Népújság, 1969. szeptember (20. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-28 / 225. szám

AIegyénit az irodalomban

ALEXOVICS VAZUL

A

mikor Vitkovics Mihály, az Egerből elszármazott költő és lelkes irodalombarát. Kazinczy híres „pesti triászának” egyik tagja, 1818-ban a Tudományos Gyűjteményben, számba vette „az ó-hitű magyar írókat” — azaz a pravoszláv, szerb származású, de magyarul is író írástudókat —,

Alexovics Vazulról ennyit

tartott szükségesnek megjegyezni: „Az ó-hitűek közül tudtommal Alexovics Basilius egri fi. azután paulinus, volt a legelső, aki magyar nyelven sok jeles munkákat napfényre bocsátott. Ezek

közönségesen ösmérttek. és a papi rendtül kedvesen elfogadtak ..Nem részletezi tovább Alexovics munkásságának történetét, mégpedig feltehetően két okból: egyrészt, mert Alexovics eléggé korán elhagyta ősei pravoszláv hitét és vele nemzetiségét is, másrészt pedig bizonyára azért, mert nemigen becsülte sokra közismert fel- világosodásellenessége, fanatizmusa miatt.

Alexovics tehát Egerből indult, éspedig a város életében egykor oly jelentős szerepet játszó szerb polgárság soraiból. 1742. január 4-én született, s huszonkét esztendős volt (1764), amikor belépett a pálos rendbe, ahol jelentős karriert futott be: a matematika és a hittudomány tanára lett.

Noha Vitkovics azt írja róla: művei „a papi rendtül kedvesen elfogadtak”, neve mégis elsősorban a világi Irodalom kapcsán került be az irodalomtörténetbe.

’ smeretes, hogy II. József. trónralépését követően, elrendelte a birodalom területén levő számos szerzetesrend feloszlatását, egyebek között a pálosok rendjét is, melynek Alexovics is tagja volt. Az is tudott: milyen jelentős teret biztosított a kalapos király felvilágosult abszolutizmusa a felvilágosodás eszméinek; Voltaire, Rousseau, Montesquieu és mások műveit olvasták még az egyházi intézmények falain belül is az új, a szellemi világosság iránt fogékony papok is. A pálos rend tagjai között is volt ilyen, mégpedig a magyar irodalom olyan jeles költőképviselője, mint Verseghy Ferenc. A korabeli magyar katolicizmus konzervatív képviselői kétségbeesetten nézték a megvilágosodásnak ezt az addig példátlan terjedését, s mindent elkövettek ennek ellensúlyozása érdekében. Ebben a felvilágoso- dáselleries tevékenységben igen nagy szerepe volt Alexovics Vazulnak is.

Rendje feloszlatása után mint hitszónok lépett a színtérre, a pesti dominikánus templomban 1785-ben felváltva prédikált volt rendtársával. Verseghy Ferenccel. Nem kétséges: kettejük eszmei versengésében Verseghy győzött» a felvilágosodás gondolatait népszerűsítő beszédeit százak és százak hallgatták, míg Alexovicsnak meg kellett elégednie egy jóI

val szűkebb körű, konzervatív hallgatósággal. Vereségébe nem is tudott belenyugodni, s keres_te az alkalmat, hogy ellenfelét valami módon lehetetlenné tegye. 1786-ban az a hír kapott szárnyra, hogy Verseghy a pesti legelőkelőbb hitszónoki állások egyikét kapja meg. Alexovics, néhány társával, nyomban hajszát indít ellene, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy Verseghyt Pestről elüldözze. Akciója nem maradt eredménytelen, Verseghy elhagyta egy időre a várost, a prímási hivatal pedig ezalatt a tanári és egyházi teendők ellátására alkalmatlan személynek minősítette.

A továbbiakban kettejük küzdelme már inkább az irodalmi élet frontjain zajlik. Verseghy lefordította Miliőt abbé híres Világtörténelmét, mely az európai felvilágosodás szellemében íródott, s ez nyújtott újabb alkalmat Alexovicsnak a Verseghy elleni újabb támadásra. Egész könyvet írt (A könyvek szabados olvasásáról), mint . mondja azért, hogy benne „a Religiót... pártul fogja: az emberi szabadságot megzabolázza, s illendő korlátok közé ... zárja.” Gyakorlatában rpindez a Bayle, Voltaire, Rousseau, magyar viszonylatban pedig Verseghy elleni szellemi hadjáratot jelentette. A könyvben nem írja le ugyan Verseghy nevét, de vádaskodásainak dokumentációjában minduntalan Verseghy műveire hivatkozik, illetve a korábbi, Verseghy személyét ’ ért vádaskodásokat gyűjti egybe, ezzel mintegy felhíva az „illetékesek” figyelmét a szerinte igen veszedelmes eszméket hirdető költőre. Az eredmény: Verseghyt három havi „papi áristomra” ítélték, amit Nagyszombatban kellett letöltenie, emberi méltóságát megalázó körülmények között.

M

ár A könyvek szabados olvasásáról írott könyve alapján is megfogalmazható, hogy Alexovics a felvi- lágosodásellenesség gondolatának egyik legfanatikusabb és leginkább királyhű képviselője volt Magyarországon. Méginkább erre vall az a két Eszterházy Károly egri püspökhöz írott levele is, melyekben a Martinovics- per, illetve a jakobinus mozgalom vádlottjainak kivégzéséről tájékoztatja Eszter- házyt. Az első levél 1795. május 4-én íródottt, s benne a Királyi Tábla ítéletéről ad tájékoztatót. A fővádlottak mellett részletesen szól Ver- seghyről, Szolártsik Sándorról, Makk Domonkos volt pálos szerzetesről, aki — mint írja — „bemocskolta a rend becsületét”, s akit tudomása szerint „Verseghy ámított el... ő diktálta neki a katekizmust”. Levelének befejező passzusában azt közli a püspökkel, hogy hamarosan új könyvet ír Az Egyenlőségről és a Szabadságról, hogy ezzel egyfelől a királyi trón megerősítését szolgálja, másfelől pedig „megakadályozBORGÄCS KAROLY:

Se vele, se nélk’ü©

Néha a zaj konok satu: szorít,

Ujjaim hegyén rőten vér serked ki.

Nem kell ilyenkor közcl-távol senki,

Idegen minden tőlem-magamig.

Őserdő mélyére Szeretnék menni.

Zöld levegőben keskeny út folyik Szikla-lyuk előtt egy vedlett bokorig,

S a világot vékony sugár jelenti.

De hess!-t kiáltok balga vágyaimnak.

Egy éj magánya ide visszaűzne,

Mert ez kell: ezt teremtettem magamnak;

Művemmel vagyok egy gerincre fűzve. Teher, de kell: verejtékem gyöngy-gömbje fi Itt. Vele és érte kín visz a gyönyörbe

zon” „minden zavargást és forradalmat a birodalomban.”

Másik, 1795. május 21-én, tehát a Martinovicsék kivégzését követő napon kelt levelében a kivégzés eseményeinek részletes leírását adja. Előbb Martinovics degra- dálásáról szól, megjegyezve, hogy az május 18-án, hétfői napon történt a volt ferenc- rendi zárda templomában, s a szertartást Kondé püspök vezette, az összesereglett nép előtt. Ezután részletezően leírja a kivégzés eseményeit. Előbb a foglyok „elővezetéséről”, a kivégzés színhelyéről szól, majd külön-külön rátér a kivégzés sorrendjére, az elítéltek magatartására. Leírja, hogy Zsigrait — akit elsőnek fejeztek le — „csaknem fél- holtan” vitték a hóhérpallos alá, majd Martinovicsról szól, akinek az ítélet szerint végig kellett néznie társai halálát, s ez annyira megtörte, hogy lábán nem tudott megállni. Elmeséli azt is, hogy Laczkovics semmiképp sem volt hajlandó megbocsájtani Martinovicsnak, aki őt a vérpadra juttatta — bár az több ízben kérte bocsánatát.

75 z irodalomtörténet-írás

** még annyit jegyzett fel Alexovicsról, hogy a levélben említett művet Az Egyenlőségről és szabadságról a Frantziák és Frantziá- zók ellen a mostani üdőkre címmel megírta, de közbejött halála miatt már nyomtatásban közreadni nem volt módja. 1796-ban halt meg Pesten.

Lökös István

Palotai Boris:

Anyám Csáth Géza:

meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgőit. Lábujjhegyen járkáltak és suttogtak.

Még a hajnal messze volt. Naigyon mesz- sze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.

És én elfeledtem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam, fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad — én vagyok.

Sok idő elmúlott így.

Azóta találkoztam a lányokkal. Illatos hajukkal végigtürölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakar jukkái átölelték sovány

és csontos derekamat Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.

De múlt éjjel a fejembe jött — Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.

Egy lassizonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyer- mekágyból kelt volna ki.

Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyeszítette sötétkék szemeit.

A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem és megcsókoljam. Oly szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.

Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesír.

Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon — és

Találkoztam anyámmal

lassan előreán- dultunk.

Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének cssen- gett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.

Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.

Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ö pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.

Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.

Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.

A hegedű- és a hárfaszó már csak mesz- sziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyoglak.

Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rám nézett, mintha megbántottam volna, azután megsimogatta az arcomat, hogy megbocsát.

Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.

Soikáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.

Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak — anyácskámmal, fiatal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.

— Az elbeszélést Csáth Géza halálának ötvenedik évfordulója alkalmÁhnl brirnliíiJf

*

Keserűinandula

Már csaknem az egész napokat lent töltötték az óvóhelyen, amikor Kálóczy Zoltán fejébe nyomta a kalapját, nyakára tekerte a salját és azt mondta: — Kinézek egy félórára. Valamit el kell intéznem.

Odakint egészen alacsonyan keringtek a repülők. Átható zúgásuk a háztetőt, a vastag falakat ostromolta.

— Ne menjen el, apa! — Dorottya éles kislányhangja átbukfeneezetí a zúgáson.

— Muszáj, Dorka... Te vigyázol addig édesanyára. — Kálóczy hátrahajtotta Dorottya fejét. — Nagyon vigyázz rá. Érted? — S becsapta maga után a vasajtót.

Lujzi mama rózsafüzért morzsolgatva ült az ágya szélén, s szája hangtalanul mozgott. Egy-egy pillanatra abbahagyta az imádkozást s a férjéhez fordult. — Az ékszerkazetta nálad van? Le kell hozni a zsírosbödönöket... — Majd haragosan felcsattant: — Ne engedjetek be annyi idegent! Elszívják a levegőt! — S tovább pergette a rózsafüzért.

Egyszerre robaj rázta meg a házat. A villanykörték eszeveszetten hintázni kezdtek, kosarak, batyuk odébbzökkentek, s odafent az ablak elsötétült, mintha betemették volna. Dorka piros labdája kigurult az ágy alól.

— Hol van apa! — Dorka ijedten cikázott az ágyak között.

— Mindjárt itt lesz — mondta Erzsébet, s gépiesen a labda után nyúlt, amely elpattant a keze alól. — Behúzódott egy bunkerbe, ott várja meg, amíg... — Lecsapott a labdára, görcsösen megmarkolta, tekintetét egyre a csukott vasajtóra függesztve.

— Megnézem, mi van odakint — mondta Gyuri, de a2 anyja olyan erővel rántotta vissza, hogy megtántorodott.

— Maradj! Nem bírok el több izgalmat! Nem érted?

Kívülről megdöngették az ajtót. Mindnyájan odaszaladtak, szinte egyszerre nyúlva a vaspánt után, egymást akadályozva a sietségben.

— Ez apa! — tört fel Erzsébetből, holott még csak döngést, kongást hallott, de már minden idegszálával érezte, hogy csak ő lehet, s vékony orra, rajzos cimpái, keskeny szájaszéle, még ráncosodó nyaka is megkönnyebbülten elernyedt.

Csakugyan a férje állt az ajtónyílásban, kézen fogva egy gyereket, aki a derekához préselte magát, úgy. hogy csak sötét szemeit lehetett látni, s a hajából is egy sötét fürtöt, melyet a hátracsúszott sapka még jobban összekócolt.

— Nem történt baja? Soha többé nem engedem el! Ilyenkor, ilyen istenítéletben ... magával kellett volna mennem! Dorka, szegény... — karjával magához húzta Dorottyát. Akkor vette észre az Idegen kisfiút.. — Ki ez a kisfiú?

Kálóczy körbejártatta a szemét a családján, amely úgy kerítette körül, mint egy gyűrű;

— Nálunk marad egy ideig — mondta, és előretaszi- gálta a gyereket. —; Na, eredj, vesd le a kabátodat. Dorka, vidd játszani.

* Részlet az iró sajtó alatt levő regényéből.

De a kisfiú nem mozdult. Még erősebben fúrta magát Kálóczy oldalába. Dorka mögéje lépett, levette a sapkát a fejéről.

— Nem akar jönni — húzta fel a vállát.

— Ez a gyerek az üldözöttek közül való — mondta Kálóczy visszafogott hangon, hogy a pádon ülő idegenek meg ne hallják.

— Egyszóval, zsidógyerek — mondta Lujzi mama.

— Az — bólintott Kálóczy, s tenyerével vízszintes vonalat húzott a levegőbe, ami azt jelentette: befejeztük! —< Ügy szerepel ezután, mint aki mihozzánk tartozik. Na, fiam ... mit mondtam... — Lehajolt a gyerekhez, mutatóujjával felemelte az állát. — Nem félsz semmitől! Ennék a néninek azt mondod: anya... Érted?

Erzsébet rábeszélően ismételte: — Anya... Na, mondjad szépen. Hogy hívják a kisfiút?

Kálóczy nem felelt mindjárt. A szája széle elszíntele- nedett. — Mondd meg, hogy hívnak. Hangosan!

A gyerek egyik cipőjével a másikat rugdosta. — Baum Zoltán.

— Zoltán — mondta Erzsébet. — Hát gyere ide, Zoltán. Milyen szép neved van. — S kérdezve, elnyújtva: — Zoltán?

A gyerekre siklott a szeme. Aztán a férjére, aztán megint a gyerekre. Ügy nézte, mintha a tekintetének súlya lenne. A kisfiú egy véznább és sötétebb tónusú Kálóczy Zoltán volt, ugyanazzal az. erélyes szemöldökkel, melyet az olajosán barna szem ijedtsége sem tudott feloldani, ugyanazzal a jellegzetesen kettéosztott állal, mely úgy hatott, mint egy robbanás. Az egymásra szorított ajkak nemcsuk Zoltán szájának vonalát őrizték, de a szokását is, ahogyan várakozón és fürkészve egymásra préselte őket.

Zoltánnak hívják... — mondta, és nem értette, hogy került kezébe a piros labda, melyet a melled*-/, szorít.

Gyuri az anyjához ugrott, átfogta a vállát.

— Mit akarsz? ... mit akarsz, fiam?

— Üljön le, anya.

— Minek? — mondta Erzsébet, s a labdát leeresztette! a kezéből.

Dorka utánakapott.

— Még dolgom van. — Egy lépést tett, a szokottnál jóval hosszabb, keményebb lépést, mint aki próbálja, el t,ud-e indulni, elbírja-e a lába a dermedt test súlyát. —* Vacsorát kell főzni — mondta, s a hangja hasonlított a lépéséhez, az is aránytalanul hangos és koppanó volt. Újra elindult, s Gyuri érezte, hogy az apja tekintete befogja, hátulról fékezi, a nyakszirten, kontyon át beléje hatol. Da az anyja nem fordult vissza, csak rakta a lábát, egyiket a másik elé, s ezzel a merev járással ért el a tűzhelyig.

— Erzsébet! — Az apja mellette termett. — Mindent! elmondok ... Akkor is elmondtam volna, ha ... esküszöm:

— Mit akar enni? — szakította félbe anya. — Var> még húskonzervünk ...

Lilla sírni kezd. Keserves sírással, mintha a hasából szakadna fel a sírás.

— Mire való ez? Tégy fel vizet a kék lábasba.

Apa kezébe veszi a kék lábast, vizet mer bele a vö-*, dörből. A víz a cipőjére loccsan. — Erzsébet... drágám., esküszöm... én még soha ki nem ejtettem a számon..!, de most esküszöm mindenre, ami szent. ..

— Vegyen fel más cipőt... meghűl ebben a vizes cH pőben. Ott van a barna cipője a kofferben.

— Esküszöm, el akartam mondani magának... s csaK; az tartott vissza ...

— Van még gyújtásunk? Gyuri, hozzál be gyújtóst.