Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-12 / 185. szám

Több mint hivatásérzet Kéí történet az emberségről A színház — Leleplezés gyötrelem nélkül — Halott az expresszen Ásítóan unalmas, közben idegese^ semmitmondó na­pok, sőt,' heteit után, amikor a kritikusnak leginkább csak méltatlankodnia volt lehető­sége és válogatni a rossz kö­zött, hogy mit tegyen érde­mesnek a mércére, jót is mondani — az elmúlt héten a kellemes túlzsúfoltság Volt a jellemző a televízió műsorá­ra. Majd minden napra ésett valóban említésre méltó „ese­mény”: jólesően lehet válo­gatni az emlékekben is. Kedden került a képernyő­re a Fáklya, a televízió iro­dalmi folyóirata. Bitskey Ti­bor tolmácsolásában mély bensőséggel és a rendezés ötletéből képekkel oldott formában csendült fel az im­már klasszikussá nemesedett Szabó Lőrinc három verse. Sarkad! Imre miniatűrje in­kább csak a Sarkadi-életmű beavatottjai számára jelen­lett kuriózumot, a Tavaszi történet miniatűrjében fel­fedezve a későbbi nagy drá­mát, az Elveszett paradicso­mot. Kitűnő alapötletre, fordu­latos szituációkra és találó jellemrajzokra épült Gorges Gábor és Komlós János bűn­ügyi szatírája, az Európa expressz. A halottnak vélt útitars körüli „tánc”, az ex­kluzív társaság önleleplezése, a kissé Maupassant-tól ki­kölcsönzött modern Gömböc­figura szembeállítása a ne­mes úri társasággal, kitűnő alkalmat nyújtott a szerző- párnak, hogy groteszk fintor­ral mutassák be a fülke uta­sainak igazi arcát. Különösen Rajz János, Bilicsi Tivadar és Soós Edit játéka tetszett, de e groteszk többi szereplői is érezték és éreztették e mű­faj sajátos ízű atmoszféráját. Ismét Molnár Ferenc. És is­mét lekötött, szórakoztatott, s közben a maga sajátos mo­dorában, a színpad varázsá­nak tökéletes ismeretében mondott is valamit. Nem nagy dolgokat, nem a társa­dalom mélységeit érintő gon­dolatokat vetett fel. „csak” a színházról szólt, a művészet lebilincselő erejéről az Elő­játékban. s a művészet lelep­lező erejével is, a Marsodban és egy keveset, de Igazat az őszinte, meg-megbukva is tiszta szép emberségről — Az ibolyában. A Madách Színházból^köz- vetített három egyfelvonásos nagyszerű lehetőséget bizto­sított Gábor Miklósnak, Már­kus Lászlónak és Dómján Editnek elsősorban, hegy ko­M>69. augusztus 12., kedd médíázó kedvük, színészi kvalitásuk és — eszközeik gazdagságát sziporkáztassák. Valóban könnyed, de nem „könnyű”, kellemes eptét szerzett e (színházi előadás közvetítésével a televízió. Vasárnap este —, hogy ne csak a labdarúgás szerelmesei jussanak valami csemegéhez — krimit tűzött műsorára a tévé. A leleplezés gyötrelmei győtrelmesen gyenge filmecs­ke. Lélektani kriminek alig­ha nevezhető, mert éppen a lélektan hiányzott belőle, kriminek már kevésbé, mert a föld alatti ásatások törté­netét már inkább a Delta műsorában nézi meg az em­ber. Két csók és más semmi — aligha nevezhető egy „megtisztuló” asszony szerel­mi drámájának sem. Mi ma­radt hát a filmből? Egy óra és tíz perc ülés a képernyő előtt. Szó sem' lehetett, hogv béi-ki is felzaklatott idegek­kel tért volna nyugovóra. Ha viszont éppen ez volt a tele­vízió célja, akkor kétségkí­vül elismerésre méltó sikert ért el e gyötrelem nélküli le­leplezéssel. (gyurkó) VIXCSKE GYÖllttY: ÚT A i. A rendőr ment elöl, mögöt­te Korompai lépdelt. A rend­őr körülnézett a folyosón. Az orvos szobáját kereste. Aztán intett Korompainak, hogy ül­jön a padra, s, vár jón, amíg visszajön. Korompai tekintet­te egy tükörbe ütközött. Vé­gignézett önmagán, bizbnyá- rá öltözékét vette szemügyre, amely meglehetősen vékony, ebben a december közepi tél­ben. A rendőr kilépett az orvos szobájából, és beszólította Ko- rompait, aki hamarosan ápo­ló kíséretében indult a folyo­só vége felé. A raktárhoz ér­tek. A felnőtt* férfiben külö­nös érzések csaptak össze. Re­megett és mint gyermeknek — aki elrontja játékát — sű­rű könnycseppek gurultak elő szeméből. Az ápoló nézte ezt a nagy darab könnyező em­bert, s csak gondolta, hogy mi történt vele. — Nyugodjon meg, bará­tom. Sokan lecsillapodtak már nálunk... Jó lesz ez a pizsama? Új! Vegye fel a köntöst is. Korompai átöltözködött. Ezzel egy időben kissé alább- 1 igyott belső vergődése. Ügy -7,te magát, mint az üldö­zött, ha hosszú kínos mene- j leülés után végre megpihen-. I hét. ,, Tv-játélc Gogol Háztűznézőkjé­ből i A film főszereplői: Szabó Ottó, Csata Zsuzsa és Ve- lenczei István. Rendező: Horváth Tibor. Vezető ope­ratőr: Molnár Miklós. Képünkön: Horváth Ti­bor rendező utasításokat ad Ladómerszky Margit, Csala Zsuzsa és Petur Ilka művé­szeknek, (MTI Foto: — Benkő Im­re felvétele.) Amilyen jól kezdődött, olyan rosszul végződött. Éppen azért nem véletlen, hogy néhány napig szábeszid tárgya lesz Hevesen a péntek esti magyar- ,nóta-e,st. Az Általános Fogyasztási Szövetkezet kisvendéglője zsú­folásig megtelt vendegekkel. A műsort előre hirdették, a me­gyei verseny első öt helyezett­je meg is érkezett, de a műsort csak fél kilenc felé kezdték. Az énekesek, a zenekar és a magyar nóta olyan sikert ara­tott, amilyenre Hevesen már régen nem volt példa. A kö­zönség is énekelt és újra Var­ga Jánost, a megyei verseny első helyezettjét akarta halla­ni. 1 — Záróra! Az italokat itt­hagyni, a helyiséget elhagyni, záróra! — szóltak a kisven­déglő pincérei és összeszedték a poharakat, üvegeket, az asz­— Gyerünk — szólt az ápo­ló. — Megmutatom a szobá­ját, az ágyát. Lábaik alatt kopogott a be­tonfolyosó: Az utolsó ajtón benyitottak. Tágas kórterem­be léptek, benne nyolc ágy. — Ez lesz a helye — muta­tott az egyetlen üres ágyra az ápoló. Aztán oktatólag hoz­zátette: — de most már ne legyen úgy elkeseredve látja, emberek vannak itt is. Ha szépen megkéri a plébános A hatvani főorvos ember­ségéről megyeszerte történe­ket idéznek. Akikkel beszél­tem, akik észrevették rosszul leplezett kétkedésem, maga­biztosan javasolták: — Ha kételkedik, nézzen utána így tettem. Amikor felkerestem, Dr. Szabó I ászló meglepődött: — Csak így tehettem, mert emberi kötelességemnek ér­zem a segítségnyújtást. A baleseti cserbenhagyás bün­tetendő. Én úgy gondolom, ezek hasonló eseiek. Hiszem, hogy az orvos nemcsak a mű­tőben orvos .,. ö így látta, ezért sokáig szabódott. Végül történeteket idézett az általa természetes­nek tartott emberségről. Fel­jegyeztem a két legjellem­zőbbet ... Pálffi bácsi otthont keres Nyolc; évtizeddel birkózott meg. Felnőtté nevelte gyer­mekeit, unokái mosolyára vá­gyott. Jó természete feledni tudta a jogtalan keresűséget. Túl a nyolcvanon, már csak egyben bízott: az egészség nem lesz hűtlen. Utolsó re­ménye volt, s ebben is csa­lódott. Kórházba került. A diagnózis: érszűkület. Egyik lábát amputálni kellett. An­nak együtt örültünk, hogy a másikat sikerült megmenteni. Évtizedek óta vallom, hogy a tekintet a lélek tükre. Tel­tek a hetek. Pálffi bácsi álla­pota javult, ö egyre kér­dett: —■ Hány napig kell még benn lennem, főorvos úr? — Mindig kevesebbet mondtam. Az öreg tekintete talra rakták a székeket, kíeb- rudalták a vendégeket. Természetesen a zárórát be kell tartani. De ha Heves fenn­állásának 750. évfordulójára ünnepségsorozatot rendeztek, akkor a vendégeket nem illik 10 órakor hazaküldeni. Milyen műsor, milyen magyar nóta-est az, amelyik másfél óráig tart? Elsősorban nem a pincére­ket, hanem a kisvendéglő és a szövetkezet vezetőségét hibáz­tatjuk. Miért nem kértek ide­jében zárórahosszabbítást? Nem elegendő indok az, hogy szombat este tovább tartott a műsor. A pélek esti hangula­tot elrontották. Szóvá tesszük ezt, mert pénteken éppen a kereskedelmi és a vendéglátói napokat tartották. És Hevesen — éppen ezen a napon — a vendéglátás figyelmetlen volt. F. h. urát, — intett az egyik beteg felé — még egy jó viccet ií hallhat. Hogy is volt az, ami­kor a sekrestyés megitta a misebort és szentelt vízzel ön­tötte fel a kelyhét?... A kérdezett pizsamás em­ber zavarában elpirult. — No, — folytatta az ápoló — mutatkozzanak be, aztán — fordult ismét Kórompai- .iz — pihenjen le, mindjárt hozok gyógyszert. Az ápoló kiment a kórte­egyre nyugtalanabb lett. Egy héttel kiírás előtt feloldódott szótlansága: — Maradhatnék tovább itt? — kérdezte idegesen, mintha félne az elutasítástól. Meglepődtem, nem tudtam válaszolni hirtelen. Az én öregem kisegített, most már túl az első mondat akadá­lyán, könnyen fakadtak a panaszos szavak: — Nincs nekem otthonom. A gyerekek kicsaltak tőlem a házat, aztán az istállóba zavartak. Ott élek évek óta, még csak meg sem közelít­hetem a lakást. Eddig csak bírtam két lábbal, de most rokkantán ... Hadd marad­jak még itt, főorvos úr ... Hagytam, hogyne hagytam volna az öreget. Közben per­sze intézkedtem. Behívattam a családot, ök mellébeszéltek először. Aztán fentebb akarták folytatni, mintegy jelezve a hanglejtéssel, hogy ez már nem az én dolgom. Nem hagytam annyiban. A tanács­csal, a gyámüggyel „fenye­getőztem”: — Meglátogatom magukat, figyelem továbbra is apjuk sorsát... A kombinált módszer ha­tott. Értesítettem a tanácsot is, sőt felvettem a kapcsola­tot a szociális otthonnal. ígér­tek, segítettek. Pálffi bácsit egy délután vitte falujába a mentő. Jó néhány hónapja ennek, arcát már nem tudom visszaidéz­ni, de tekintetére ma is em­lékszem. Szemét remény fé­nyezte: — Most már csak haza ju­tok.., Karcsi nem fél többé Feléhajoltam, visszarettent. Tekintetét vallattam, féle­lemről beszélt. Munkatár­saimat a szülőkről kérdez­tem: — Áz apa értelmiségi,' technikus, az anyának szeme fénye a gyerek. A jóképű másodikos apró­ság azonban továbbra is meg­riadt, bárki közelített hozzá. Több mint két héttel az ope­ráció után oldódott fel. S ekkor megszabadult a féle­lemtől. — Apa mindig ver, üt, ahol ér. Tessék elhinni: én nem csinálok semmi rosszat. Ismertem annyira Karcsit, hogy hinni tudjak neki. Be­hívattam az anyját. Amint rémből és az ajtó csapódását úgy érezte Korompai, mint ; amikor a foglár kattintottá be a cella zárját, Akkor is ép­pen nyolcán voltak együtt. Nyolcán, különböző bűnökért. Amíg ezt végiggondolta, hi­deg verejték csapódott ki homlokára. Ráfeküdt az ágy­ra, és mereven nézte a pla­font. Senki sem törte meg a csendet. Mintha a többiek is érezték volna, hogy egyikük most vajúdik — valamennyi- I en hallgattak. Volt ebben a i csendben bizonyos részvét és ok az önvizsgálódásra. A gon­dolatok, ahányan voltak, an­nyiféleképpen, de