliográfia margójára Hidas Antal hetvenéves A MEGYEI KÖNYVTÁR könyvtárosai felszabadulásunk emlékére bibliográfiát szerkesztettek (Felszabadulás, Eger 1969). A füzet felöleli az elmúlt 25 év alatt megjelent kiemelkedő* lírai, epikai és drámai alkotásokat, amelyek középpontjában a Vörös Hadsereg felszabadító harcai, a talpra- álllás első pillanatai és az elmúlt évtizedek szocialista építésének fontosabb mozzanatai jelentek meg. Kisebb könyvtárat megtöltenének ezek a könyvek, de a füzet, alig hatvan művet sorol fel. Gondos válogatás: a nemzeti önvizsgálat és önismeret, a earsvállalás művei. Minden bibliográfia, minden témajegyzék izgalmas olvasmány, mert visszatekintés, összegezés és tanulság is. Az évek során lerakodott olvasmányélmény egy-egy cím felidézése nyomán élni kezd. Felizzik a múlt, és az emlőitekről mint szilánkok lepattognák a szürke hétköznapok. Verssorok, hősök, tájak, párbeszédek kezdenek új közegben új életet, elindítják az emlékezés folyamatát, eseménysoroltat, helyzeteket, helytállásokat és elbukásokat jelképezve. A felsorolt művek között szerepel — Megy az eke. Az építőkhöz. Budai- pesti tavasz. Város az ingo- ványon. Isten malmai, Tavasz Magyarországon. Húsz óra. Pesti emberek. Eljött a tavasz —, a felszabadulás utón kibomló magyar irodalom egy-egy immár klasszikussá vált alkotása. HOGY IS VOLT ez akikor? A mi nemzedékünk Petőfi, Villon, Ady és József nevével jött át a felszabadult országba, egyfajta szenvedéllyel és lírai élménnyel, ilyenféle mondatokkal: „Ha majd a szellem napvilága ragyog... Mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye..., édes Hazám, fogadj szívedbe..Legendák és illúziók nélkül, mértéktartással kell tehát emlékezni erre az első napra, a béke első napjára. A hősök és bátrak a vörös katonák voltak, akik a Volgától Berlinig üldözték a hitlerista csapatokat. Tisztelet és köszönet nejeik, és ne felejtsük el. hogy a nap, 25 éve történelmi ajándék volt, de a ködös november azóta is a számvetés ideje. Ez a korosztály hívő nemzedék volt: a szabadságban, a népben, a munkában, az építésben hitt. Városunkat egykor a nép építette urak és főpapok szándékai szerint, az 6 szándékuk szerint vált kiégett várossá, fel kellett hát most építeni. Szürke novemberi reggel. Az utcákon sár és takarí- tatlan szemét. A Fő utca egy szekérnyomnyi sáv, partján kiégett üzletek, eldobált fegyverek, elhullott lovak. A katonai parancsnokság előtt elhagyott német géppuska- állás mellvédjei öt kicsi ázott és tépett fenyő tövében: egy hiábavaló védelmi rendszer utolsó keleti árkai. A Kállay Zoltán utcában találkoztam M. M.-sal, a város tisztes polgárával, a cukrásszal. Kabátján fehér karszalag', sápadt, borostás arc: „Látja kedves tanár úr, ml lett a mi szép városunkból?” — mondta fáradtan. Egy-két pincevilághoz szokott ember botorkált vaksin a ködbe vesző gimnázium táján. Pária nedvesség, hömpölygő köd ülte meg a szennyes tereket és sikátorokat. A háború és béke. élet és halál frontja 1069. december 21„ vasárnap volt akikor a Város. A németek a Kisasszony temető és baktai dombok vidékéről lövöldöztek céltalanul a kihalt utcákra. S a derengő reggeli szürke fényben csak az ember volt szürkébb és társtalanabb a magára maradt városnál. De a karácsony előtti napokra már megvolt a pért és a Nemzeti Bizottság magva, volt újságunk, képviselőink valahol Debrecen környékén jártak. HETEKKEL EZELŐTT a debreceni csata torkolattüzei hatalmas ujjak árnyait vetették az érseki palota déli homlokzatára. Föinyúló kezek (asszony-, gyerek-, aggastyán-, kamaszlányfkezek) elrajzolt ujjai, különös ábrái a parik és utca fáinak. A vUlámló, sárga falak tövében ütött meg bennünket a kérdés, mi hált most a haza, mit jelent hazát ■ és várost szeretni? Beszélhetünk-e még értelemről, humanizmusról, költészetről Auschwitz után? Nem, nem volt ez a haza- szeretet akkor több mint a kövek és emberek szeretető, együtt maradni tanítványainkkal, tanítványaink szüleivel, szüléink emlékeivel. Vagy? Egert azonosítani Európával: hinni abban a vak politikai képletben, hogy mint egykor, a Duna lenne most, is határa a római szent birodalomnak? Ez a hazaszeretet nem volt akkor több, mint a szocialista haza egyik preformációja. Cifrák, sallangok nélkül kellett élni és egy kiégett város „grundján” újrakezdeni mindent. Igaz érvekkel, példával hadakozni a kishitűség és félelemmel szemben. Mi akkor „végzetes évnek” neveztük 44-et, a kora- tavaszra és őszre gondolván, amikor egy év alatt kétszer is megmutathattuk volna, hogy nem vagyunk német gyarmat és nem tudom, hogy amit utána tettünk, nem ennek az elmulasztott történelmi pillanatnak jóvátétele-e? RENGETEG TEENDŐNK akadt ezen az első napon. Nagyandrásnak — aki akkor négyhetes volt — tejet kellett szerezni, a mamának kenyeret. Meg kellett tudnunk* má van a szőllőskeiekkel. Dr. S. háza tetejét találat érbe,! beázott a rendelő, ki kellett; javítani. Fagykenőcsöt kel- j lett szállítani K-nak, mert; azzal kitűnően lehetett vilá-j gítani. Tüzelőt vinni A-nak.j Rendbe kellett hozni az is- > kóla néhány oszitályát, mert] a gyerekek az utcán kóbo-; roltak és egyébként is akkori tanulni akartak. L-nek nem j volt ruhája, mert bakaru-] hában szökött meg Bakony- i sárkányból. Üvegcserepeken, leszakadt] vezetékeken jártunk a szeny- nyes alkonyaitokon, de min-] den nap új reményeket ho-j zott. Igaz, karácsony táján: úgy volt, hogy visszajönnek a németek, de Budán, a Pasaréti úton már szovjet járőrök álltak. Rövidek voltak a nappalok, tele volt a kezünk munkával, és tavasz felé haladtunk. Szinte korlátok nélkül kapcsolhattuk össze legszemélyesebb vágyainkat a Város lehetőségeivel és céljaival. Mindez parttalan, széles sodrású áradás volt igen kevés logikával és tervszerűséggel. Utóbb vált minden ésszerűvé, világossá és tudatossá. Nem voltak kétségeink az iránt, hogy a dolgokat jól csináljuk és tudjuk is jól csinálni. Nem volt-Tik különbek a maa húszéveseknél, akis becsülettel állnak h'el.’t a munkapadok melleit o\ak é ....ok a történelem adta hit éa lelkesedés lehetőségeivel, szerényen és odaadóan dolgoztunk. A szabadságnak persze csak lehetősége volt meg, de ma visszatekintve a megtett útra, az az érzésem, hogy élni tudtunk ezzel a szabadsággal. Egy nemzedék lírája vált valósággá: cselekedeteink, terveink és elhatározásaink ma racionálisak, célszerűek. A bőség kosara és szellem napvilága arányai azóta megváltoztak, hiszen napjainkban az emberiség ténylegesen is birtokba vette a világmindenséget. A tettek mezeje az osztatlan világ lett. Akkor egy Városban kellett gondolkodni. A FÜZET EGY LAPJA Darvas József Város az ingo- ványon c. könyvét idézi. Pestről írja, de akkor minden város kissé főváros volt: „Nézem a romokat, a ledőlt házakat, a felszaggatott úttestet, a tönkrement üzleteket: a nagy változás jeleit ennek a sokat szenvedett városnak az arcán. S mór nemcsal: a pusztulást látom bennük és nemcsak az elke-_ rülhetetlen ítélet beteljese-' dósét, hanem egy új és szabad emberi közösség ígéretét is. Valami elmúlt és valami elkezdődik.” Ezt éreztük mi is az ódon és kiégett városban, amikor az első napokban visszatértünk az elhagyott Líceumba, az üres termeidbe. A RÉGI NOVEMBER — a múlt — mellé ma egy másik november — a jelen — mo- zaikképei állnak össze. A pártszékház szűrt fényei három életben maradt fenyőre permeteznek, a felrobbantott híd mellett hatemeletes lakóház állványai, a másik sorban az Építőipari irodaház üvegfalai, a neonfényben csillámló belváros utcáin színes, tarka tömeg tolong. Egy pillanatra megállva, összerakjuk a múlt emlékeit; fegyverek torkolattü- ze, tankok fémtelensége, lomha ütegek, vér, önfeláldozás, bátorság es félelem határozza meg ezt a múltat. Érdemes emlékét őrizni, a rendre, az okos jövőre gondolnunk. Ebergényi Tibor A szózadfoi’duló előtt született néhány héttel s a két háború között új irodalmi korszakot nyitó nagy nemzedék tagjaként lett hazánk határain túl is ismert költő és író Hidas Antal, aki ma, 18-án üli hetvenedik születésnapját. Ritka eset, hogy valakit előbb becsülhessen a külföld, mint saját népe; már pedig Hidas esetében — s széles körű, épp népe jövőjéért elkötelezett művészete ismeretében — ezt kell mondanunk. Élete, ha csak egy emberi sors fordulatossága szempontjából nézzük is, önmagában kiadna egy izgalmas regényt. De a nagy regényt, belefoglalva a maga sorsát, vagyis egész életművét úgy írta meg, hogy szülője és nevelője, a magyar proletariátus igazi, realista freskója lett végül. Nehezebb indulást, (mert az ellenforradalom földjén lett kommunista költő) s rögösebb pályát, (mivel három és fél évtizedig külföldön volt magyar író) alig képzelhetünk el. A sokgyermekes, szegény, külvárosi cipész fia a Tanácsmagyarország elbukássá után néhány hónappal láthatja először a versét nyomtatásban. Gondolhatni, hogy a győzelmi mámorban és a forradalmárok vérében tobzódó fehérterror Hidasnak, mint továbbra is kommunista költőnek, nagy lehetőségekre távlatot nem adhatott. De meggyőződéséhez, tiszta hitéhez erőt annál inkább; hogy az igazságot elszántan továbbra is szolgálja. Emigrációba kényszerül — előbb Csehszlovákiába, majd a Szovjetunió ad otthont neki a húszas évek közepén, amikor már irodalmi körök itthon is fölfigyelnek bátor verseire, amelyek buzdítóan hatnak a fiatalabb kortársak kibontakozására. Moszkvában ugyancsak föltűnő sikert arat: versei SzoVjetunió-szerte számos kiadásban. — beleértve az iskolai tankönyveket is — terjedni kezdenek. Szép regénye, a Ficek úr pedig a szerzőjének, mint kiváló prózaírónak, szerez megbecsült nevet. Hidas Antal fölívelő pályáját is megtöri esztendőkre a személyi kultusz nehéz időszaka, de erejére jellemzően nemcsak túléli a megpróbáltatásokat, hanem amikor túl- | jutott rajtuk, újult erővel veti magát a munkába. írja trilógiáját, az előbb már említett „Ficek úr” folytatásaként a „Márton és barátai”-t, majd újra szeretett szülőföldjén, itthon a „Más muzsika kell” című nagy záróművet és az újabb Verseket. így ért el Hidas Antal Kossuth-díjas író hetvenedik születésnapjához, amikor annyi küzdelem és viszontagság után egy új olvasótábor szeretet« veszi körül, azoké, akiknek életét nemcsak a forradalmár következetes harcával segítette átemelni egy tisztább jövőbe, hanem a toll, a meggyőzően szép szó erejével is. Simon István HiDAS ANTAL: Mindennap újra Nem határoznám el, hogy újra kezdem; féltéglával mellem hiába is verném, hogy vagyok még mindig fiatal és bajnok, — mert ha nem is hajlott gerincoszlopom, de hol lopom hozzá azt a sérelem nem ért szívet, amely a vért kellő adagolásban küldi szét a testbe? , Éneikül hiába vallom, el nem foglalom azt a szép ivet, amit ebben a nagy iramodásbán, hőrengésben és hófúvásban befutnom kell. S nem határoznám el, hogy újra kezdem, ha például lennék, hetvenéves nyírfa... Az is meg van írva: loboghat a hires a legmagasabb dombon, ennyi levél mégsem lesz az öregedő lombon, hogy vele úgy hasson s zúghasson, mint az ifjú nyíres. Rajtam (ha nem is szembeötlő) már két emberöltő. Igaz! De a költő, akárcsak a föld... 0 többet ád vissza, mint amennyit elvesz: verssorra bomolva egyre gazdagabb lesz, hiszen a fáról, úgy értem: magáról mennél több levelet bő-ággal levetett, annál lombolóbb lesz és annál tombolóbb őszinteséggel gondol rátok s beszélget veletek. Ezért: sok lapos „életssabály'’ rám ne kiabálj, úgysem szívom mellre: utamba ne állj, ne igazíts helyre, ne ígérj, ne fenyegess! Inkább rossz ágakat nyess: holtakat temess! Egy szabály van: a naponta feldöntött régi szabályban reggel alakuló, délben már fakuló, estére elhaló, másnap már új, fiatal szabály, — szóval: az élet! Ezt tudva, kérlek: hagyj békén engémét, aki öntüzemben, szóval: érzés-üzememben nem egyszer pörköltem el, (és sohasem a másét!), sdját ingemet. Pörgetem azt a ritmust, amit még must- koromban leltem s azóta bennem szüntelenül