Népújság, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-13 / 160. szám

ww ■flfffl^^wv*nr.vwvwwwww_Y\wijvt"/"~r— ­Hazajött külhonból. Órákig tudott mesélni minuarrói a szépségről, erdekeségről, amit lá­tott, amit átélt. Szavai nyomón egy tökéletes ország, tökéletes városai és még tökéletesebb emberei rajzolód­tak ki a hallgatóság előtt. Az utak betonból voltak, de milyen beton­ból. .. A házak köböl, de milyen kő­ből... A ruhák a legruhábbakból és az autók is legautóbb autókból vol­tak, — természetesen. Hazajött. A városból a lakásra. Órákig tudott mesélni mindarról a bosszúságról, ami a munkahelyén ér­te, mert az emberek olyanok, hogy beszélni sem érdemes róluk, (de be­szél!), s egyáltalán a munkahely is olyan, hogy helynek sem jó, nemhogy munkának. Aztán igaz, hogy épültek új épületek, de milyenek, nem olya­nok, amilyeneknek lenniük kellene, az üzletek is borzalmasak, s egyál­talán akármerre megy, néz az em­ber, hát bizony nem sok öröme te’ik bennne. Igaz, hogy itt vannak ezek az új lakótelepek, de mit kell azokkal olyannyira odáig lenni. Ha kellenek, akkor épülnek, s ha épülnek, akkor nyilván újak is. Na ja, autó is van, de milyenek. Hót olyanok, amilyenek. Nem kell elájulni egy nyomorult au­tó miatt. De bezzeg, nálunk elájul­nak. Nálunk el. De bezzeg ott, ügye, ahol az autó, úgye... És így tovább . Akt hallgatja, az előtt egy elfuserált ország képe raj­zolódik ki, benne kabaréi iprura em­berekkel, akik ugyan ruhában jár­( V-€ r^1si -1 Részletből áll össze az egész nak, de hát ezek a ruhák ugye a ma­gyar ipar termékei és így, mint ilye­nek. .. Egyszóval, az ember legszíveseb­ben beleugrana egy mély kútba, vagy bánatos búsmagyarsággal verdesné tört téglával mert nálunk még ren­des, egész tégla sincs és ha van, ak­kor az nem egész — mondom, ver­desné a mellét, hogy hej, magyar ha­zám, de elmaradtál, minek is dobog bús magyar szív, az igazi magyar testben és a többi. Nos, persze: tréfa az egész. Túl­zás. Túlzásnak is túlzás. Mondhat­nád te, mondanám én is, ha mástól olvasnám, egyszóval, mi mind vala- hányán tudjuk, hogy nem így van ez. illetőleg nem egészen van ez így. Ille­tőleg, ha így van, akkor se egészen így, mert... De ne bonyolítsuk to­vább, mert igaz ugyan, hogy tréfás túlzás, de túlzásnak sem tréfa. És itt most szót sem akarok ejteni a régi magyar betegségről, a „hajbókoli- tisz”-ről, amelyet onnan lehet felis­merni, hogy aki beleesett, az állan­dóan hasra esik. Minden előtt. Ami nyugatra van. Van persze, aki ha­nyatt esik. Egyensúlyi helyzet kér­dése az egész, csak az égtáj a válto­zatlan. Azt is tudomásul veszem, sőt meg­értőén és egyetértőén veszem tudo­másul hogy külországot járni, le­gyen az keleti, vagy nyugati, északi, vagy déli, élmény, emlék, izgalmas és mesélni való téma. Tanulságos is. És ostoba ember az, aki nem hajlan­dó észrevenni mindazt a Jót, ami tényleg az, s amit „szemében-lelké- ben” hazacsempészve használni is tudunk. Még az sem baj, ha a rosz- szat nem veszi észre. Igaza van: tu- ristaútra ment és nem szociológiai kutatást végezni. Ha így érzi lega­lábbis. Ami azonban bosszantó, hogy ho­vatovább több rosszat mondunk el