Népújság, 1969. szeptember (20. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-28 / 225. szám
FARKAS ANDRÁS: Szárszón . •. Szárszón, kinyitott ablakom alatt Sok-sok szerelvény siklik el naponta, A sok kerék az acélvonalat Súrolja és dohogva egyre mondjál Játékos órák űzik a nyarat, Napokból lesz a színes mendc-monda, Szerelmes sző száll, hangulat marad, Ahogy időnk a perceket kibontja, És fészke nyílik minden pillanatnak. Hogy a múlásból megmaradjanak A tettek, mik a kínokhoz tapadnak — Könnyek é§ vér — el nem múló javai Mikor a Vers és Élet omlik össze, Könnyel és vérrel a sínhez kötözve. APOR ELEMÉR: SZÜRET 0, csupa fütty a hegyoldal harson a fény, mint a kürt, játszik a szájon a bordal hull a vederbe a fürt. Buggyan a kedv, meg a szőlő, pára és illat igéz, lánykacagás ez a dűlő, belseje tűz, íze méz. Vérvörös ajk e gerezd itt, ég, aki benne harap, tépd a fogaddal emezt itt, hűsítőn csordul a hab. Feltűnik lassan a gazda ballag a fénybe tovább, gyűlik a völgyben a haszna: telve az aljban a kád. Elhunyorít, tova méláz dús aratása mit ér, , tárva a távoli présház, víg szekeren oda tér. Pince komor fala őrzi mustját, míg cukra kiforr, kedvét majd fennre tetőzi bő poharakban a bor. Nézi a lányt a fiú itt, átfogná hűs derekát, suttog és szép szava bódit: jöjj oda, jöjj, gyere hát, jöjj oda, majd ha sötét lesz... s este, ha sűrűi az árny, dombon, a kunyhó tövéhez im odasurran a lány. Illenék, hogy haragudjon, — ajkán letörnek a szók, blúzból a keble kibuggyan, részegen rácsap a csók, nem tudnak véle betelni, hallgatják hő szívüket. — Fürtöt és lányt szüretelni, így szüret ám a szüret. Gyuri nehezen szánja rá magát, hogy a sarokból ösz- szeszedje az aprófát. Fél szeme az anyján, aki lármás mozdulatokkal tesz-vesz, elutasítva minden magyarázatot, minden részvétet, száraz szemével oly tüzetesen nézve a kezébe kerülő tárgyakat, mint aki semmit sem lát. Ha végigvágódna a kövön, gondolja Gyuri, vagy ha lábujjától a fejéig zokogás rázná, nem lenne olyan szívettépő, mint így, ahogy krumplit hámoz, galuskát szaggtjt, egy percig sem hagyva abba a konok gondoskodást, mintha attól tartana, ha megáll a keze, minden megáll, kialszik benne... Apa újra és újra kezdi. Már nem hallani, mit mond, anya arcába susog, kétségbeesett erőfeszítéssel kényszeríti, hogy figyeljen rá, hallgassa végig. A légiriadó ismét felüvölt. Lujzi mama takaróba csavarja magát, keresztet vet, s anélkül, hogy abbahagyná az imádkozást, térde alá gyűr egy pokrócot. — Miatyánk, ki vagy a mennyekben ... Óvj meg mindnyájunkat, szent atyába — lejjebb hajtja a fejét. — Óvd meg ezt a kis Zolit is, ámen ... — Anya mért hallgat?! — Gyuri úgx érzi, nem a sziréna üvölt, hanem ő kiált, a gégéje belefeszül, mégse jön ki akkora hang rajta, amekkorát ő hall. — Becsapta magát... — Megtiltom! Hogy merészelsz!? — Semmit se tilthat meg! Az apja felemeli a kezét. Anya elkapja, két markába szorítja, de Apa egyetlen rántással kiszabadítja magát. — Ha megüti Gyurit... — Anya száraz szemét az arcába fúrja. — Miatyánk, ki vagy a mennyekben.;, — mormolja Lujzi mama szinte követelőn. Mennydörgés, süket dörej gyomrozza a házat, vakolat hull a falról, a sarokból susogás hallatszik. — ... hadiüzemi igazolvány... csak egy pecsét... nem, az nem jó .., hadiüzemi... Az ajtón eszeveszetten dörömbölnek. Apa leereszti a kezét, ökölbe szorított ujjai mintha lehúznák a vállát; Hatalmas válla