robban. Nem bírom, amikor színtiszta boromban nyugtató nedv koslat, abból, ha innom kell, szédelegve járok, a lábam roskad és poshad a lelkem, Mindent, csak ezt nem! Én folytatom., s mindennap újra kezdem! QAPTHA C*rfeo« i Bölcs szokás azon a tájon, hogy a halottas házaknál a temetés másnapján nagymosást tartanak. „Lemossák” a halott bűneit... A kis mosónő napokig várta a harangszót. Harminc forintért és kosztért-mosott. Tervezte ezt a pénzt már a múlt hétre is. Ha a faluban jár* — itt városnak mondták — be-be- köszönt az öregasszonyhoz. — Hátha megsegíti még az Isten — mondogatta az árviszony panaszára. De a harminc forintot mégis tervezte. Járt ahhoz némi maradék is. Öt gyerek, valamennyi apró, várta otthon, — Nézzen csak be fiam, ha erre jár — mondta a tekintetes asszony. — Úgyis alig van jóemberünk — siró&ra váltott a hangja. — Tetszik tudni, ha szusszanásnyi időm van, akkor is jövök... — Kijutott fiam magának 3s..i — Hát bizony istenverés rajtam az ember, Nem volt még Józan a héten. De hát hova menjek él az öt pulyával... A kis mosónő a hatodikra gondolt. Az asszonyok mind azt mondták, hogy el kellene vetetni... Várta a harargszót. A haldokló jegyző volt régen, biztosan járt neki a harang. Még önmagát is megretten tette, amikor beffiédöbbent, hogy milyen türelmetlen. Hiszen nem volt, olyan nagy pénz az a harminc forint. Más házaknál is annyit adtak. De ezt tervezni lehetett, és gondolatlxji már régen elköltötte. S az emberének se szólna. Ügy csinálna, ahogy tanácsoljál, az asuieonyok... Óvatosan arrébb húzódott az ágyon. A férfi még aludt. Mindig így alszik mámor után. Nehéz, mély, elégedett szuszo- gással. Istenverése az is, hogy nem látszik rajta az ital Adnak neki, ha kór. I.thon meg, hogy beteszi maga mögött az ajtót, egyszerre élőbújik belőle a részegség. Ruhástul esik az ágyba, s kék foltok nőnek az ölelése helyén. A gyerekek szaggatottabb, gyorsabb szuszogása jó meleggel töltötte meg a szobát. Hat év alatt szülte az öt gyereket. Tudta, hogy már nem szép. Talán az urának van igaza, hogy csak részegen... Felemelte a fejét. Hallgatózott. A kislány, a legkisebb, mindig olyan furcsán kapkodja a fejét. Orvoshoz kellene vinni, de ha elviszi, aznap nem keres. Kibújt az ágyból, és úgy egyszál ingben guggolt a tűzhely elé, hogy legalább meleg legyen, mire a többi felébred. ★ A temetésre megérkeztek a gyerekek is. Ketten kocsival, egy csak úgy vonaton. Komoran álltak az apjuk koporsója körül. Megváltás volt a halál: huszonöt éve betegeskedett az öreg. A házig a kis mosónő is elment, de nem állt a gyászolók közé. Neki csak addig volt dolga, amíg az özvegy egyszer látja. Mosást hagyott félbe érte. Még egy beszélgetést. Pattogó hangi! öregasszony leckéztette már reggel óta: — Miért nem hagyod ott az uradat? Hogy lehetsz ilyen tehetetlen? Majd levonják a fizetéséből, ami a gyerekek után jár. így tizedét se kapod. Mit lehet ilyen beszédre mondani? Annyit ő is tudott, hogy nagy dolog lesz a faluban a gyár. Én bizonyára felvetnék. Nem is tud másik falut, ahol gyár van. Jobb volt elmenekülni. Az a harminc forint holnapra biztos. Egy Ws íökötőt is vehet belőle. Hagy kapjon a hatodik iá majd valamit ÉS a temetések után sose készítenek ki annyi ruhát mint máskor. Ez az öregasszony is csak adja a tanácsokat, de két mosás kitelne aibból, tamit kikészít. Énekelt ő is a többivel. A temetési énekekben az á jó; hogy nem kell tudni őket. Egy elénekel egy sört. a többi rá öllel... Csak nézne már fel az öregasszony. Sok még a riihaj ásni hátravan. Ügy íurakodott, hogy Ina az özvegy 5íatoaforául,aáifiém szerint is, száml>avenni, hogy milyen, hossrá a menet, meglásd őt. Az özvegy látta. Kétség sem lehetett. Még bólintott &, A kis mosónő szinte szaladva ment az utcán. Beletépett az udvarokról kihajló orgonabokrekba, és öthónapos terhe előtt szégyeltte, hogy annyira bcldog. , Már túl voltak a temetést h Tező kézmosáson. ] Aki vonatta! j::;t, pattogott:
