Népújság, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-30 / 278. szám

Ivan Mestrovic szobrai a Szépművészeti Múzeumban

FARKAS ANDRÁS:

Tájkép térben, időben, szeretetben

Önarckép, 1963.

Budapesten a Szépművészeti Múzeum márványcsarnokában látható a horvát és az egyetemes szobrászművészet nagy alakja. Ivan Mestrovic életműve. Természetesen nem a teljes életmű, a chicagói Grant Parikban felállított Dárdavető indián, a belgrádi Kalimegdánon emelkedő emlékszobrok, a Split fölé magasodó monumentális figurák nincsenek a budapesti kiállításon, de a hatalmas terem falait így is szétfeszítik a kétszeres életnagyságú bronzfigurák, a súlyos kőasszonyok és a melegséggel teli faszobor-óriások. Ez a bőséges válogatás is hiánytalanul bemutatja a világhírű alkotót

Horvát és egyetemes, délszláv és európai — a jelzőpárok nem véletlenül állnak mindig ebben az összekapcsolásban Mestrovic neve mellett Hazafi volt és egyetemes érvényű szobrászatot alkotott a hét esztendeje elhunyt mester, az egyetemes emberi teljesség és a nemzeti hagyományok együtt lendítették a magasba műveit E kettős törekvés indította el pályájára is Mestrovicot, aki nem éppen művészt nevelő környezetben, szegény, elmaradott világba született 1883. augusztus 15-én. Pásztorgye- rek volt a nyomorúságos horvát hegyi falvak, erdők között. amikor tehetségére felfigyeltek. Az elnyomott horvát életet európai magasságokba emelő nemzeti mozgalom tette lehetővé, hogy az akkor már kőfaragóinasként dolgozó fiatalember művész- szé képezhesse magát. Becsben tanul, később a bécsi akadémiára, majd Párizs legjobb művésztanárjaihoz kerül, Rodin, Bourdelle, Maillol, a század legnagyobb mesterei tanítják. Az 1911 és 1914 közötti éveket római tanulmányútra szánja, s egy életre élményt, útmutatást kap ekkor a reneszánsz óriásától, Michelangelótól. (A budapesti kiállításon egy Mózes-mellszobor mutatja ezt a kötöttséget, s egy szoborportré, amit magáról a szobrászóriásról készített.)

Eszmei irányítója azonban az a mozgalom marad örökre, amely útjának indította: a horvát szellemi hagyomány. A népművészet, a nemzeti szellem teremti meg Mestrovic életművében a különleges átszellemültséggel teli népi figurákat, ennek köszönhető a Budapestre is megérkezett hűvös tisztaságú, karcsú gitáros lányszobrok sorozata, amelyek mintha őisi népballadák nemes egyszerűségét foglalnák

bronzba és kőbe. E népinemzeti hagyomány kelti életre a Horvát történelem című mű fenséges fehérmárvány asszonyalakját, s ennek

»969. november 3ÍL, vasárnap

haragosan erőteljes, fenséges megnyilvánulása Kral- jevic Marko lovasfigurája. Mestrovic kamatostul törleszti érett szobrászként mindazt, amit szellemiekben, anyagiakban hazájától kapott. Vallásos témájú, bibliai tárgyú műveiben is ez a nemzeti hagyomány a legerősebb: már a művek megformálása, a speciálisan délszláv kultúrkörre jellemző ikonművészet, bizáncias sti- lizáltság modem átdolgozása is e törekvésből fakad. Ez teszi lenyűgözővé Mestrovic apostolszobrait, amelyek inkább a szláv nemzetiség prófétái, mint keresztény figurák, ettől kapnak megrendítő nemzeti gyász-pátoszt vonag- ló pietái és rettenetes ke- resztrefeszítései. Benne van e szobrok fenséges tragikumában az igaz hazafi, a nacionalizmussal is szembenálló, valóban hazája javát akaró alkotószellem minden tragikuma is.

Élete utolsó esztendeit

Amerikában töltötte, ott is halt meg a legnagyobb horvát művész, de életművét hazájának ajándékozta, onnan is érkezett most Budapestre az impozáns kiállítás.

Zs. A.

Galambos Lajos:

Nézem a várost, innen, a vár meredek pereméről.

Fürdik a kései, párás, őszi melegben, a fényben.

Itt, a kövek köziben csupa múlt, csupa sors, csupa emlék, Gárdonyi lelke, regénye, alakjai, harcosok élnek,

Mint ez a szél, amit úgy idehajt ez a furcsa november.

Lent, odalent, kicsi völgyben a város, a köznapi élet. Fogja szemem torony, utca, a házak, a templomok orma. Lent, a falak töviben kicsi emberek úgy szaladoznak. Sorsuk után, mint hangyacsapat, ha a szorgalom űzi — Innen még kicsinyek, mert minden, minden aránylik.

