Népújság, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-19 / 243. szám
Déry Tiboi 75 éves magyar próza egyik legnagyobb élő mesterét ünnepeljük. A fiatal Déryt az első világháború idején a Nyugat fedezte fel. A forradalmak bukása után, a fe- hérterror tombolása közepette emigrációba kényszerült. Ez az évtized az író Déry számára a kísérletezés korszaka. A közelmúltban megjelent drámakötetébe már felvette az Öriás- csecsemö eímű abszurd drámáját, e kísérletező periódusának érdekes darabját A szürrealista és abszurd novellák, drámák után Déry a valóság felé fordul. Ezt a magatartását tükrözi Szemtől szembe című munkája, három egymással összefüggő kisregény. • j 1933-ban Bécsben kezdte írni Befejezetlen mondat című háromkötetes regényét, amely a harmincas évek Budapestjének és magyar társadalmának reprezentatív ábrázolása. Ez a kiemelkedő munka csak a felszabadulás után jelenhetett meg. Ekkor rendkívül aktív: novellái, kisregényei, drámái jelennek meg. 1948-ban munkásságának elismeréseként Kossuth-dljat kap. Az ötvenes évek elején írja és jelenteti meg Felelet című regényének két kötetét. A hatvanas években Déry Tibor írói pályájának újabb fellendülését jelző müvek sora született. A G. A. úr X-ben és „A kiközösítő" című regények utána közelmúltban jelent meg ítélet nincs című memoárkötete. Pályájának különböző szakaszaival, egykori barátaival, társaságával, írókkal találkozunk e munkában, amely útvesztései- ről és megrázkódtatásairól ad képet. Látszólag — amint a cím is mondja — beéri az állásfoglalás elől kitérő regisztrálással. Valójában azonban az idős iró bizakodásáról, hitéről szól az ember javíthatósá- gában. ^ mwm'm: & CSANÄDY JÁNOS: Egy pillanat a Szent Márk téren Mezítláb, mint az indiánok, — rézszín villódzás bőrükön — a Palazzo szán Markón álltak, mellettük tenger, fényözön; özön-nép, néptenger a téren, hangok, egy magyar hegedű, s a reneszánsz-bizánci oszlopok arányában a puritán, vöröstéglával borított óratorony: becövekelve kiáltó jelként az időbe, amely munkára sürget! — Kihajt az oszlopcsarnokok öleléséből: vár a tenger, a nagyvilág. India, Afrika, Szicília, a Peloponézosz. Ö-Velence Köztársasága: visszaérzel pár-ezer évet, forró napjára vár a tenger; ketten a felhabzó tömegből mezítláb, mint az indiánok, — a csípőre hurkolt pulóver, mint ős-asszonyok bőr kötője, lágyan ölelte át a lányt ott. — ök ketten tudták, pillanat csak, míg itt állnak a népözönben fényözönben a Szent Márk téren, azután, mint akit kilöktek, talpuk alatt suhan a tenger, jöhet Gibraltár, azután a nyílt Atlanti-óceán; egy farm Illlonisban, egy egyetem New York dzsungelében, egy új város Szibériában, vagy talán Murmanszk, Vlagyivosztok, Leningrad, Moszkva; — egy pillanat csak, egy pillanat a Szent Márk téren, míg elmozdul a Világ-óra Napra-szerelt Nagymutatója, s karcsú testük aranyat perget a végtelen idő porába. KÉPES GÉZA: Villanások Nézem a Kaukázust s hiába, erről is esak te jutsz eszembe. Lassú permeteg hull szitálva s a hegy melle mintha zihálna. Havas csúcs, csüngő fellegekkel. Csermely bukdácsol lenn a mélyben, keskeny ér, de a messzeségben zúgó folyó lesz s végül tenger. Arcod előttem úgy dereng fel mint havas éjben, félálomban — Felocsúdok: páraként lengsz el A messzi égen kék láng lobban. Susa (Azerbajdzsán) ! lire a község alacsony házal közül kiért a nagy síkságra, amelynek túlsó peremén a főváros a budai hegyek hóna alá simult, a vihar kétszeres erővel, semmi akadálytól fel nem tartva vágott szét a tájon. A gyereknek minden lépésért külön meg kellett küzdenie. Kistarcsa és Cinkota között az országút apró dombok hajlatain emelkedik, lejtősödik, de a szél a hullámvölgyeket már telehordta hóval, úgyhogy Bálint helyenként térden felül besüppedt, s alig bírta kiráncigálni a lábát. Szeme, szája, orra minduntalan hóval telt meg az állkapcsát feszítő vihar nyomásától, szinte percenként meg kellett fordulnia, hogy kiköpje és prüszkölje a havat, s egy korty levegőt szedjen tüdejébe. Már egy félóra múlva úgy elfáradt, hogy alig bírta emelgetni a lábát, tüdeje izzott, mint a tüzes vas, szeme szüntelenül könnyezett. Mégsem fordult vissza. Egy kis babonás játékot talált k szíverősítőül: ha visszafordul, holnap nem fogadják fel az autójavítóban, ha kibírja, szerencséje lesz és felfogadják. A testi szenvedés könnyített a lelkén is. A vihar úgy elszívta előle a levegőt, hogy fulladozott, tehetetlenségében olykor fel-felkapott karjaival a magasba, de ott sem volt mibe megkapaszkodnia. Mindegy, gondolta, muszáj kibírnom, különben holnap nem fogadnak fel. A vihar egyenletes gyorsasággal húzott északnyugati irányból, de áramában — mint külön meglepetések — egy-egy önállósult, gyors járatú szélroham nyargalt, amely helyenként a nyolcvan kilométeres sebességet is elérte. Ha ez fütyörészve nekizúdult egy domb lejtőjének, az égés* megmaradt hórétege egyszerre — mintha késsel szelték volna le — felporzott a levegőbe, s ott csá- rogva, sivítva bogárzani kezdett, a levegő elsötétedett, egy lépésre sem lehetett ellátni. De nemcsak látni, nézni sem lehetett, a szem rögtön lecsukódott, nehogy a hópihék éles hegyei kiszúrják. Ilyenkor percekig csak úgy jutott az ember lélegzethez, ha rögtön hatat fordított a szél irányának, bár í ez azzal a veszéllyel járt, hogy fordulás DÉRY TIBOR* BÁLINT ÚTON közben a vihar felbuktatja, mint egy szalmabábut; Bálintot így kétszer is földhöz vágta, egy alkalommal meg begurította az útmenti árokba. Hogy talpra állhasson, négykézláb kellett megvárnia, míg a szél lélegzete egy percre ki nem hagy. Farát lábszáraira ültetve két kezével egy árokmenti bokor törzsébe kapaszkodott, s pilláival szaporán verdesve szétnézett maga körül, de akármerre fordult a havas síkságon, az emberi életnek sehol semmiféle nyomát nem találta. Egymagában, kiszolgáltatottan guggolt a félelmetes természet ölében, olyan aprón, gyengén és tehetetlenül, mint egy madárfióka, amelyet a vihar lecsapott az Alpesek sziklacsúcsára. löször érezte, hogy a természet személyes ellensége is lehet az embernek; a vihar minden dorongja, a szemébe vágódó hó körmei, a fagy minden rúgása mintha egyes-egyedül őt választották volna célpontul: az egyetlen élő lelket, akit útjukba találtak. El akarták pusztítani? Ide- oda forgatva nyakát, módszeresen átvizsgálta a tájat: nagyon messze elérhetetlen távolságban fedezett csak fel egy kis, sárga csillámot, amely mögött emberek virrasztóitok. De körös-körül, amerre csak nézett, a föld holtfehéren remegett, a bokrok kopaszon hánytorogtak az út mentén, a fák madártalanul sírtak és sóhajtoztak a vihar gyökértépő markában. A hideg csontig hatolt. Fentről az égről, a hamuszürke, sárgába játszó felhők egyre lejjebb ereszkedtek, borzas szárnyukkal végigvertek a földön, időnként pedig szennyes szörcsomóik- kal egészen ráhasaltak az országúira, s kinyomták az ember tüdejéből a levegőt. A gyereknek eleredt a könnye, halkan sfrdo- gált maga elé. Ba orrát megszívta, a kövér, nagy könnycseppek végigszánkáztak dermedt arcán, s térde előtt apró, kerek lyu- kacskákat olvasztottak a hóba. Minél jobbéin szaporodtak a lyukacskák, annál keservesebben sírt. Egyik percről a másikra azt hitte, elveszett, hiába kapaszkodik mind a két kezével a bokorba, el kell pusztulnia. Életében először megsejtette, hogy halandó, s hogy a halál ellen nincs orvosság. S egy negyedórába is beletelt, amíg végül is minden erejét összeszedve újra talpra állt, s öklével leszorította szemét. Cinkotára beérve két ház közé, egy keskeny zsákutcába húzódott, itt a falak, s egy kiugró tető némileg megvédték az elmebajos természet ellen. Arca, keze érzéketlen kékre dermedt, háta merő víz volt, mert a gallérja mögé beszivárgott hó elolvadt a nyakán, s lecsorgott lapockái között. A fülét egyáltalán nem érezte. Mire valameny- nyire kifújta magát, egy marék hóval dörzsölni kezdte a fából, kővől, vagy valamilyen más tompa anyagból faragott kis kagylókat koponyája két oldalán, addig dörzsölte őket, amíg egy-egy éles nyilalással visz- sza nem változtak emberi fülekké. Nyaka vérzett, esés közben egy kő, vagy egy bokor ága felkarcolta. Bekopogtatott volna egy házba, valahol bizonyára befogadják, amíg a toportyán idő el nem vonul. De Bálint csak a fejét rázta e hitvány gondolatra. Csak a makacsság dolgozott benne? Homlokát ráncolva sötéten nézett maga elé, buzgón topogva, hogy a lába el ne fagyjon. Ott ahol állt, a fal és a tető szíves oltalmában, aránylag kellemes volt az időjárás, száraz és meleg az országútihoz viszonyítva, a viharnak csak a goromba fenyegetései Jutottak el hozzá. Néha egy hőgomolyag sziszegve befordult a házfal mögül, egy Ideig Izgatottan kavarSHrsf*sss/ws//sss//s/ssssf/ss/js/sj,ssss/s//s/s/;sss//s*sj//éMMMMMMrMmaM*MI)m főtt saját tengelye körül, majd megnyugodva, legyezőalakban szétszitált lába előtt. Az ég most vakfekete volt, Süvítások, vad ha- rákolások hallatszottak a magasból, az esőcsatornának egy meglazult darabja rekedten kelepeit. A közbeiktatott, hevesebb szél- rohamok már messziről jelezték jöttüket, hallani lehetett, amint a távolban, a megbolydult tájban mély lélegzetet vesznek, majd hirtelen nekiindulnak. Néha oly sokáig tartott, amíg elérték a házat, hogy Bálint belesápadt. Attól lehetett tartani, hogy leviszik a tetőt, vagy benyomják a házfalat De csak az üvöltésük ért el a zsákutcába, körös-körül pedig hatalmas hódunyhák szöktek a magasba, ott felhasadtak, s eszeveszett fehér kavargással elszálltak dél felé. A fal oltalmában Bálint egy negyedóra alatt úgyahogy rendbeszedte testét, lelkét, majd mély lélegzetet véve kilépett a fal mögül. Rosszul készült fel, a légnyomás rögtön visszalökte. Ritkán káromkodott, de most a foga között megeresztett egy cifrát. Válla közé vetette fejét, előrehajolt, újra nekiszaladt, de a szél ismét visszanyomta, szeme, szája, füle rögtön telecsapódott hóval. Cinkota tíz kilométernyire van Pesttől, ez rendes időben, ha jól kilép az ember, másfél órai járás. Most legalább a duplája, vagy háromszorosa; érdcmes-e egyáltalán nekiindulni? Még volt két pengő a zsebében, megvárhatja az első HÉV-szerel- vényt. armadszori nekifutásra kijutott az utcára. A vihar most mintha valmivel lelassított volna, már csak félkézzel lökdöste hátrafelé, a sűrűbben beépített területre érve pedig már nyolc-tíz lépést is. megtehetett egyhuzamban, anélkül, hogy kifogyott volna tüdejéből a levegő. De Nagyitce előtt a fergeteg újra megmakacsolta magát, már messziről látszott, hogy a háztetők fölött magasan kavarog a hó. Részlet a szerző „Felelet” című regényének 11. kötetéből.
