Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
U ' ■ ---------------— I F ORGÁCS KAROLY: MÁTRA .likoltó szél vágja be ajtónk ablakunkon félénken pislogó üsillag könyököl be Az erdőszélen nyirfatörzs villámlik a sétányon tüntető felhők vonulnak fel vezetőjük kék lobogót lenget a minden nap erősebb-zöldbe öltöző hegyoldalak éles ibolyaillatot dobálnak fel a teraszon álldogálóknak Ha a fiatal gesztenyefa alatt 1 két fel-nem-tört diót összekoccantok gyors farok-evezéssel röpül váltamra a sűrű fenyőlombok közül Négus a sötétbarna szőrű mókus A gyepek palástja bújt hegyeken és völgyeken át vörös kígyók kúsznak felénk hívógatón lépjünk hátukra Mindegyikük más-más látványosságot ígér. POLNER ZOLTÁN: Aranypénz Ló borkan as országúton. Kígyók nyüzsögnek csomóban. Ló borkan. Vaksötét az éjszaka. A kocsis fut haza. Zörgeti a kovácsot, gurítja a kereket. Látja égni országúton máglyaként a szekeret. Kígyók nyüzsögnek csomóban. Testük verme kék Üdére. Testük alatt ragyog, izzik hánytorog egy aranypénz. ■ Szegény kocsis, árva kocsis örülhetsz, ba innen egyszer valaha is hazaérsz. LELKES MIKLÓS: Zöld a dió zöld a dió zöld a di-ó! — egy madár elkiáltja a fák időtlen ágaira látok mögöttem út a csillag-tó előttem csigák kúsznak s óvatos fény-árnyék kerítések zöld a dió! elindul a szél s a kékség szemébe csapja a nádat a túlsó part a tündéreket várja s a víz csupán közelről nézve józan zöld a dió s újra: zöld a di-ó! nem tagadom, hogy legyőztek az évek a túlsó part a tündéreket várja mellémfekszik a nap a homokparton lepkét hívogat egy piros virág viszi a kék a nádat csillag perdül a vízben homokpergésű évek szitakötő-zenék ettől a parttól a tündérek messzire járnak messziről hallatszik víz-szerető és fény-szerető és kék-szerető nevetésük s a fák időtlen ágain kiáltoz a zöld dióról egy makacs madár Valami tragikusnak az előérzete, rendszerint a legboldogabb pillanatait is elrontotta. A fiú ezt megérezte, s ilyenkor meg-megpirongatta, mert nem osztja meg vele gondjait. Majd szótlanul csókjaival árasztotta el, hogy felvidítsa. Férfi létére nemigen értette a lehangoltság okait, ölelő karjai azonban mindig kioldották a lányból a szorongásokat. De korántsem úgy, mint mikor, egy alkalommal, teknőssel hemzsegő kis sziklaöbölre bukkantak... Az egészen más öröm volt. Vagy amikor hajóroncsokból csónakot rögtönzött neki... vagy amikor ők ráncigálták a harangkötelet, mert az öreg harangozó elfáradt, pedig harangoznia kellett volna, hogy „szétoszlassa a viharfelhőket”, vagy amikor hajnalig egy takaró alatt kucorogtak a parton ... Nem, az egészen más volt. Szeretett felejteni; szerette szándékosan elfelejteni azt, hogy szeretik egymást. Hogy éjszakák várják és testük arra van, hogy szeressék egymást. Mindez olyan egyszerű volt, mint a lélegzés. Amíg mellette volt, éjszakává változtatta a nappalt, nappallá az éjszakát. De most, amint magánosán forgolódik az ágyon a sötétben, s a sötétség minden pórusát elborítja, most mind gyakrabban illetik váddal azok az , éjszakák, amikor lemondott az ölelésről. Lemondott? Megtagadta. Most kongtak a harangok, hogy „szétoszlassák a viharfelhőket”, hallotta háziasszonya nevetését, s arcába csapott délszaki melegével a