előreesik, röviden, szaggatottan lélegzik, syitott szájjal. Az ajtón egy asszony esik be, hátizsákját a földre dobja. ’ — Jaj. azt hittem már ... épp mellettem ... a karomat súrolta. Én vagyok, Lujzi! Meg se ismertek?! — A feje kendövei van bekötve, lekapja a kendőt, vörös haja csap- zottan tapad a nyakába. — Semmi baj! Itt vagyok! Egészben vagyok. Zoltán, mi van veled? Apuska, Gyuri... úgy álltok itt... Lilla, te sírsz? De hát mi történt? — Felfordult a világ — mondja Lujzi mama, és nyögve feltápászkodik. — Ha vége a riadónak .:: — Lilla könnyes arcát Apára emeli — én elmegyek Lujzi nénivel. — Eredj — mondja fáradtan Apa. — Hem szabad elmenned! — Gyuri melléje térdepel, rémülten hajtogatja: — Nem hagyhatod itt Anyát. Iszonyú robaj hasít a levegőbe, s mintha egy hatalmas tenyér előrelökné a házat, minden megbillen, elcsúszik, valamennyien előreesnek, egymásra, keresztül a padokon, az agyakba koppanva... A villany kialszik, és a sötétben két gyerekhang csap egymásba. — Hol van apa!? — sikít Dorottya, s. a kisfiú. — Itt vagyok! — Gyufa sercen, apa fél arca kibukik a sötétből, — Erzsébet, adja a kezét... Drágám, merre van? — mondja csaknem könyörögve, a kisfiú kiáltozásáéi kísérve. .. _ F -UanK ! mer legtöbb írót személyesen Magyarországon? Megmondom: Bartfai úr, e történet hőse. Izgékony, telt képű, hatvan felé ballagó férfiú ő, írógépműszerész, s műhelye harminc év óta ismeretes a Krisztinában. Kinek nem volt még baja kenyérkereső szerszámával? Ha író adta be gépét, kisebb hibával, Bártfai szó nélkül kicserélte a mindenféle felesleges kockákat és kereszteket hosszú í-re, hosz- szú ú-ra, s ezért semmit sem számított. Ez még nem tenné őt nevezetessé; de ifjú poéta koromban valóságos irodalmi szalon volt a műhelye, felolvastuk neki új versünket, elkértük otthoni munkára budai ügyvédek javításra beadott írógépét, s persze sohasem vittük vissza a megígért időre. Bártfai nem haragudott meg ránk! Minden lapot járatott, s ha új íróra bukkant, azonnal kérdezősködött utána, s nem nyugodott, amíg meg nem ismerte, személyesen vagy legalább) levélben. Ha el akarnám sorolni, ki mindenki megfordult Bártfai műhelyében ... nem, annyi hely nincs e könyvben. Még két dolgot muszáj megemlíteni. Az egyik: Bártfai maga is verselt, és írásait szorgalmasan küldözgette — néha személyesen is megjelent Ba- bitsnál, Kosztolányinál, Szabó Dezsőnél, Móricz Zsig- mondnál. Gondosan megőrzött minden szerkesztőségi levelet, ezeket beköttette — mondhatom, tanulságos kor- és irodalomtörténeti olvasmány. Egyetlen írása sem jelent meg az írógépműszerésznek, de szinte minden író barátja volt. S akinek nagyon jó verse, elbeszélése jelent meg a fiatal hadból, biztosan számíthatott rá, Bártfai tói kaphat tíz pengőt kölcsön, bizonytalan határidőre. Voltak kedvencei, akiket rendszeresen segített. Ez a másik dolog, amit feljegyezhetünk az írógépműszerészről. A jómúltkor halálsápad- tan állított be hozzám — ^ENÍlVANyi tCÁLMN IRODAIM TÖRTEM bizony vagy tíz éve nem láttam, alaposan megszürkítet- te az öregség —, s így kezdte: — Barátom, ha Istent ismersz, segíts rajtam! Végem van... Magamban töprengtem, hányszór adhatott tíz pengőt, s mennyit kéne — átszámítva — visszaadnom? Valahogyan csak megegyezünk. Bártfai noteszt rántott elő, s izgatottan kérdezte: — Ismered a főpolgármestert? — Hát.: i most tanácselnöknek hívják — mondtam kényszeredetten. — Akkor szüret. Biztosan barátod, mi? — Hosszút füttyentett. — Ugyan, Bártfai, alig néhányszor találkoztam vele. Mit akarsz? — Várj csak.:: Hát a miniszterek közül? A politikai bizottság tagjai is megfelelnek ... Mert összeesküvés történt! — Elsősorban a belügyminiszterre tartozik — mondtam —, de hát mondd meg végre, miért vagy ilyen izgatott? Az államrend ellen esküdtek össze? — Dehogy, barátom — mondta fájdalmas arccal a művészhajú irógépműszerész —, engem akarnak tönkretenni. A házat, ahol harminc éve javítom az írógépeket, le akarják bontani. — Trombitálva fújta az orrát, de alighanem csak azért, hogy eltüntesse könnyeit. — Ahá ... Ügy emlékszem, ■-VVVVVWWV megin 0 Anya kezében gyertya lobban, s rögtön ki is alszik. - Itt vagyok — mondja, s mintha a fénnyel együtt a hangja is ellobbanna. Gyuri Kislujzi mellé tapogatózik. Tegnap érkeztél... és azóta? Azóta hol voltál? — Hol lettem volna? Odahaza! Mi van itt? Ki ez a ■ gyerek? — kérc> suttogva. — Ti bújtatjátok? Vagy... A zseblámpa hunyorgó fénye a nyakára siklik, boros- < tyánláncára. — Vagy nemcsak bújtatjátok? — Szájába ve- szí a duzzadt borostyánsz®meket, j. elég rozoga volt. Tán bombák ís érték a háború alatt. — De énvelem mi lesz? Rendeljem meg a koporsót? Mi? — Nem adnak másik helyiséget? —• Óvatosan a lényeg felé próbáltam terelni a megindult embert. ehogynem! Csakhogy az nekem nem kell. A Tabán aljába nem megyek. Oda nem jönnek el az én régi kuncsaftjaim. Megkaptam az értesítést, hogy egy hónapon belül költözzek ki, hát nem érted? — őszintén szólva... — Várj. Most vettem fel második segédet, tanulóm is van, muszáj a munkát biztosítani, és a szakmában hírem van nekem, bár az írók.. I No, köszönöm szépen, új gépeket vesznek, mint te, és tá- jomra sem jönnek a felszabadulás óta..: Bezzeg azelőtt! Azt hiszem, látszott rajtam a bűntudat, mert Bártfai megenyhült. — Azonnal beszélj a polgármesterrel ... vagy tanácselnökkel ... meg a miniszterekkel, mert én ... én... — De Bártfaikám . i i ne ijesztgess, mondd el végre a lényeget. — Persze..Hát ide figyelj. Amúgy is elmentem volna onnan, mert a műhelyt nagyobbítani kellene. Van egy öreg borbély, szemben a Déli vasúttal, megunta a borotválást, átadná a helyiséget, mert méhészkedni akar. Avval én már megegyeztem ... Fizetem neki az elköltözködést, és átadja a helyiséget. Az igen! Olyant nekem nem szerez a tanács! Ott megkétszerezem a forgalmat, pedig most sem panaszkodhatott), mert... De szemben az érkezési oldallal, apám, a sok vidéki hozza fel megjavítani a gépet. Mert ahhoz Mucsán nem értenek, s tudod, mennyi gép van már a falvaiban? Hajjaj! Nem úgy van, mint azelőtt! Megértem én az új világot, most is előfizetek az újságokra, és ha időm lesz, sajtó alá rendezem végre a verseskötetemet... Na! — Nincs itt összeesküvés, menj oda, és kész. Nem értelek, Bártfai, mi bajod? — Nana! De az a helyiség másik kerületben van! Mi? És ha nem írják át az iparengedélyemet?! Akkor végem. — Voltál az illetékeseknél? — Nem vagyok hülye, ajr tóstól berontani! Még csak az kéne... Itt, barátom, óvatosan kell eljárni... Hehe! Ismerem a dörgést még a régi világból. Nem volt nekem mostanában dolgom velük, mert egy helyen vagyok mióta; az adót megfizettem, s mindenhová a feleségemet küldtem, de szegény szélütést kapott három hónapja. Ezért jöttem hozzád. Érted már? Szóval, ismerem egyik kerületnél az osztályvezető sógornőjét, múltkor ingyen megcsináltam a húsdarálóját, pedig nem akarta elfogadni. Tanácsot akartam tőle kérni, de elhárította, szabadkozott, ő nem avatkozik ilyesmibe, ebből aztán világos, hogy kényszerátköltöztetést akarnak alkalmazni! Volt ilyesmi a felszólításon is, már akkor gyanakodtam. Erre a másik kerületnél tapogatóztam. Az ismerős kézbesítőnek fizettem néhány fröccsöt, ö azt ígérte, belet agl aBW kerül... Hát gondolhatod; hogyan áll a szénám! Ezért vagyok itt. Sohasem volt adóhátralékom, és most kivégeznek. engem, az írók barátját. Ha a feleségem egészséges lenne! De halódik, és én nem voltam hivatalban húsz esztendeje. Ugye segítesz rajtam, beszélsz a miniszterekkel? Az írók most ismerik a minisztereket, mi az neked? S zabadkoztam, de természetesen megígértem Bártfainak, hogy a megbószélt napon üzletében leszek. Ott aztán vaskosan meglepődtem. Mert eljöttek hiánytalanul ifjúságom társai, de mások is, akiket én nem, csak Bártfai ismert. Vagy hét író szorongott a műhelyben, egy csoport meg kint a járdán beszélgetett. Bártfai megsúgta, vannak a közeli Zöldfa vendéglőben is. Mindnyájan odamentünk. Az írók meghallgatták Bártfai panaszait, s többen ki akarták fizetni a számláját, de Tersánszky előre elintézte a pincérrel — így Bártfai is az ő vendége volt. Komolykodtak a szaktársak; biztatták Bártfait — akadt közöttük miniszterviselt, Kossuth-díjas is vagy három —, aztán sorra elbúcsúztak, és talán mondanom sem kell, hogy a másnapi nagy találkán — hogy együtt megyünk a hatósághoz Bártfai érdekében — csak egyedül jelentem meg. Tersánszky később befutott, s Bártfai- val hármasban először is felkerestük a kerület ország- gyűlési képviselőjét, Mesterházi Lajost. Lajos barátunk természetesen támogatást ígért. Bártfait karjánál húztuk be Tersánszkyval a kerületi tanácshoz, s különösen megrémült, mikor azonnal fogadott bennünket a közigazgatás vezetője. Majdnem sírt a műszerész, mi lesz? S aztán Bártfai meg sem szólalt, mi mondtuk el Jenő bácsival az írógépmü- szerész dolgát, persze hivatkoztunk Mesterházira is. A1 tanácselnök azonban inkább irodalomról akart beszélgetni, a könyvtárak fejlesztéséről, mire Bártfai még jobban elsápadt. Végül az elnök áttelefonált — ott előttünk — a szomszédos kerülethez, és mosolyogva közölte, Bártfai azonnal mehet az új iparigazolványért. A régi ellenében megkapja, akár holnap hurcolkodhat. Engem meg Tersánszkyt kicsit még félrehúzott az ajtónál: — Kár, hogy annyira sietnek. De köszönjük az író elvtársaknak, nagy szolgálatot tettek nekünk. Mind a ketten értetlenkedtünk. — Hát nem értik? Mióta meg akarjuk kezdeni a bontást, de hiába küldtünk .idézéseket, ez a Bártfai nem volt hajlandó bejönni ide, hogy megbeszéljük vele a dolgot. Maguknak köszönjük, most már nekiállhatunk a munkának. Ugye, mire jók néha az írók? Bártfai természetesen lakomát akart rendezni, valósággal örömmámorban úszott. — Az egész dologtól rossz lett a szám íze, s nem mentem azóta a környékre. Jenő bácsival tegnap találkoztam. Azt mondja, alig tudja elhárítani Bártfai há- lálkodását, amiért mi ketten megmentettük az életét. Kijelentette: ezután minden magyar író gépét ingyen javítja, ennyit igazán megérdemlőnk. át. szaktársak, keressék fel Bártfait — a Déli pályaudvarral szemben. A mai világot nem érti, de szakmájának mestere. Hosszú magánhangzókkal bőven el van látva — s fiatal pályatársaknak még gépet is kölcsönöz. (A szerző Szerelem Tripolisz- ban című kötetéből.) 1969. szeptember 2S., va&arna^
