Népújság, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
***<VS**/WS/VV**AJWM^*rfWNAAAAAAAAAAA* Csak a nők értik... | gén, szóról szóra így * mondtam arra az esetre a fegyelmi bizottság előtt, amely tanúként kihallgatott: „Női dolgok”. — Es mit ért orv ezen, ebben az esetben, igen tisztelt kartársam? — fordult hozzám a bizottság egyik töprengő arcú férfi tagja. — A csuda se érti az egészet. Legfeljebb csak a nők. ... Hát igen. A vonatban voltaképpen nem történt semmi. De történhetett volna. Nagyon is könnyen. Ebben egyetértünk. Például, ha nem toppan be az ellenőr. Soha jobbkor... Meg is kapják érte a büntetést; visszaéltek a szolgálati helyükkel ... Azóta valóban nem látok stewardesseket azon a vonalon. Visszajöttek a jól bevált „kalauzbácsik”. másnap dolgom végeztével, a motorossal térek vissza a fővárosba. Azon az estén furcsa útitársakkal hozott össze a véletlen. Amikor felszálltam a motorosra és egy teljesen üres fülkére bukkantam, boldog reménykedéssel .nyúltam el a finom bőrülésen: végre pihenhetek. A véletlen szeszélye azonban nem úgy akarta. Ugyanis egy fürge tekintetű, kihúzott szemű hölgy lebbent be a kupémba— égszínkék uniformisban illetve köténykével, amilyet csak a vonatbüfé főnöknője wsel. Láttámra elbiggyesztette az ajkát, s amint a vonat megállt, mélyen kihajolt az ablakon és türelmetlen, ideges kiáltást küldött a peron felé: Mi- tyaaaa! sonkát, hol egy púpozott tányér süteményt nyomott a nagy orrú ölébe, aki pillanatok alatt eltüntette a „mer.ü feletti” fogásokat, s amikor a tálnyi gyümölcsöt is befalta, a csajok elvonultak, ők pedig feketét szürcsölgetve a gyerekről beszélgettek. — Miért nem jössz el már hozzá, Mitya? — kérdezte az exfeleség. — Mindig arra panaszkodik, hogy az óvódabeli pajtásai csúfolják: nincs is apja! Az este is azt mondja: „Apa itt hagyott, te meg folyton utazol; olyan vagyok, mint az árva gyerek ...” A fiú nem szólt. Kint al- konyodott. A felvont redőny a kopár hegyre nyitott kilátást. Szótlanul nézték mindketten a sivár lejtőket, a gyér növényzetű, meredek hegyoldalakat. Bizony mondom eljött volna az angyal vérrel Jelölni a házat, tüzes kereszttel a tetőt, lángcsóvával minden pajtát. És felfalták a földeket a földek, az öregeket az inatszaggató dűlők s az utakat csak a temetőig taposták ki Egymás karjába lökte a rokonokat a vérfertőző szegénység: menjenek mostmár isten hírével, FORGÁCS KAROLYI POLNER ZOLTÁN: Tüzes kereszt hogy kenyér Is kerüljön az asztalra. Fuldokló vad nászok. A korhadt szekrényekben örökké könnyeznek a gyöngykoszorúk. És a faluk anyaszült bolondjai hunyorgón motyognak az esti harangszóra a csalán ős, pocsolyás árokparton. Te tinta tekintetű, szép emberi felszabadulás: arcokat simogató szél, fájó sorsokat verő nyári zápor! Itt állnak előtted az ősi falvak. Itt állnak talpig napsütésben, az egymásba torkoló utak is benépesülnek. Bizony mondom eljött volna az angyal vérrel jelölni a házat, tüzes kereszttel a tetőt, lángcsóvával minden pajtát. BENYEI JÓZSEF: ANTALFY ISTVÁN: Minden és semmi Nem lettem hűtlen senkihez se, Nem hagytam hűtlen semmit el, Nincs, aki a követ rám vesse, Nincs számadásom senkivel. Nem küldettem el prófétának, Megváltónak sem jöttem ón, Életem hegycsúcsnak nem támadt, Hogy onnan szálljon szavart»: kemény, Csak elindultam s éltem, tettem, Mindig amit csak kellett tenni. Nem vagyok győző, és levert sem: Gyáva minden és hősi semmi. Hasztalan hűség üres órákat sző a csend. Kék pókfonálon leng a Nap. Tegnap a percek rácsain vrcomhoz közel láttalak. Sötéten izzott a szemed, mohó ujjam indult a szádig, de nem találta csak a csend pókszálon lengő figuráit. Azóta hálót szőtt köréin az időből az egyedüllét s dobol fülemben konokul a keserű és hasztalan hűség. Kerestelek ... Kerestelek szavakban, kerestelek kövekben, tudatos-öntudatlan, türelmes-türelmetlen. Kerestelek a földön, kerestelek az égen, magam voltam a börtön, józanságom a szégyen. Széthulltam az időben, köddé és dérré váltam, míg egyszer — megtörötten • mégiscsak rá-d találtam... A 85 éves Kisfaluéi Strobl Zsigmond alkotás közben... (MTI foto) De hogy elmondjam, miről is volt szó. Gyakrarr utazom Pristiná- ra, szolgálati ügyekben. Este rendszerint hálókocsiban, s — Legyen kedves maga! Nekem nem kell! Az asszony nem akarta megérteni és tovább magyarázkodott, de hiába. András fütty erntet t örömében. Később ismét eszébe jutott: magasabb a lány. Hiába, magasabb. Pedig hát gyerekes dolog. Mégiscsak zavarta. — Viszont én még növök! S úgy köszöntek már egymásnak: szervusz. Vagy úgy: szia. Véletlenül jött, de sokkal természetesebb volt... Reggel, már elmúlt hét óra, fél nyolc, s nem jött meg Boldogh. Üldögéltek. — Talán beteg. — Vagy bepiált. örültek a semmittevésnek, de lassan megunták. — Itt a mesteri — Hol? András nevetve magára mutatott. S indult fölíele. — Le ne essen! — mondta Annus. — Tényleg vigyázzál! Nevetett. — Fölkúszott a magasba. Már nem félt. Sütött a nap. S hullottak a téglák a keze alól, zuhogtak lefelé. Csak meg kellett bontani a sort, s ment. Aztán, amíg az aljból elhordták a törmeléket, pihent. Szétnézett. Nem is olyan veszélyes. Ha befelé esne, az üregbe, az persze rossz lenne. Arra még jókora a mélység. De kifelé nem, mert ott a háztető. Nyolc méterre talán. Túlélné. Harmadnap jött a mérnök, s mondta, hogy a mester betegállományban volt. most meg átirányították más munkára, ami sürgősebb. — Magukkal mi legyen? Vakargatta az állát a mérnök. Azon a másik munkán nem kellett segéderő. >— Csak tisztogassák a téglákat — mondta aztán. — Majd küldök valakit. — Nem kell senki — mondta Annus, — Megvagyunk... A mérnök a fejét rázta s azt mondta: Bontani kell — Itt van Bandi. — Nem szakmunkás. — Nem baj — mondta Annus, — Azért tudja... Gondolkodott a mérnök. Mert ezt a munkát szakember csrnainatja, senki más. S haladni kéne, itt a határidő. — Tudod csinálni? — Csináltam már. — Hát jó. — Kis szünet után kérdezte: — öved van? — öv? Boldogh szaki se használta... — Biztonsági öv nélkül nem dolgozhatsz! Csak öwel.i. — Jó. Akkor azzal dolgozom. Előkereste az övét, fölvitte magával. A mérnök figyelte lentről, hogy mozog. — Hát jó — mondta a mérnök. — Ideiglenesen. András csinálta, mintha valóban szakmunkás lenne S fogyott a kémény. N apról-napru. Küszködtek, izzadtak. Ha sok törmelék összegyűlt lenn, András is segített az elhordásban. Azt a téglagyári kéményt hárman, András, Anna és Piroska bontották eL Három segédmunkás. afogyott a kémény. Kan, kellett a segítség. I Hoztak két üveg kőbányait a közértből, hozzákocogtatták az utolsó téglákhoz. A kémény a kerítés közelében feküdt. Andrásnak térdéig ért. — Nagyobb lettem a kéménynél. Nevetett ezen magában. Mert butaság, de igaz is. — Pedig ledobott volna... — az első nap járt az eszében. Meglátta az egyik törött lábú talicskát, odatolta a ház falához. Anna távolabb volt. Piros a szerszámokat szedegette, vitte a raktárhelyiségbe. Amikor elhaladt András mellett, a fiú majdnem felkiáltott: nem magasabb! Nem magasabb! Egyforma magasak voltak... Piros mosolygott. Jött visszafelé. — Várj csak — mondta András. — Te hazautazol... szombaton? — Nem én! — Nincs kedved eljönni.!', valahová? — Hová? 1 — Hát... Nem tudom... táncolni... vagy A lány a kendője alá igazította a haját. — Jössz? — Jövök — mondta Piros és mosolygott. Mentek a villamoshoz, útközben András úgy látta, hogy egy egész kicsivel mégiscsak magasabb a lány, — de most már nem törődött annyira ezzel... IX is idő múlva magas, ^ barna fiatalember robbant be a kupéba. Feltűnő nagy orrától alig tudta megcsókolni a kék kötényest, aki szinte becéző rajongással, mint alvó gyermeket oly gyöngéden, helyezte el őt a szemközti pamlagon, s azon- nyomban lehúzta mind a három keskeny kis redőnyt az ablakon. — Foglaltam számodra fülkét, de látod... — pillantott felém csaknem r.eheztelően. — Nem baj — ütötte el a fiú könnyedén. — És ki helyettesít most a büfében? — Azzal ne törődj. S már folytatták is az enyelgést, minthogy tapintatosan, de sikeresen megjátszottam a már alvó utast, ölelkezés után egyik közös ismerősükre terelődött aztán a szó. — Képzeld, Mile megnősült. — Kit vett el? Csak nem azt a kancsal kis szöszit? — Azt. De már el is váltak. — Gyorsan ment És miért? — Tudod, a fiú rövidre fogta. Terrorizálta, és a szö. szi megunta... De az ám, ígértem neked valamit... Hozok egy kis csemegét... S azzal kiröppent a fülkéből, hogy percek múlva három stewardesz-szel térjen vissza. — íme, a beígért szórakoztatás! Az én kis utasszállító tündéreim!... A volt férjem, csajok! Négy évet éltünk egy födél alatt; megúntuk; elváltunk, de azért nem bírjuk egymás nélkül... ki * ■ ind az öten ott zsiva- jogtak, szorongtak, hahotáz- tak a saemközti ülésen. Éktelen ricsaj csattantott fel színlelt szundikálásomból, mialatt vonatunk az Ibár völgyében kanyarodott a zengő hidakon és morajló alagutakban. Hogy ki irányította. nem tudom, hiszen az egész személyzet itt szórakozott velem szemben; Mi- tyával! Vihogtak, ugrasztották a nagyorrú exférjet. s a kék kötényes exfeleség szüntelenül a büfé és a fülkék közt cikázott. Hol dupla adag — Szeretem ezeket a bokros völgyeket — szólalt meg nagysokára a nő. — Különösen ilyenkor, alkonypírban. — Berkenyebokrok mondta a fiú. — Valahányszor itt megyünk el, mindig gyönyörködöm bennük. — Nálunk a falunkban vörös berkenyének hívják. Az édesanyám is így mondja, ma is. Hangjuk most halk, és szomorú. Nézem őket félig le- húnyt pilláim alól s azon tűnődöm; vajon miért válhattak el? Látom, útjukban vagyok nagyon. Kisvártatva a kék kötényes szól is a fiúnak, hogy menjenek át egy másik fülkébe. — A csajok reklamálnak! Gyere. Jó bor mind a három. Csak egy kicsit pletykásak. Különben jó haverok. Mindig együtt járunk ezen a vonalon... N emsokára benéztem a büfébe. Sehol egy üres szék. A zsúfolt asztalok közt a kék kötényes kígyózott, és szemével bűvölte a birodalmába tért férfinépet. Vajon ez lehet a válásuk oka? — merült fel bennem a kérdés. A minden férfinak tetszés mohó igénye? Ki tudja. Mindenképpen a gyermek bánja... A kék kötényes csillogó szemekkel jelenti ki, hogy a fekete elfogyott. Közben látom, épp akkor teszi fel a rezsóra, a nagy kávéfőzőt. ,,Ez már maszek kezelésben van” — jelenti ki kacér mosollyal. S percek múlva már viszi is öt kis pohárral a vagon valamelyik le- függönyzött fülkéje felé, ahol Mityáját szórakoztatják a „csajok”. Dübörög a vonat, a hűvösöd ö éjszakában... És a következő pillanatban felszállt az ellenőr. Dudás Kálmán fordítása 1969. július 6., vasárnap \