magunkról, a magunk munkájáról, alkotásairól, mint tették volt ezt és talán teszik ma is ellenségeink, — együttvéve. Nekünk a ház nem elég­gé ház, a kenyér nem eléggé kenyér, a felhő nem eléggé felhő, a sztárok sztártalanabbak, mint másutt. Ha felépül egy új gyár, nem azt nézzük, hogy új, szép, korszerű, hanem azt hogy „jellemző... nézzék... már ki­tört egy ablaka...”; az új hídra gú­nyolódva lépünk fel, úgyis leszakad; a konfekciónak nem a szabását néz­zük, hanem a gombjait tépjük, mert úgye, lám „tessék, még a gombot se tudják rendesen felvarrni.. Nem egészséges és előrehajtó türelmetlenség prúszkölteti az em­bert hanem az önmagunkat lebecsü­lő cinikus és pitiánerkedő gúny, az a hónyavetiség, ahogyan elintézzük mindazt, amit építettünk és tenni ío- •’ gunk még ebben az országban, — ha másért nem, úgy látszik, hát azért, hogy lebecsülhessük. Félnótás Cyra- nóként gúnyoljuk nap mint nap „or- > runkat”, amely lehet hogy nem éppen í a legszebb, a legtökéletesebb orr, de • a miénk bizony, s esküszöm, nem } csúnya és nem elkínzottan keshedt arc éke, dísze. Persze, szidjuk csak, ami rossz. Morogjuk meg, gúnyoljuk ki mind- j azt, ami talmi, ami teher, kopott bQ- } gáncs életünk testén. De naponta. j legalább egy, azaz egyetlen percre, ^ hatvan másodpercre ismerjük el a magunk munkáját, s munkánk nem Is kevés eredményét. Nem „globáli­san”, nem „általában” a szocializ­must, hanem konkrétan egy-egy új alkotást, egy-egy új terméket, szín­darabot, filmet, új gondolatot... Ne csak a szocializmus tája szépségét zengjük, de álljuk meg egy pilla­natra e tájék megható és szép rész­leteinél, — mert a részletből áll össze / <tÍ0e/<hv6 \ „Unicornis”­NEKIK SIKERÜLT? Mindnyájan arra törek­szünk hogy elképzeléseink valóra váljanak, titkolt vagy nyíltan hirdetett céljainkat sikerüljön elérnünk. Többször hallani viszont a fiatalok kö­rében a panaszt, hogy ók ne­hezen boldogulnak mert az idősebbek féltékenyek, nem engedik őket érvényesülni. Igaz, két példa nem elég ahhoz, hogy általánosítani le­hessem. Bár a példák jóval nagyobb számát is fel tud­nánk sorolni, de közülük most kettőt veszünk elő. Még csak tanulságot sem fel­tétlenül fogalmazunk meg a példák nyomán. Beszéljenek azok önmagukért. Tanítás helyett a tsz Az irodában találom meg, éppen adminisztrál. Amikor a bemutatkozáshoz feláll, igyekszem feltűnés nélkül megnézni egy kicsit alapo­sabban. Vékony, inkább ala­csony termetű. Gumicsizma és nadrág takarja a lábát, felette szürke pulóver. Kislá- nyos arcán állandó mosoly, még a fekete keretes szem­üvege is vidámságot tükröz. Pázsit Judit most tölti a gyakornoki évét a gyöngyösi Mátra Kincse Tsz-ben. Hat­vanban végezte a felsőfokú mezőgazdasági technikumot. — Erre a pályára készült? — Tanítani szerettem vol­na. Kiderült, hogy olyan szakra, amilyenre készültem, Debrecenben nincs felvétel. Akkor gyorsan átmentem Egerbe, de itt sem vettek fel. Mit csináljak, tettem fel a kérdést? Hatvanban, otthon csak a felsőfokú mezőgazda- sági technikum volt. Jelesen érettségiztem, a felvételi elég ’ könnyen ment. Ott motoszkált bennem a vágy, hogy Gödöl­lőn elvégeztem az egyéves tanárképzőt