Mennyi a nyüzsgés, bár már vége a tarka szüretnek. Pincék öbleiben forr, érik a must italokká —

És mi a felszín? Utcai lárma zsivajuk erősen,

Futnak a lányok az estben,, kunkori-halk nevetéssel, Titkaikat kibeszélni szemükkel a szívteli órán.

Méltóságos épületek koponyája tekint le Térre, szoborra, a fákra, kocsikra — Ki tudja,

Érti — ezt a barokk paloták sora, ezt, ami itt van:

Régi keretben az újat, a nagy rohanást meg a munkát. Műanyagot meg a tévét és buja gondolatunkat?

És kapuíveken érti-e azt a barokk faragott kő,

Hogy ma beton van, üveg van, a karcsú tornyokon is túl. Még magasabbra igyekszik fel lakni — az ember.

És mit szólna, ha élne. a Líceum álmodozója,

S mit rajzolna, ma Fellner, Gerl Mátyás, ha tehetné?

Látom a várost, szűk térben, majd tágas időben,

Ügy, ahogy itt emlékek szép sorozatban igéznek.

Fényes táj, ahol is gyermekkorom évei úsznak És viharos, villámszakított, fura férfiviiágom Első évtizedét keresem, de sehol — hovn Hintem-'

LELKES MIKLÓS:

Mégis az ünnepi tájban szólal az ünnepi érzés:

Fujhat ránk az idő nagy fergeteget, dühös orkánt,

Csak maradunk! Maradok! Kicsi, szürke hazám ez a város, Méreteit, hasznát, múltját minek is, hova mérni?

Elünk $ innen nézünk messze, a messzi jövőbe!

INDEN TŰK

mikor kinyitja gyöngyházmosolyát a messzi tó — mig jelig fák takarják és átzúgnak a hajnali kristályrácsokon a jémtestű szitakötők ó velem jössz-e akkor?

a földre szédül lassan a gombák túlérett barnasága

s az enyhe árnyékok alatt ünnepi futkosásban fáradnak ki a hangyák

előhúzzuk a nagyorrú bohócot

a mindig-nevető-szeműt bötorkú nagy zsebünkből

nekiugrasztjuk szöcskés szavainkat

és nevetünk

eltűnt a fecske-nyár a hegyek ittmaradtak s a szertedobált konzervdobozok közöttük, nézd, most egy fekete-sárga darázs forog egyre haszontalan: úgyis elfogy majd a kékség felettünk!

s a bölcsebb hegyek közöttünk maradtak ; --r-~

egyforma nagy tükörhöz vezet el minden út ■ s minden tükör csalt messziről mutatja a fecske-boldogságot

— ha tényleg azt mutatja, mert lehet, amit felvillant: sokszoros tükörkép fecske-boldogság hízelgő nyarak közt mégis hiszünk most benned búcsúzóul amint kinyitja gyöngyházmosolyát a messzi tó — s a fák is elmaradnak csak a nagy rétek futnak a hegyekhez elmondani csöndes füvek halálát

ívén a láthatárnak egy kéz lassan kitér s tükröz a látszat: a rét a kékbe fut és lángolnak a szélben hófehér csigaházak

Micsoda lány volt

A

zt hiszem, önmagánál mindig jobban érdekelte a másik ember. Hogyan is lehetne másként?

Ilinek hívták. A haja éjfekete, a szeme szürkéskék. Rengő kis mellein mindig feszült a blúz, mintha mindegyik kicsi lett volna rá. Tizenhat éves korától kezdve rajzoltak körülötte az udvarlók. De úgy tűnik, néha, a szülei leikébe ördögöt parancsolt az úristen, hisz soha senkihez hozzáadni nem akarták. Nagyra vágytak, mindig nagyobbra. Ha jött egy módosabb fiú: majd jön még tőle módosabb. Ha jött egy orvos, majd jöhet még igazgatómémök is. Ha jött egy funkcionárius? És hátha elveszi egy görögkatolikus pap?

így gondolkodtak a szülei, mert nem volt semmijük, csak ez az egy szem lány. Negyvenötben öt holdat kaptak. Ili negyvenegyben kezdett gimnáziumba járni és negyevenkilencben érettségizett kitűnően. Hiába akart továbbtanulni, a szülei nem engedték. Majd férjhez mégy jól, és megleszel, és megleszünk.

Engedelmes lány volt. Pedig akkoriban az volt a szokás, hogy az egyetemek és főiskolák leveleket írtak a jóképességú diákoknak.

Kapott Ili is, nem egyet Jöjjön a jogra: a megújult magyar jogásztársadalomnak szüksége van új tehetségek re. Kollégiumi ellátást biztosítunk. Csupán, ha módjában van, egy szalmazsákot hozzon magával. Jöjjön a bölcsészeire: a megújult magyar szellemi élet várja a friss, népi tehetségeket. Jöjjön a Színművészeti Főiskolára, ahol, íme, máris, olyan tehetségek nőttek fel, mint Szirtes Ádám, aki tanulás közben játszotta el a Talpalatnyi föld főszerepét. Tudja ön, mi az F—46-os búza? Legyen mezőgazda. Folytassa ott a magyar föld felvirágoztatását, ahol F., a kapitalizmusban megnyomorított tudós abbahagyta.

Ilyen leveleket kapott. A Színművészeti Főiskola hívása egyébként nem volt véletlen. Ili tagja volt a falusi színjátszó körnek. Tagja? Ugyan. Lieblingje. A MA- DISZ és az EPOSZ közösen csakis őt támogatta.

Ezt a színjátszást a szülei sem ellenezték. Hadd legyen csak ott, mondták. Hadd lássa mindenki, micsoda lány ő.

Mentek a műsorral faluról falura és az édesanyja mindig vele volt. Iliék játszották a Scapin furfangjait, az Űri murit, a Marica grófnőt, meg az Éjjeli menedékhelyet.

Ili Vaszilisszaként csodálatos volt.

A Scapinben elragadó.

Maricát nem lehetett volna megálmodni másként.

Hát persze, hogy jöttek az udvarlók.

E zekre a falujáró utak- c ra velük járt egy legényke. Az Űri muriban igen kicsike szerejet játszott, tán Hulla Jápost. A legényke bajuszt ragasztott, csálé kalapot tett a fejére, el akarta hitetni tizennyolc éves fejjel, hogy ő valóban Hulla János. Annyi idős volt, mint Ili. Mentek a teherautóval és egymás mellett ültek. A legényke az édesapja csizmáját húzta fel, az édesapja viseltes bri- csesznadrágjában feszített és Ilinek így igen tetszett ez a fiú. Legszívesebben csak mellette ült.

— Készülsz már az érettségire? — kérdezte.

— Majd a szünetben.

— Készülhetnénk együtt.

— Jó — mondta a fiú.

— Csak annyiban különbözünk, hogy nekem nem kell tanulni latint,

— Nekem meg éppen azt kell.

— Tudom.

a kocsi.

— Hát akkor, felkészülünk együtt?

— Jó lenne — mondta a

fiú.

Véletlenül, előadás közben hátul, a színfalak mögött odatévedt az arca a legényke arcához. Elvörösödtek és a következő jelenetben dadogtak kissé. Nem vette észre senki, csak ők.

Megkapták aztán az érettségi előtti szünetet. Iliéknek jó nagy kertjük volt, teleültetve krumplival. A krumpli éppen virágzott. Lila, fehér és rózsaszín virágok illatoztak a dús indák tetején, ök a sorok között jártak és tanultak. Ha a nap túl erős fénydárdákat dobált, a fasor hűvösébe mentek és leheveredtek a pokrócra. A legényke osztályfőnöke, aki kötelességének tartotta ellenőrizni a fiai felkészülését, itt talált rájuk.

— Tanultok?

— Nagyon is.

Kényszeredetten beszélgettek még egy keveset. Bevezették az osztályfőnököt a házba és hideg tejjel kínálták. Az osztályfőnök nem fogadta el, felült a biciklijére és elment vissza a városba. A legényke kissé rosz- szul érezte magát.

— Akart ő neked udvarolni?

— Akart — mondta Ili. —

Sokan akartait.

A legényke magyarból

” kitűnően felelt. Az érettségi biztos a történelmi tétel után megkockáztatta azt a véleményt, miszerint talán a fiú Népköztársasági Gyűrűvel érik majd.

Nem érett Népköztársasági Gyűrűvel. Latinból elbuktatták.

Iliékhez többé a lábát se tehette be. Micsoda szégyen, egy fiú, akire a szülei mindent rááldoztak, és akkor a végén ez derül ki. Még ismerősnek se kell. Nemhogy barátnak. Semminek. Az ember az ilyet látni se kívánja.

Ili sok délután ütt egyedül a szobában és nem szólt. Nem altart bántani senkit. Nem mert lázadni. Ült cs nézte a falakat, meg a hajbókoló akácleveleket az ablakban.

— Majd elvesz valaki — mondta az anyja. — Tanultál. Elvehet akárki. Ha lennének grófok, egy gróf is elvehetne.

— No, persze.

— Egy báró.

— Igen — mondta a lány. — Akár egy báró.

Eljátszotta még a színjátszóknál a Gyilkos falut, a Kertész kutyáját és a Sy- billt. Volt közben három kérője: egy fiatal orvos, egy harmincéves földmérő és egy anyagbeszerző.

Közben a napok csak folytak.

Ili olvastott, feküdt, járkált, sétált és lassan aa üresség kitikkasztotta. A falu szövetkezetének új, fiatal emöke, akit a városi pártbizottság küldött le, megkérte a kezét. Jóképű gyerek volt. Mintha hasonlított volna kissé a legénykéhez.

— Ehhez akarsz hozzámenni? — kérdezte az anyja.

— Igen.

— Nem mentél orvoshoz. Nem mentél tanárhoz. Majd éppen őhozzá? Egy éhenkd |