Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
A könyvek ereje Párbeszéd a fiatal olvasóval ÉLŐ IRODALOM A szó születése Makedón költői antológia magyarul Mikor kezdjen az ember olvasni? — kérdezted. Azt hiszem, születése előtt kilenc hónappal érdemes elkezdeni. Ez a téma, az olvasás, a könyvek és könyvtárak élete, a könyv és olvasó viszonya a tömegkommunikációs eszközök térhódítása idején zavarttá és egyre inkább Sérültté válik. A kérdés lényege most az, milyen szerepet játszik és ■játszhat a könyv, az olvasás a modern ember életében, mennyire képes és képes-e még kapcsolatot teremteni a könyvvel, mint irodalmi és esztétikai élménnyel? Alkotó eleme-e az olvasás, a cselekvő folyamat, az íróval való eszmei találkozás napjaink emberének? Igaz-e, hogy a könyvtárak elnéptelenednek és 2000-re itt a könyvek helyét más, nem könyvanyagok foglalják el? Nem hiszem, hogy Sok alapja lenne annak az aggodalomnak, amely nyugati könyvtárakból érkezik hozzánk, hogy a könyvtárakat a 2000. évben már könyvek és olvasók nélkül kell elképzelnünk, mert egyszerűen nem lesz ember, aki a könyveket kezébe vegye, s az olvasók helyét elfoglalja egy auditívvizuális hatásokra átállt néző-olvasó. Csakhogy. Az olvasás maga is alkotási folyamat, műfaj, és az emberek erről a kiváltságukról soha nem fognak lemondani, mert a könyvben az olvasó maga és kora igazát keresi, életé szépségeit és vágyait találja. Ezért is a társadalmi lét egyik alapfeltétele. Külön kérdés az írástudók felelőssége. Ha az író nem manipulál az olvasóval és esztétikummal, ha a való élet ábrázolására törekszik s az igazat írja, nem kell attól tartania, hogy az olvasó elfordul művétől és lemond az olvasásról, a világ megismerésének lehetőségéről. Ne felejtsük el, hogy a könyv és a tudat nem úgy áru, mint a hűtőszekrény vagy a tranzisztoros magnó, hogy a tudat nem iparosítható. Az ember kétségtelen részese az ipari társadalomnak, ez azonban nem jelenti azt, hogy a technikai-műszaki struktúrák —, melyek épp az ember által és az ember érdekében jönnek létre — elmosnák egyéniségét, egyéni életét, vágyait, élményeit és emlékeit. A gép „kezes állat”, sok és fárasztó munkától kíméli meg az embert, de a költészet soha nem válik gépivé, a computerek soha nem fogják helyettesíteni Catullust, Goethét, Arany Jánost vagy Baudelairet, a gondolkodást és olvasást. Ha az ember az írás értelmére és a könyvek erejére gondol, emlékezetébe kell idéznie Hemingway stockholmi üzenetét: „Az írás a legjobb esetben is magányos élettel jár. Az íróval foglalkozó intézmények enyhítik az íré magányát, de kétlem, javítják-e munkáját. Az író nyilvános rangja abban az arányban nő, hogy elhagyja magányát, műve azonban gyakran megszenvedi ezt. Mert az író egyedül dolgozik, ha jó író, mindennap számot kell vetnie az örökkévalósággal vagy annak hiányával. Az igazi író számára minden könyv új kezdet kell, hogy legyen, amellyel újból elérni kívánja az elérhetetlent. Mindig meg kell kísérelnie valamit, amit soha nem kíséreltek meg. És »69. augusztus 10-, vasárnap néha, ha nagy szerencséje van, sikerül majd neki”. Ennek az Újnak megismerése, a megismeíhetetlen varázsa és bevehetősége, az élet és világ addig soha nem látott régióinak felismerése hajtja az embereket a könyv és olvasás felé. Az információk tömege, hírlapi és .telexhírek, folyóiratok, könyvek, a rádió, televízió, a film ma olyan mennyiségben áradnak családi otthonok, hivatalok, tudományos intézetek felé, hogy egyre többet kell gondolni ezeknek az anyagoknak tárolására, felfogására, rendezésére, megtartására. Ma Magyarországon hozzávetőlegesen 250 millió könyv áll az olvasó rendelkezésére. (A közművelődési és szakkönyvtárakban 31 millió könyv vár olvasóra, a könyvesboltok készlete 40 millió kötet lehet, a családi és magán- könyvtárak állománya 170— 180 millió könyv). Ez azt jelenti, hogy hazánk egy lakosára 25 kötet jut. Ha a száz évvel ezelőtti olvasási viszonyokra és ízlésre gondolunk, amikor a nemesi udvarházakban is kalendáriumok jelentették a könyvet, elképesztő ez a gazdagság. Az más kérdés, hogy eljutnak-e és milyen áttételek segítségével jutnak el ezek a könyvek az olvasóhoz, milyenek a közvetítő rendszerek. Egy könyvtáros elmondta, hogy élete legnagyobb élményének, egyúttal élete tartalmának azt tartja, hogy a fiatal olvasó kezébe adja a könyvet. Ezért nem is tudom, hová tegyem annak a bávatag idős hölgynek a megjegyzését, aki néhány hete rosszallotta az egri könyvtár olvasójában a fiatalok jelenlétét, mondván: „nem lehet a felnőttek olvasótermét fiatalok könyvtárává degradálni”. Kik ezek a fiatal olvasók? 17—25 évesek, akik már tudják, hogy 1918—19 nemcsak politikai cezúra, hanem művelődéstörténeti, irodalomtörténeti törésvonal is, mert épp arra emlékezve bontakozott ki a modem magyar líra és próza a harmincas évekre, ami bizonyos mértékig mai irodalmi életünk alapjává vált, hiszen ezért olvassák és értik Babits, József Attila verseit, Radnótit, Szerb Antalt, Révai Józsefet, a Puszták népét, az Egy ember életét. Az Olvasó népért mozgalom gyökereit is valahol az iskolákban, a korszerű tanítás- bem, a többkönyvűségben, egy új szerkezetű oktatásban kell keresnünk, amelynek a tanár tudása és egyénisége, tájékozottsága mellett szerves alkotó eleme a könyv, a televízió, rádió és a film s lassanként maga az utazás is. A Petőfi Népe egy okos hozzászólásában olvasom: „A szabadidő-mérlegek időtöltés rovatában továbbra is élen szerepel az olvasás a kulturáltság fokának mércéjeként, az olvasásnak ma is megvan az aranyfedezete, a művelt tv-néző könyvet vásárol, a a tv-műsor és a film (mint forgatókönyv) először olvasmány formájában jelenik meg”. (Kamarás István). Tény, hogy a 250—300 olvasó —, aki napról napra felkeresi a megyei könyvtárat — 70—80 százaléka fiatalember, rendezett külsejű fiú és csinos lányok. Nem is délutáni vagy esti programok megbeszélése céljából találkoznak a könyvtárban, hanem az olvasás, a tudás, a tájékozódás ürügyén. Nem hiszem, hogy »ugárfertözöttek volnának vagy csak pszichikai vagy intellektuális púpjaik és túlsarjadt asz- szociációs pályáik miatt járnának a könyvtárba, egyszerűen arról van szó, hogy ezek a fiatalok már nem képesek elképzelni életüket folyóirat, könyv, az iskolán kívüli ismeretszerzés nélkül. (Nagy részük évek óta nem is jár iskolába). Utitársuk a könyv, örök barát A fiatalok jelenléte a könyvtárakban azonban arra is rámutat, hogy a mi iskoláinkban nem sok baj lehet, mert amíg egy értelmes tanítási óra érdeklődést kelt a fiatal emberben, addig az iskola legjobb szövetségese a könyvtár. Mindez azt is jelenti ■— végiggondolva oktatási gondjainkon —hogy bár a hivatali íróasztalok mellett még nenn, de az életben már kitapintható művelődésügyünk egysége. A múlt századbeli Fanni-kép, a lugasban, kerti pádon egy almafa alatt merengő és könyv fölé hajló lányról valóban1 a múlté. A ma olvasója állandó készenlétben, partizánmódra és magatartásban olvas; könyvtárban, vonaton, villamosban, óraközi és ebédszünetekben s a könyv ebben a közegben ér hozzá. Mindez formai sajátosság és nem változtat az író és olvasó viszonyán. És meddig olvasson az ember? — kérdezed. Amíg szeme felfogja a betűképet, amíg agya a szavak értelmét. Befejezésül hallgasd meg a csodálatos akaratú és tehetségű Ferenczy Béni vallomását: „Az olvasás élményének az olvasott könyvből szinte független külön értékét fcz olvasó ekrölcsi és szellemi rangja szabja meg. Nem mondom, hogy sokat olvastam, nem merem állítani, hogy jól olvastam, mégis óriási adomány az olvasás. A könyv az emberiség útján egyik legnagyobb ajándék. Még sokat remélek tőle. Mint Szókratész a hárfaleckéktől a a siralomházban”. Ebergényi Tibor A szó születése ezúttal a költői nyelv, a mflköltői szó születését jelenti; a makedón irodalom XX. századi fejlődésének első nagy korszakát üi. 1945-tól számítják. A magyar olvasó talán majd ál- mélkodva veszi tudomásul, hogy van Európában népcsoport, mely modem irodalmi nyelvet, nyelvtudományt, de vele az európai áramba illeszkedő Irodalmat Is jóformán az utóbbi negyedszázad alatt teremtett. No nem a semmiből természetesen — a makedón népköltészet gazdag világa előzményként tartandó számon —, de mégis Jórészt járatlan utakon. A kötet utószavába belelapozva (Csuka Zoltán munkája) nyilván meglepődnek majd sokan azon is, hogy a legkülönbözőbb avantgárd Irányzatok pl. csak az utóbbi évek során, a fiatalabb s legfiatalabb költő-nemzedékek életművében csapódnak le makedón nyelven. (A kötet legidősebb lírikusa Slavko Janevski még csak negyvenkilenc évest) S az ámulással vegyes csodálkozás bizonyosan tovább fokozódik sokakban a versek olvastán: egy eddig ismeretlen világ tárulkozik ki meglepően sokszínű, változatgazdag költői formában a kötetben szereplő több mint száz versszöveg nyomán. Nehéz lenne — nincs is terünk itt ró —, a jelen antológia valamennyi szerzőjét méltatni. Egyébként is kínálkozik az általánosítás, hisz idősebb és ifjabb makedón költők verseiben egyformán jelen van a dél-balkáni táj izzó világa, a makedón, még tovább a balkáni népköltészet számtalan motívuma, mely utóbbi talán a leglényegesebb momentuma a modernség igézetében felnőtt, ugyanakkor mégis a hazai élményvilághoz kötődő modern makedón költészetnek. Akárcsak a népversekben, itt is megjelenik a csodálatos folyó, a Vardar, a szeretett főváros Skopje, a messzi földön hires Ohridl tó, s megjelennek a balkáni monda- és mesevilág jólismert alakjai is: Markó királyfi éppúgy, mint a „beteg Doj- csin”. s talán az sem lényegtelen, hogy jelen van itt nemegyszer a délszláv népi költészetből ismert néhány olyan jellegzetes szokás is, mint az esőkérés, és jelenvannak a népköltés kígyó- és sárkányalakjai, „kétfejű csoda-szörnyei” is. Ahogy épp Petre M. Andreevszki Esőkérők c. versében olvassuk: Kétfejű csoda-szörny vizünket issza egyik feje rejtőzködik égbe másik feje mezeinkre gondol Delelésből füzek menekülnek szúnyoaosan futnak a folyóba feketedtk akkora a hőség Aho! jártunk onnan visszatérünk felöltözünk bodza levelébe testünkre gondolunk leszakadó záport'.ÍZ I Ha csak ezt tudnánk is; joggal vonatkoztathatnák — akárcsak a mostani antolŐ^ gia ismeretében is — Nagy László alábbi megállapítását a makedón költészet legújabb fejlődésének egészére: „Zenében a bartóki szintézis mutatja, milyen magasrendű művészetnek lehet táplálója a folklór...” Aligha lenne megmagyarázható a költői szó ilyen eredeti izzása-hőfo- ka egy negyedszázad alatt felnőtt nemzeti lírában, ha aranyfedezetként nem állana mögötte és mellette egy gazdag népköltési hagyomány is. íme egy példa a népi és műköltői törekvések érdekes, szerencsés ötvöződésére: Sárkány ez akt fekete ernyője alatt szállna le Milyen szemekkel fogadjuk Vagy tán fekete bivalyok fogják a falut gyűrűbe milyen erővel védjük meg Nem, úgy nem lehet döntenünk hogy egy időben két helyen égen s földön is ott legyünk. A Csuka Zoltán összeállított antológia másik sajátos Jellemzője a régi és modern képzőművészettel való roko- níthatás. Különösen Vlada Urosevics verselt olvasva asszoclálódnak bennünk a bizánci freskófestészet hajdani remekei, de a modern európai fesztészeti törekvések is... Igazi felfedezés ez a kötet, melynek hatását nem kis mértékben fokozza az is, hogy Csuka Zoltán mellett a műfordítás olyan jeles művelői működtek közre létrehozásában, mint Illyés Gyula, Nagy László, Weöres Sándor, Rab Zsuzsa, Képes Géza, Garai Gábor, Somlyó György stb., mi több: a mai makedón költészet egyik hosszú ideig hazánkban nevelkedett, a kötetben önálló költészettel is bemutatkozó alakja: Paszkál Gilevszki... Lőkös István ANTALFT ISTVÁN: Eléd jön már az alkony A futó víz felett eléd jön már az alkony, e júliusi halvány ragyogás. Ott, ahol halszag bolyongott, a bárkák körül, a túlsó parton, belédkarolt a naplemente, és végigkísért a töltéseken, hogy fáradt lépteidet könnyítse, és nékem leszakítson egyet a te virágaid közül.. i SONIA HLEBSOVA ? Kutya vagy macska edves szél fújt, szeszélyesen csapangva, hol erről, hol arról. A föld meleg volt és avarszagot lehelt. A lány az ablakban állt, nyugtalanul, mint valami rejtelmes baleset előtt, amely minden pillanatban bekövetkezhet. A szemközti házak olyanok voltak, mint vihar előtt az összebújt juhok, s láttákra az az érzése támadt, hogy a közelében soha sem is voltak emberi lények. Megeredtek az első kövér cseppek. Meddig időzik még ebben a szobában, ebben a városban, s általában meddig kell még itt élni az embernek, hogy valamelyest különb napok köszönjenek rá? Vannak emberek, akik képtelenek többet birtokolni, mint egyetlen valamit. Pedig rengeteg sok mindent kellene magáénak vallania az embernek, hogy egy napon ne maradjon minden nélkül... Iván csaknem észrevétlenül lépett az életébe. Egyszerűen itt volt. Hely szerint is mindig ott, ahol ő, együtt gondolkodott vele és napról napra több helyet kért magának az életében. Szájuk egyazon szavakat ejtette, mosolyuk is kísértetiesen hasonlított, ugyanazokon az utakon jártak. Még a nevetésüket is ugyanaz váltotta ki a nap úgyszólván bármelyik szakában, meglehetősen sokáig. De jelen volt a fiú jó ideig a szakítás után is, amelyre ő csak később eszmélt rá. Halkan, fokozatosan tűnt el az életéből, illetve a hétköznapjaiból. Mert az életéből talán soha... Miközben az emlékei közt tallózgatott — frissek voltak még ezek az emlékek! — mindannyiszor holmi elégedettséget érzett afölött, hogy voltaképpen nem is változott semmi. Megdöbbentő pontossággal tudta visszaidézni az emlékeket, és hitelesen összehasonlítani a mait a tegnapival, a puha tücsökszótól a mozdonyfüttyig, a tenger sós ízétől az üröm fanyar ízéig. Mindez furcsa örömöket keltett benne csakúgy, mint a megalázó kisebb kudarcok emléke m, melyeket sosem vallott be magának. A mai nap is oly kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor a postahajóra vártak a kikötőben, s ő félt a vihartól. Vad meleg volt, a levegő párás, — noha szél fújdogált. Emlékszik, azt mondta Ivánnak, balsejtelmek gyötrik, bizonyára baleset érné őket, s le akarta beszélni a kirándulásról. Nem is szálltak hajóra. Ott gubbasztották át az éjszakát a sziklás parton, takaróba csavarozva. Erőt vett rajta a fáradtság és a hideg, s visszafeküdt az ágyba, hogy ott folytassa emlékidéző merengését. — Nézd, milyen szép az a macska. — Az nem is macska, hanem kutya. Szeretsz? — Szeretlek. — Akkor macska. Az ég mind kékebb lett. Iván szemétől. A patak mind áttetszőbb Iván mosolyától. A nap mind melegebb. Iván ölelésétől. Elmosolyodott. Iván szavai jutottak eszébe. Vajon 6 emlékszik-e minderre? Nem. De nem is fontos. Én egész másra gondolok. Az ám, de nem is. Nevess, járj, kelj, dolgozz, élj, élj. Iván — a múlt. Iván — a kora fiatalság. 4 Iván — mégiscsak a jövő ízeit idézi... És így van ez mindig. Mindig, amelynek se kezdete, se vége. Tehát akkor is, most is, holnap is. S úgy érezte, ez nemcsupán emlékezés, hanem az elveszett visszakívánásnak vágya is. De mindenképpen: csendes és állhatatos harc. A veszteség mintha sivatagot árasztana köréje, de ugyanakkor biztatóan körbe is járja. Szenvedély persze nincs már, az idővel fegyelemmé szépül. De megmaradt az állhatatosság, ha hiábavaló és mulatságos is. Eszébe jutott a kiskocsma — valamikor „Túl az Öpe- rencián”-nak nevezték egymás között —. elhanyagolt, rozoga ház, belül úgyszólván üres, csoda, hogy valaha is vendéget vonzott. S ők ketten mégis odajártak arra a lehetetlen feketére és elmaradhatatlan savanyú Vízre. A tenger ott hideg volt a sok édesvízi forrástól. Egyszer megmosta Iván haját. A háziasszony behozta a fazék meleg vizet és nézte, amint nagy nevetések közepette mosta azt a rakoncátlan nagy sörényt. Az este ugyanis, amikor átkeltek a hegyen, Iván azt mesélte neki, hogy gyerekkorában nagyon [ gyűlölte a fejmosást. Felrómlett előtte a pisze orrú kisfiú, makrancos, göndör hajával