teknősökkel hemzsegő öböl. Szemlehunyva, feküdt, akaratlanul is ökölbe szorított kézzel. Gondolatai villámként cikáztak. Iván a közelében volt. Csinos, napbamította arccal, most lép ki a tenger vizéből, fogsora habfehéren villan felé s aztán csókolja. Kint szakad az eső. Kinyitotta az ajtót, felkacagott, és megcsókolta. Felállt az asztaltól és megcsókolta, Ágya szélére ült és megcsókolta. Kint zuhogott az eső. Csodálatos nyugalommal szállta meg. Hovatovább szinte üresnek érezte magát. Lassan lehunyta súlyos szempil- láit. Ökle kisimult. Igen, Iván itt van a közelében. Igen, Iván egy karnyújtásnyira van tőle. Int neki. súg is valamit a fülébe, s kezében egy egészen kis teknős fészkel. Kicsi kis teknős. Valami harangot is t kozott neki. Mosolyog és int neki megint, ít — Ni, milyen szép macska. CSONTOS GÁBOR: II refleílorok csíkot húznak... A szerkesztőségi kocsi a kis utca sarkán állt meg. Magda az ölébe vette a magnetofont és várt egy picit. Keresztes hátrafordult: — Itt menjen be, Magdi, látja ott azt a boltot, ha jól emlékszem, a mellette levő házban lakik a néni, — Köszönöm! — Ügyetlenül szállt ki, mert nehéz volt a magnó és sár is volt, a lábán meg csak könnyű cipőt viselt. Mielőtt becsapta az ajtót, visszadugta a fejét a kocsiba. — Lesz szives megmondani Ácséknak. hogy ha végeztek, jöjjenek be értem. Elég, ha megállnak itt, a sarkon, én kész leszek akkorra. Persze, attól függ, meddig marad majd Ragó elvtárs az édesanyjánál... Keresztes megígérte, hogy szól, s várta, hogy Magda becsapja a kocsi ajtaját. A kocsi csak aztán Indult el, amikor ő kiért a járdára. Még intett Keresztesnek, s befordult a kis utcába. Mindent pontosan kiszámított. Ácsék a hangos kocsival felveszik az avatási ünnepséget, s amíg Ragó ellátogat az édesanyjához, leszedik a kábeleket, s mire érte jönnek. 6 itt régen kész az anya és fia találkozásával. Egy fiatalasszony fogadta, meghallgatta, mit akar, aztán megmutatta az ajtót, s maga eltűnt a ház másik végében. Nagy, L-alakú ház volt, Ragó néni az elülső részben lakott, régimódi lilával és arannyal pingált szobában. A komor környezetben a kis fekete ruhás öregasszony elszomorította. Halványan pislogott a villanykörte az árva dróton, mintha restellkedne szétnézni a rideg szobában. A kis vaskályhában égett a tűz és teaforraló állt a tetején. — Aranyoskám, igyon egy kortyot — kérte az öregasz- szony és piciket lépdelve csészét szedett elő, majd leszűrte a teát. A cukor a nagy ovális asztalon volt, néhány más edénnyel együtt, amiben a vacsora maradéka lehetett. Az asztalterítő felhajtott csücske fedte el az edényeket. A tea jólesett. Nem akart még kérdezősködni, hagyta, hogy magától menjen a beszélgetés, gondolta, egy idő után úgyis kialakul benne, hogy miről kérdezze a nénit a riporthoz. Azt már látta, hogy nem lesz nehéz dolga, a néni igen értelmes és szellemileg frissnek mutatkozott. Nem látszott meg rajta a hetvenkét év. Bár a lábát fájlalta, mondta, hogy nem bír már elmenni sehová, ezért is nem tud «tt lenni az avatáson. — Ragó elvtárs pedig örülne. Azt mondta, beteg tetszik lenni, s biztos, hogy nem tud elmenni az avatásra a néni. Tőle tudtam, hogy itthon kell keresnem. A néni szeme felcsillant. — Ügy. hát