még, és akkor a technikumban taníthatok majd. Aztán lemondtam er­ről is. — Miért? — Most véglegesítenek, megkapom a fóliás-kertésze­tet, ott leszek brigádvezető­helyettes, és havonta két­ezer-kétszáz lesz a fizetésem. Ezért, önálló lehetek a saját munkaterületemen, megmu­tathatom, mit tudok, az Itteni dolgozókkal is jól megértem már magam, aztán ... Aztán van egy fiú, aki... Ezt a részét ne folytassuk. Magánügy. Hidakat építeni Egy évvel ezelőtt még ko­rántsem így gondolkodott Pázsi Judit, mint most. Ami­kor a tsz-be került, nem kezdték el „babusgatni”, nem faggatták a véleménye felől. Eleinte az asszonyokkal ügyütt végezte a munkát, az­tán egy hónap után fellázadt, ö nem azért tanult, hogy ka­páljon, termést válogasson, azt sem hagyja, hogy átnéz­zenek felette. Tessék ót fog­lalkoztatni és tessék a kér­déseire válaszolni, ha vala­mit nem ért a munkák során. Utóvégre gyakornok!... Közvetlen főnöke úgy né­zett rá, mint aki csodát lát. Hogy-hogy? Egy ilyen kis, tejfeles szájú ekkora nyelvet örökölt? Nyelt egyet, nagyot lélegzett, aztán beszaladt a tsz központjába. Ott bent az­tán keletkezett egy kis szó­váltás, de az eredményesem maradt el: a gyakornok most már hozzákezdhetett a szak­mai fogások elsajátításához. Az asszonyok is furcsán néztek rá eleinte, de ő min­den kérdésükre türelmesen és részletesen válaszolt. Főként arra, hogy ki, mennyit kere­sett aznap. Így aztán meg­szokták és meg is kedvelték a kis gyakornokot. , Mert sok múlik azon, sike­rül-e hidat építeni a munka­helyen, embertől emberig — képletesen szólva. Pázsi Juditnak sikerült, ö nagyon elégedett. A kapa is vonzhat Készakarva választottam ezt a példát, még a hango­sabb ellenvélemény súlyát is vállalva: Imricsik Rozália egy éve végzett mezőgazda- sági szakmunkás, kertész. ö is máshol kezdte, mert kereskedő szeretett volna len­ni. Fel is vették, de hely hiá­nyában áttették a gyors- és gépíró szakiskolába. És ő egy cseppet sem örült ennek a váratlan fordulatnak, pedi^ jó néhány társa nagyon bol­dog lett volna a helyében. 0 úgy döntött, hogy elmegy kertésztanulónak. — Jól érzi itt magát? Horolt, mielőtt beszélgetni kezdtünk volna. Most a kapa nyelére támaszkodva áll előt­tem és úgy válaszd. — A munkám, a keresetem szerint: igen. Csak az nem tetszik, hogy veszekedés is előfordul. Ha ez nem volna, mindennel nagyon elégedett lennék. Mert szeretem a ker­tészkedést, a munkát. Irodá­ba nem mennék semmi kin­csért. Mindenem megvan, ami kell. A keresetem hazaadom, anyám vásárol rám. egy ré­szét a fizetésemnek pedig ta­karékba tesszük. Ebből lesz a kelengye. Amikor a veszekedés felől kérdezem, ami számára most a legfőbb rossz, és ezért na­gyon szeretné, ha megszűnne, az idősebbekre kezd panasz­kodni. Mintha azok féltéke­nyek lennének a fiatalokra. Nem érti, miért, ök csende­sek, szerények, nem köteked­nek, rossz szavuk sincs a fel­nőttek ellen. És mégis. — Mire Jó ez? — kérdi. — Miért kell másokra rosszat mondani, másoknak rosszat tenni? Fiúsra vágott, szélfújta ha­ja belehull a szemébe, ahogy feleletet várva rám néz. Mondjam azt, hogy szerencsé­re nem vagyunk angyalok? ★ Szándékosan választottam a mezőgazdaságot, ott is a : pályakezdőket. Nem állítom, . hogy az elégedettséget elég csak ölbe tett kézzel várni. A sikerekért tenni is tudni kell. Olykor a lelkiismeretes munr kán túl arra is szükség van, hogy az ember „ne hagyja magát” — tudjon önérdekei mellett is szólni. A bizpnyí- tás szándéka és vágya vezes­se, érezze jól magát munka­társai körében még akkor is, ha azok kevesebbet tudnak, ha a véleményük nem egye­zik mindenben az övével. Azt gondolom, az elége­dettség, a boldogság megta­lálásához is kellenek bizo­nyos adottságok, erre is meg kell tanítani magunkat, anél­kül. hogy az igénytelenség határozná meg életünket. Ha úgy tetszik: elégedett­nek lenni — nem könnyű dolog. G. Molnár Ferenc „Unikornis" ELLESETT PILLANAT... rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/SSSSSSSfSS/SSSSSJ*S///SSSSSSfSSSSSSS/SSSSSffSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSffS/SfWffrmSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS. A Népújság megírta, hogy Eger új turistaszállója az „Unicornis” nevet kapja. Azóta hárman is érdeklődtek, s problémájuk ugyanaz. Le­vélíróink, latinos, deákos mű­veltségű emberek lévén, a klasszikus latin kiejtés mel­lett törtek lándzsát. Szerin­tük tehát a helyes ejtés: Unikomisz, az írásforma pe­dig: Unicornis. Egyik vitat­kozó partnerük azonban nem értett ezzel egyet. 6 azt bi­zonygatta, hogy mind az ej­tés, mind az íráskép csak ez lehet: Unikornis. Az igaz, hogy az s írás­jeggyel a klasszikus latinban az sz hangot jelölték, s eze­ket a latin szavakat, gustus, stóla, turpis, sors, scorpio va­lóban így ejtették: gusztusz, sztola, turpisz, szórsz, szkor- pio. De az is igaz, hogy a magyar nyelvbe ezek a latin jövevények s-ező formában kerültek be: sors, stóla, skor­pió, turpisság, mert a ma­gyarországi latinságban a klasszikus sz hangot s-nek ejtették. Ezt bizonyítják még a következő latin jövevény­szavak is: iskola, árkus, juss, fiskális, agilis stb. A magyar- országi latinban szokásos s-ezést tükrözi az egri nép ajkán a Servita ejtésforma is. S-ezve ejtették hazánkban az unicornis (egyszarvú) hangsort is. Tulajdonnévként elsősorban vendégfogadók, kávéházak megnevezésére szolgált. Egerben, Szegeden a levéltári adatok is ezt bizo­nyítják. Tudunk azonban ar­ról is, hogy hazánkban ezzel a névvel patikákat is megne­veztek. Az írásformában már ninca egyöntetűség. A c betűt írta a latin ezekben a hangsorok­ban: collegium, clerus, de- cretum, unicornis stb. De talál­kozhatunk a hazai adatokban az ejtésnek pontosan megfe­lelő k írásjeggyel is. Már kódexeinkben is így írták: unikornis. Hogy melyik for­mában kerül az új szálló homlokára az elnevezés? Ha a klasszikus latin alakhoz ra­gaszkodnak á névadók, akkor ezt írják fel: „Unicornis”. Ha azonban a magyarországi latinság hagyományait köve­tik, akkor majd ezt olvashat­juk: „Unikornis”. Mi ez utób­bi mellett tesszük le vok- sunkat! Különben ennek a mesebe­li állatnak a nevét népünk is ismeri. Az unikornis név nép- etimológiás változatát ép­pen megyénkben, Párád kör­nyékén jegyezték fel anydkor- nyics hangalakban. Eger cí­merében szereplő egyszarvú állat nevét egriesen, palóco- san a régi egriek is unyikor- nyics névvel emlegették, s a gyógyító erő, a tisztaság jel­képét látták benne. Dr. Bakos József Megőrülök. A lakás olyan szűk utcában van, hogy még egy zsenge forgalom is csa­tazajnak tűnne. De itt nincs zsenge forgalom. Itt olyan forgalom van, mint egy zá­logházban karácsony előtt. Es mióta tart ez már?! Nem is tudom. Emlékszem, hogy an­nak idején, meglehetősen ré­gen, például a Brontoszauru- szok döngtek erre rendszere­sen. Mikor már meguntam ezt a jurakorszakot, kikia­báltam dühösen...: — Brontik... brontik, med­dig dongtok még itt a há­zam előtt. Majd jön a pleisz­tocén kor, aztán jól néztek ki! Az egyik Brontoszaurusz három óra múlva visszajött, akkor jutott el ugyanis az agyáig, amit mondtam, s apait ő mondott, abban az volt a legenyhébb, hogy azt a fán lakó jó ősmajom nagy- nénémet oktassam tánclép­tekre, s ne őket arra, hogyan ne döngjenek, amikor egy valamire való Brontoszaurusz döngés nélkül olyan, mint egy degenerált Alloszaurusz. S ezzel tovadöngött. Kicsit később a kardfogú tigrisek loholtak erre sebbel- lobbal, csörgetve-zörgetve A finom lelkek kora kardjaikat és csattogtatva fo­gaikat, meg vonszolva áldo­zataikat. Tűrtem, amíg tűr­hettem, végül mégiscsak ki­szóltam idegesen, hogy: — Nyamvadt macskák... sicc... sicc... mert rátok en­gedem a kutyámat! — Mit mondtál, te szár­mák? Valami nem tetszik? — fordult feléin az egyik kardfogú, és nem mulasztot­ta el azt is megkérdezni, hogy nem vagyok e csiklan­dós, mert esetleg hajlandó az oldalamat. Kardhegyeivel megcirógatni. S különben is menjek vissza abba a büdös barlangomba az ostoba fe­csegésemmel a kutyát ille­tően. ök nagyon jól tudják, hogy a házi kutyát még nem is találták fel. És fogcsattog­va távozott. Arra is tökéletesen emlék­szem, hogy a keresztesek is erre vonultak szakadatlan csörömpölve, és egyházi slá­gereket énekelve. Először azt hittem, hogy a MÉH vas- gyűjtő kocsijai zörögnek az ablakon alatt, de aztán eszembe jutott, hogy a MÉH sincs még feltalálva, tehát csakis középkori tankokkal állhatok szemben. Egy hét után nem bírtam már füllel és cérnával, lekiáltottam hát: — Hét Tankrédok! Elég ■ ^3=r « ­volt a bádogzenéből. Csend legyen, mert hozom a kon- zervnyitót! , Az egyik Tankréd megállí­totta a lovát, nyikorogva megfordult a nyergében és feltolta a sisakrostélyt, imi gyen szólt vala hozzám: — Lovagi szavamra mór dóm... — és mondta. Pedi keresztes vitéz volt. Odamt net persze még csak egykt resztes. De akkor is, olyant kát mondani, hogy... Es mé mutogatott is. Azt hiszem, kopját. Ám mindez eltörpül mé sokat átélt fülem és lelke: számára is mindama szenvi dés mellett, amelyet mo kell átélnem, mióta feltalá ták a házi kutyát, a MÉH és a motorkerékpárt. Monc tam is az egyik motorosna, aki már éppen félórája ti ráztatta ablakom alatt a re bogóját, hogy: — Drága uram, nem ment már a fészkes fenébe? Nem akart menni. Helye te azt mondta, hogy ...Hr Azt mondta, hogy... Eszeml jutott a Brontoszauruszc kora. Meg kardfogúaké. Me a kereszteseké is. Milyen f nőm lelkek is voltak. (egri) 1969. július 13., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents