Népújság, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
MŰVÉSZET MÁNDY IVÁNs Nyaralás* Az anya csontos, tűhegyes arcával belehajolt a lámpába. Egy ing nyakát foltozta apró, ideges mozdulatokkal. Mellette a díványon ingek, szép rendesen összehajtva. Aztán néhány alsónadrág, zsebkendő. Az anya hunyorogva fölnézett, mintha ott túl, a lámpa fénykörén keresne valamit. — Bandi — mondta, és egy szék megroppant a sarokban —, azt hiszem, ez az ing is rendben van. Ojabb reccsenés a homályból. — Köszönöm, anyám. Az anya még mindig előrebámult, belebeszélt a sötétbe. — Azt hiszem, fiam, mégiscsak vennünk kéne egy-két dolgot... inget meg effélét — Kis szünet, aztán: — Legalább pár darabot. —. Legalább pár darabot — visszhangozta a sarok. Aztán egy térd fölemelkedett a homályból, a vékony, barna arc is előrehajolt — És aztán, mit kéne még vennünk? Csöppnyi gúny sem volt a hangban. Inkább várakozás: hogy hát jó, tessék, sorold föl, anyám, mi minden keine... Az anya lehajtotta a fejét. — Tudom, hogy »ok a kiadásod, hiszen rajtam kívül még Évát Is segíted ... — Hagyjuk ezt! — Megint egy reccsenés, aztán akárcsak sűrű, sötét füst gomolyogna fel, a fiú ott állt az anyja előtt. — Igazán nem tudom, miért beszél erről, anyám, higgye el, teljesen felesleges. Az anya fölnézett. A keze Is elindult, hogy megkeresse a fia kezét — Ne haragudj. till — Nem arról van sző. Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullt az ölébe. Az anya aztán az ingek, alsónadrágok és zsebkendők között motozott és mire Ismét fölnézett a fiára, mosoly volt az arcán. — Lesz mindened Füreden. — Megcsillant & tekintete. — És tudod, hogy még nekem is... Egész szépen rendbe hoztam a szürke szoknyát, és tegnap, igen, tegnap a Gizi ideadta a napszemüvegét. — Igazán örülök. A fiú valahonnan a sarokból előhalászott egy újságot Ügy állva olvasni kezdett. . Az anya meg tovább beszélt — Először persze nem akarta ideadni, és igazán meg kellett ígérnem, hogy vigyázok rá, de hát tudod, hogy én mindenre úgy vigyázok, és mégiscsak jó lesz, ha napozhatok egy kicsit Az újság megzörrent, aztán leesett a díványra. A fiú megfogta az anyja vállát — A vízbe is bejöhet — Ö, nem... nem! De majd a partról nézem, hogy úszol. — Boldogan felsóhajtott — Azért ez jó, hogy együtt nyaralhatunk..., hogy engem is beutaltak abba az üdülőbe. — Fölnézett a fiára. — Ez mégiscsak szép.— A fiú lehajolt az újságért, de nem kezdte újra olvasni. Újsággal a kezében járkált a szobában. Olykor messzire eltávolodott a sötétben, aztán megint csak itt volt a lámpa mellett — Hirtelen megállt — Anyámé — A váll megrándult. — Ha úgy gondolod, hogy zavarlak, én igazán.— — Nem arról van sző, dehogy zavar, miért zavarna? — Szünet. — Csak megkérném valamire... Az anya fölnézett. Vékony, pergamenszínű bőre megfeszült az arcán. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban megpattan benne valami. A fiú megérintette a vállát. — Na... na... — És mosolygott is. Az anya arca engedelmesen átvette a mosolyt, de az a múltkor ugyanez volt a villamoson. — Mi volt a villamoson? — Hagyjuk, anyám! — a fiú felsóhajtott. — És azt sem kell említeni, hogy több cselédünk volt. — De igazán, mintha családtagok lettek volna! Csak a szaguk... Tudod, Bandi, én sose szóltam nékik, de azt hiszem, ezeknek mind van valamilyen szaguk. — Nem tudom, anyám. De * Részlet az idel József Attila-dijas szerző Egy- érmtő című kötetéből. 1969. július 6., vasárnap mindjárt elhalt, beledermedt a ráncokba. — Megkérném valamire — ismételte a fiú. Leült az anyja mellé. Nem nézett rá, ahogy elkezdte. — Tudja Jól, hogy ez egy olyan üdülő... ahol különféle emberek vannak, üzemekből meg innen- orm&n... Szóval, ha megérkezünk, ne közölje mindjárt, hogy kúriai bíró volt a férje. — De Bandi.,, — Szeretném, ha végighallgatna! — féloldalasán nézett az anyjára. — Apát hagyjuk! — keze belesöpört a levegőbe. — Hagyjuk! Hagyjuk! És szeretném, ha azt sem említené, hogy Fiúméban nyaraltak, és olykor hét végére is lerándultak. — Fiacskám — hajolt előre az anya —, tudod, hogy apádnak szabadjegye volt, és különben sem került olyan sokba az egész. A fiú nem engedett — Fiúméról egy szót se! És arról se, nagyon kérem, anyám, arról se, hogy ott milyen más volt minden. Az étkezés, a kiszolgálás... és főleg... — A fiú hangja szinte már könyörgővé vált — az emberek! Igen, ekükkel együtt nyaralt Az anya belemosolygott a lámpába. — Ki is volt, aki meghívott vitorlázni? Valami osztrák gróf ... Tudod, hogy ismerte apádat! A könyveit.. igen... és ő jött oda az asztalunkhoz. .. A fiú tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt — Se osztrák gróf! se vitorlás! se meghívás! Nagyon kérem. — Megfogta az anyja kezét. — De hát az igazán az eszembe se jutott! — Tudom! — vágta rá a fiú — mint a múltkor a buszban. Az anya a fejét ingatta. — Én csak azt mondtam, milyen durvák az emberek.., — Félénken a fiára sandított. — Manapság... — Elhallgatott, majd egy kicsit bátrabban. — De igaz is! nem adnak helyet lökdösődnek, a kalauz rám szól, hogy men jek előre, aztán, hogy mit állok az ajtóban, ha még nem szállók le. — És akkor maga, anyám, egyszerre elkezdte! Hogy más embereket is ismert már, mint a kalauzt... — De csak azért, hidd el, csak azért, hogy ne sértegessen! — A végén le kellett száll- nunk — mondta a fiú. — És hagyjuk a cselédeket még akkor is, ha családtagok voltak. A személyzetnek ne mondja, hogy fiam. — Mit mondjak? — Hát... hát... elvtársnő. Kérem, elvtársnő... — Elvtársnő — ismételte az anya. — De ne így mondjál — A fiú egy türelmetlen mozdulatot tett — Ne Ilyen hangon. — Hát milyen hangon? A fiú legyintett, majd tovább folytatta. — És a közös étkezésen ne* forgassa, nézegesse a kanalat, mintha ragályos betegtől kapta volna. — Nem. nem, Bandlkám. — És ha valakivel összeismerkedik... — Nem ismerkedek össze senkivel. — Mert gőgös! — De fiam ... — Értse meg, ha nem áll szóba senkivel, akkor azt mondják... — A fiú fölugrott és elindult megint kör- be-körbe a szobában. Az anya ölbe ejtett kézzel maga elé bámul. Egyszerre csak érezte, hogy nyekken mellette a divány. És újra hallotta a hangot — Kérem ... anyám .. Hatalmas park, fákkal, bokrokkal. Piros padok a sétányon. A fák mögött az üdülő barna épülete. — Az anya azt nézte. Éppen most állt föl a pádról,, hogy megszólítson valakit. Azt a húsos képű férfit aki mellette ül az étkezőben. De valahogy nem tudta, mit mondjon. Így hát csak mosolygott, és hagyta, hogy elmenjen azzal a kék ruhás nővel. Annak is köszönni kellett volna. De hogyan? ... Egyszer valaki — úgy négyszemközt — rászólt hogy ne elvtársnőzze! Mármost akkor mit mondjon? Hogy szólítsa a lányt, aki takarít? A fekete nőt a könyvtárban? Ezt aki itt Jön? Ha megáU, és beszélgetni kezd... Az anya pár lépést tett Visszacsuklott a padra, és a kavicsokat bámulta. Így maradt, amíg a lépések eltávolodtak. Aztán fölállt és tétován lmbolyogva elindult az üdülő felé. Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megint visszahullott egy padra. És most már csak ült ült elveszve a parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő. FARKAS ANDRÁS: Néhány komoly szót... Mikor sok ösvényen már áthaladtam. Erdős évek nyergéről visszanézve, Szokottan is meglepve vettem észre, Hogy a talaj elúszik lent alattam. Eh most is, e zenélő pillanatban, A léttől és a jövőtől megígérve Szemem Is mintha látomást tetézne, A földet látja poclani riadtan. Kapaszkodón megyek, eget keresve, Az út lemállik, elhull, elmarad, S vékony fogódzóm biztat még, az eszme. Hogy emberi sorsom hűen betöltsem, Hogy általam legyen az akarat, Néhány komoly szót visszahagyni bölcsen. KALDl JÁNOS: Tagore-sétány Hogy mondja itt ez a sok-sok virágfolt, az élénk-paratsú violák, t hallgasd meg a nyárfák négy sorát, milyen lázasan rezgi az; ez világit halhatatlanul — bár szerényen — a tó katáng színében, s üzeni lent, ahogy dereng szelíden a szélzilálta szöveg « vízen, melynek végén felkiáltójel a vítorlarúd; ó, hallgasd csak itt Tagore hársfájának apai szavú leveleit, figyeld e ült emberekkel-ékes reggelt, az énekek finom ág-bogait, a hajók sejtelmes, távoli fehérségét, minden arról beszél: ft szépség és tisztaság legyőzhetetlen! Mire átölözött, lejött a | em kellett keresgetni. Ahogy elmondták, SOMOS BÉLA: pontosan úgy: — mikor leszállt az autóbuszról, rögtön meglátta. Igaz, egy másí- I — Hu, ha leesnék! kát Is, de az füstölt Kis házak, kormos téglakerítések foghíjas deszkapalán kok közt igyekezett feléje, hosszabb volt az út, mint az első pillanatban vélte, mert a házak miatt nem haladhatott toronyiránt Negyed óra alatt mégiscsak odaért Még nagyobbnak tűnt Tizenöt méter, húsz? Már borv Ide küldtek — mondta és bemutatkozott. A fiatal nőt Pirinek, a középkorút Annusnak hívták. Annus fölkiabált a mesternek: — Megjött a »egttség, A mester ott fönn mondott valamit, nem lehetett érteni. — Mérges — mondta az asszony. — Miért? , _ , . . Nem tudták. Pedig a neve nem mérges: Boldogh. Boldogh István a neve. _ , Piros nevetett Egészséges fogai voltak, kreol bőre, és a fekete haja itt-ott kibuggyant a kendője alól. —_ Magasabb —— gondolta a fiú a lányhoz merve magát — Csak pár centivel, de magasabb, Megmutatták, hol öltözhet át. mester. — Hány éves vagy? — Tizenhét. — Hm. Kevesebbnek látszik..! — Ez nem magazas, hanem megállapítás volt, saját magának és a két nőnek mondta. András hallgatott. Mit szóljon? — Hát majd meglátjuk — biccentett az ember. A fiú kiválasztott egy talicskát, nekiállt a törmeléknek. Volt elég. Megnézte a kéményt. Vastag volt a fala, több, mint félméter vastag. Az üreg is nagy, két és fel méter. — Miért nem robbantják? De ezt kár volt kérdezni, a kémény az épület közepében áll, s az épület túlfelében lakások is vannak. Boldogh kiáltott: — Vigyázz! Hullott a tégla, mint a zápor, rá a vastag törmelékre. Kevés tört össze. A legtöbb messze huppant a kéménytérből, s a többit, ami bennmaradt, akkor szedték ki, amikor a mester cigarettaszüneteit tartott. Néha beszélgetett Piri meg Andris, de nem nagyon tudtak miről. Piroska tizenkilenc éves múlt, ki tudja, mi érdekli? Andrást a sport érdekelte, esetleg egy jó izgalmas könyv. Talán a film? Tényleg, ez közös téma volt, megbeszélték, amit láttak. András szerette volna moziba hívni a lányt, de nem merte. — Hiába! Magasabb nálam — mentegetőzött maga előtt, s bosszankodott, hogy ilyen félszeg tizenhét éves létére, úgy viselkedik, mintha tizenöt éves lenne! Ha a nagy fekete szemével ránézel' Piroska, Andrásnak rögtön elakadt a szava. Egyszer Boldogh leejtett© a kalapácsát, kiabált: h- Txi föl valaki! KÉMÉNYBONTÓK András vitte. Előbb a padlásra, onnan ki a cseréptetőre mászott. De tovább? A kémény külsején vaskapcsok sorakoztak harminc-negyven centire egymástól. Némelyik hiányzott. A legalsó kapocsig az odaerősített falétrán lehetett eljutni. •— Jó — mondta föntről a mester. — Vigyázz, az a kapocs gyenge. Görcsösen szorította a rozsdás vasfokokat, s egyre ijedtebben, minél nagyobb lett a mélység alatta. Boldogh megkínálta cigarettával. Elfogadta, de megbánta néhány szippantás után, mert szédülni kezdett. Nem tudta, melyiktől inkább, a magasságtól, vagy a cigarettától. Lengett a kémény, mint a hajóhinta. Átvetette a lábát a falon, mélység volt mind a két félé; belefogódzkodott a falba, ahol ült. — Szét lehet nézni. — Igen, — alig merte fölemelni a fejét, mert akkor jobban szédült — Volt egy szakim, — mesélte Boldogh — az a saját hajába kapaszkodott... Andris megrázta a fejét Körülnézett Messzire látott, egyik oldalon a hegyekig, másfelől a íolyóig, látta a házak közt fölbukkanó villamosokat, a háztetőket, az udvarokat Embereket — Jó itt a levegő — vélekedett Boldogh. — Mi? — Igen — hagyta rá. S megkérdezte: — Maga mit szeret jobban, bontani vagy újat csinálni? — Ezt is meg kell csinálni — felelte. Kis szünet után hozzátette: — Űj munka jobb, több a pénz rajta. De itt nincs felelősség ... Mióta eldobta a cigarettát, jobban érezte magát — Fölfelé nem kell nézni. Szédül«, ha a felhőket nézed. Boldogh a homlokát törölte, lerakta a szerszámot a falra, András elvette. Próbálta csinálni. — Látod — mondta a főnök, — tudod. Megmutatta, hogy megy jobban, s hagyta. András élvezte a munkát Kilazította a téglát, poty- tyantotta. Nem akarta abbahagyni. De végül sok összegyűl lenn, el kellett hordani. — Rendes a mester — gondolta lefelé mentében.' Csak az volt a baj, hogy Boldoghoak is tetszett a lány. S nem teketóriázott: ebédszünetekben — meg máskor is, amikor csak tehette — megfogta a lány karját, magához húzta, a derekához, a melléhez kapkodott. — Menjen már — mondta Piros, néha nevetve, néha idegesen. A mesternek mondta, de a fiú oldalgott el. Gondolta: egyszer szájba vágja Boldoghot. De nem tudott eligazodni, hogy mit gondolhat valójában a lány, csak kelleti magát a mesternek, vagy tényleg haragszik rá? Véletlenül meghallotta, hogy Annus azt nvun^fo Piri- ■>k: — Ma annyira aH-aria ... miért nem vagy keőveeeW