beszélt vele? Hogy van? Nem viselte meg túlságosan az a külföldi út? Küldött egy lapot. hogy menyi elfoglaltsága volt ott is... Nézze...! A kredenchez tipegett és az üvegbe tűzött levelezőlapok közül kiemelt egy széles, színes kártyát. Esti felvétel volt, lila ég, rengeteg városi fény, reklám és az autók lámpájának kusza fény(Csont István illusztrációja.) csíkjai. Maguk az autók nem is látszottak, csak a csíkok. — Már jó, hogy itt van, kedves, maga biztosan tudja, mik ezek a niros vonalait. Kérdeztem a legkisebbik lányom, meg a vejeim, de nem tudták megmondani. A ve- jem ugyan azt mondja: autók. De hát hol autók gyek? Ezek valami csíkok, vagy ml... — Csakugyan autók ezek, néni. A reflektorok csíkot húznak. Este nem lehet másként fényképezni, csak ha fél percig is nyitva van a fényképezőgép lencséje. S annyi idő alatt az autók fényei nem maradnak egy helyben. Csík lesz belőlük, ahogy haladnak előre. Az autók meg nem látszanak, csak a lámpájuk. A néni a szemüveget az orra elé tartotta és úgy vizsgálta hosszan a képet. Látszott a szemén, hogy próbálja megérteni a fényképezés titkát. Magda mosolygott magában és elhatározta, hogy először erről a külföldi lapról fogja kérdezni az öregasszonyt. Apró, töpörödött paraszt nénike, akinek a fia magas pozícióba jutott, egy fontos társadalmi szerv elnöke, külföldön forgolódó, diplomata és tudós férfiú... Hogyan találkozik ebben a kis vidéki házban a régi paraszti időtlenség a legmodernebb világszemléletű és tudású közéleti ember nagyvonalúságával. Ilyen mondatokat kerekítgetett magában, úgy vélte jó lesz összekötő szövegnek, s ha a néni kimondja újra azokat a csodálkozó szavakat, amelyekkel az autók fénycsíkjait illette. kitűnően összejön a riport első része. Míg a néni most magának töltött teát, — egészen sötét kis löttyöt — Magda az ölébe vette a magnót és a gombjait babrálta- Aztán vsiszaült az asztalhoz és középre tette a mikrofont, de nem kapcsolta be, csak előkészítette, hogy majd akkor nyomja le a gombot, amikor benne lesznek a beszélgetésben. A néni szótlanul figyelte a ténykedését. — Nem fog zavarni egyáltalán ... Csak tessék úgy válaszolni, mintha ez a kis masina itt sem lenne. — Természetesen, leikecském — mosolygott a néni és várta a kérdést. De Magda ujja csak tétován simogatta a gombokat, s nem jutott eszébe semmi. Végül a néni felállt és a szekrény aljából egy kis dobozt hozott elő. Faládika volt, mint egy nagyobbfajta cigarettás kazetta, fényképek voltak benne. — Nézze meg, lelkem mindenütt megtalálja őt... —, s enyhe kis szomorúsággal hozzátette: — Mindennap nézegetem... A néni sorra szedte a képeket. Magda eg1 '“tevő gu- minadrágos képne. alltaccafl- totta magát: — Nahát, az elnök elvtárs! — Az én kis fiam — mondta a néni — nekem ö neu» elnök, vagy miféle, nekem ő csak a kisfiam. •. — Hát igen — mosolygott Magda meghatódva. Talán egy fél óráig is nézték a képeket. Közben kétszer is megnyomta a magnó gombját, de csak suta és ösz- szefüggésbe nem hozható mondatok kerültek fel a szalagra. Egy kicsit elcsüggedt, s arra gondolt, hogy nemsokára vége lesz az avatásnak, jó lenne mégis valami direk- tebb kérdést feltenni. Vagy várja meg, amíg ideér Ragó és akkor a vele vgló beszélgetésbe vonja be a mamát? No, azért még próbál valamit ... De amikor végre rávette a nénit, hogy hosszasabban beszéljen a fiáról, valami megmagyarázhatatlan keserűség lepte meg a mondatokat. „Drága, aranyos fiú volt.,. Amíg itthon volt is csak a könyveket bújta... Szegény apja mondta, nem akárki lesz a mi fiúnk.,. Amikor hazajött, hogy beléptesse az apját, akkor is együtt sírt vele, hogy baj, megérti, de muszáj, őmiatta, a hivatala miatt... Kár, hogy olyan nagytermészetű ember volt szegény apja, nem sokáig bírta ki azok közt, akikhez nem vágyakozott ..." Efféle félmondatok ragadtak bele, ahogy erősítette, vagy gyengítette a hangerőt. Egy kis csend ereszkedett közéjük, lopva megnézte az óráját és nem értette, hogy miért nem jijn még mindig Ragó, aztán megkérdezte: — Mikor volt utoljára itthon? — s hogy a néni nem válaszolt azonnal, még utána tette: — az elnök elvtárs? — Már a fiamat érti, kedves ... Hát bizony csak hús- vétkor tudott... Sok a dolga... De akkor egész nap itthon volt. Akartam, hogy aludjon Is itthon, de hát igaza volt, hova tehettük volna a sofőrt. Ezt ugye, meg lehet érteni, szűkösen vagyunk... Arra figyelt fel, hogy tocsogva beállt a hangos kocsi az ablak alá, épp ráesett a fény a függönytelen üvegen át. Magda megnyitotta az ablakot. — Mi van, Acs? Mégis akarnak maguk is valami felvételt? — Szinte örült volna, ha anya és fia találkozását a hangos kocsi riportere veszi fel, elment a kedve az egésztől. De Ács csak vigyorgott, amint kidugta fejét a lehúzott ablakon: — Semmi meló, Magduska, jöjjön, kocogjunk haza. — De hát mért? Mi van? — csodálkozott. — Ragó már rég úton van. Nem ér rá... Na, jöjjön...! Magda ólmos karokkal csukta be az ablakot és nem mert megfordulni. A néni szólalt meg előbb: — Ügy, hát nem érkezett ... Hallottam, lelkem ... Nem baj... Hisz annyi a dolga ... Majd hazajön karácsonykor ... — Igen, nénikém, biztos sürgős dolga van — suttogta, míg búcsúzásul megcsókolta az öregasszony arcát. — Sajnálom. igazán sajnálom. — A néni halványan mosolygott: — Én sajnálom, aranyos, mert hisz így a maga dolga nem sikeredett... Szegénykém, pedig mennyit várt, töltötte itt az időt... Magda megfogta az ajtóban a néni kezét, s erősen két tenyere közé szorította. Mosolyt erőltetett az arcára: — De, nénikém. az én munkám így is sikerült. Nem töltöttem itt hiába az időt... Higgye el. egyáltalán nem voltam itt hiába ... 1969. augusztus 10.. vasárnap — Az n*m macska, hanem kutya. Szeretsz? — Szeretlek. — Akkor macska, akkor macska, igenis macska ... Int neki megint, ugyanazok a mozdulatok rémiének fel újra. Kezdődik minden elölről, — míg végül is a semmibe tűnik minden. Nyugodt, mély álommal aludt. Odakint esett az eső_; meleg eső. Elmúlt egy nap és mólóban az éjszaka is. Kocsi zaja hallatszik, az úttestről, a tejesek hozzák már a tejet. Elmosódott csobbanás az ablaka alatt. Szárnyak hüpögésót hallja, a madarak már felébredtek és kezdik a szerelmes fecsegést. Alighanem verőfényes napra ébred. Aludt. Gyermeteg mosollyal az arcán. Amint elindult szája csücskéből, még vidám volt, aztán kissé elszomorodott. Ki tudja, lehet, hogy csakugyan nem macska volt, hanem kutya ... Odakint már nem esett... Dudás Kálmán fordítása