valameny- nyiüknél szárnyra keltek és csapongtak, mint részeg ma­dár. Aztán megállapodtak vé­gül egy képnél: kezükben po­hár, s a pohárban szesz. Szesz és szesz. Ez a fő vádlott, amely kipu­hítja az emberi akaratot, olyan gyengévé és hajlítható- vá teszi, mint azt az anyagot, amelyből könnyűszerrel lehet formálni bármilyen alakot. Percekig tartott ez a szár­nyaló kábulat. Az ápoló jött ismét. — Vegye be ezt a gyógy­szert, Korompai úr — és hoz­zátette: — két Andaxyn. Ha bevette, jöjjön a vizsgálóba, a doktor úr, Fenyves doktor úr kéreti. Korompai igent biccentett és a vízcsaphoz ment. Néhány korttyal lenyelte a gyógy­szert, utána a kezelőbe in­dult. Az orvos hellyel kínálta. Az írógépbe kórlapot csavart, elmondtam a gyerek pana­szát, az ő tekintetében is fe­lelem vibrált: — Valahogy meg ne tudja a férjem, hogy Karcsi el­mondta. Mindkettőnknek rosszabb lenne ... Igen, iszik a férjem ... Sajnos, elég sű­rűn, s akkor megfeledkezik magáról.... Nem hagytam annyiban. Behívattam az apát is. Fen­nen kezdte: '— Makacs a gyerek. Egy jól irányzott pofon, minden kárba veszett szónál hatáso­sabb. Egyébként is az én gyerekem... Más lehetőség nem maradt „nehézfegyvereket" kellett bevetni: — Jelentést tettem az élet­védelmi osztályra, a gyám­ügyhöz fordultam. Ha nem változtat bánásmódján, eljá­rás indul ön ellen. Egyébként azt is megígértem, hogy to­vábbra is figyelem Karcsi sorsát. A keményebb hang hasz­nált. Újra jöhetett a lélekta­ni meggyőzés. Az apa meg­tört, már ígért: — Nem történik többet, nem leszek'hirtelen. De ugye nem lesz az esetnek hivata­los kihatása,.. Left, mert én a riadt gyer­mekszemeket látom... Tud­tam, hogy Karcsi jövője mindennél elóbbrevaló. A fiú aztán1 idebenn telje­sen feloldódott. Újra gyerek lett. s félelem helyett játé­kos fények gyúltak tekinte­tében. Lassan — lassan szin­te hozzánőtt az osztályhoz. Bizonyította, hogy figyelmes; hogy nemcsak kiváló tanuló, hanem átlagon felüli szám­tani érzékű apróság. Amikor hazament, amikor búcsúzott; mint „jó baráttal”; parolá- zott: — Mikor számolunk újrá együtt, Laci bácsi? ★ A főorvos történeteket idé­zett, neveket említett, arcoű kát villantott fel, embereket; akiknek gondjain önzetlenül segített. Mindezért joggal jár méltatás, ő azonban így há­rítja: — Ha nem lennék orvos, akkor is megtenném. meg kellene tennem.,, S intézkedik, tárgyal, tele­fonál betegei érdekében: Amit tett, amit tesz, több mint hivatásérzet: igaz em­és kopogni kezdett: Korom­pai Pál, született... 1925. — Mióta fogyaszt rendsze­resen szeszt? — Egy hete. — És azelőtt? — Azelőtt egy hétig nem' ittam, azelőtt pedig szabad­ságvesztésen voltam. — Mit ivott? — Mindent. — Hogy értsem ezt? — Ittam bort is, de főleg' sört és pálinkát. — Meg akar gyógyulni? — Igen. Az orvos Korompai karjá­ra csavarta a vórnyomásmé-. rő gumitömlőjét, és figyelte az érverés játékát. Azután reflexkalapácsával térdét és könyökét ütögette, majd új­ból kérdezett. —■ Szülei hol laknak? ’ — Miskolcon. — A felesége? — Egyedül él. — És a gyerekek? — Gyerekotthonban van-; nak. — Nem lenne jó helyreál­lítani a család normális éle­tét? — Én is ezt akarom, dok­tor úr... — No igen, a puszta akarat kevés. Eltökélt szándék kell. Vagy könnyű azt mondani, Igaz?... Az orvos hosszasan beszélt Korompaihoz és az lehorgaszt tott fővei hallgatott.-- -----(Folytatjuk) ber seg. Pécsi István POKOLBÓL Figyelmetlen vendéglátás Hevesen

Next

/
Thumbnails
Contents