Népújság, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
Ki ír ma bibliát? JL Beatles-biblia olvasása utáni jegyzetek Koszta Józsefre emlékezve — Kalapos önarckép, 1920. I gaz is, ki ír ma bibliát? Mi ma a biblia? Kinek írják? Miről írják? Mit tételez fel egy biblia, egy modern biblia az olvasóban? Miért írja a szerző a bibliát? Kinek, mi haszna van belőle és, ha van hasz- ' na, az milyen? Mit is ír meg a szerző a bibliában? A kérdések lökdösik egymást akkor is, amikor a kezembe veszem Ungvári Tamásnak ezt a feltűnően színezett, hippik ízlése szerint — mégis szolidan — illusztrált kötetét, amely ponyvát sejtet és bestsellert, mert első tálalásban 35 ezer példányiban került piacra. Ezt a bibliát, — hogy szerénytelen kérdéseinkre is, csak valahogy válaszolgas- sunk — Ungvári Tamás írta. Az író a tudományokban járatos, elegánsan könszakállas férfi, negyvenes évei táján, az 'irodalomtudományok kandidátusa, mai ember, aki Angliában járva nemcsak a hűvös college-ekben tartotta meg irodalmi előadásait, hanem az életben is járkált, látott, hallott, ismerkedett és megismerkedett a világ dolgaival. Mindenesetre maradt ideje arra, hogy a helyszínen és a nyomtatott betű anyagából éppúgy, mint a mindennapi jelenségekből felszínre hozza magáinak azt az óriási hatású képletet, amit a Beatles jelent Anglia, a fiatalok és a világ számára. A biblia ma is, mint évezredekkel ezelőtt, történelmi események foglalata, amely megörökíti a feljegyzésre és a fennmaradásra méltót. Az ókorban az írás ritkább és drágább mulatság lévén, csak a történelmet és sorsot formáló kérdések kerültek bele, a bibliába, különösen azok, amelyek az istenhittel fonódtak össze. Ma is meg kell örökíteni például a Beatles históriáját, mert elképesztő, milyen gyorsan és milyen vakmerőséggel, a történelmi szemtelenségnek milyen gátlástalanságával emelkednek egyre magasabbra, nemicsali a pénz, a hírnév, hanem a morális bukfencek, a társadalmi ízlés megfricskázása tekintetében is. Ezek a liverpooli fiatalok még mindig ifj sík és bohók, egyik bakugrást a másik után csinálják, csinálhatják, mert a tömegőrület, a mítoszterem- tés, a mítosz igenlése, meg- szenvedése és a kor hinni akarása ezt a formát választotta és bennük választotta. Évekre, évtizedekre szól ez a fertőzés? — ki tudja. Mit is tudnak ezek a fiatalok? Ha sikerükhöz mérjük képességeiket és tudásukat, akkor nagyon keveset. Verik a gitárt, apró dallamokat hatalmas erősítőkkel. Zuhatag- szerűen ismételnek, mintha csak ezekért az apró két-há- rom perces fülbéli kábulatokért lenne érdemes a világra jönni. Amikor az olvasó sorra veszi a könyv lapjain azokat a grádicsokat, amelyeken ezek a fiatalok végigugrándoztak, meglepődik azon, mennyire nem rajtuk múlott semmi és a minden- Mármint a siker. A mikor az olvasó a kötet végére ér és ott találja a Beatlesnaptárt, amelyben, születésüktől kezdve — Brian Epsteinnek, a menedzsernek a születési dátumával kezdődik a dátumsorozat — a legjelentősebb eseményekről értesülünk, már semmin nem csodálkozunk. Ezek a fiatalok — a maguk szintjén — már mindent megélitek, mindent megtet$®69. július 2?., vasárnap tek ahhoz, hogy bárkiről és bármiről fennhangon és ellentmondást nem tűrően nyilatkozhassanak. Paul például ilyeneket mondhat: „Az előttünk járó generáció egész életében azon munkálkodott, hogy elérjen bizonyos rangot az életben, felöltsön állásának megfelelő ruhákat és beássa magát a megfelelő rókalyukba. Nekünk nagy szerencsénk volt, hogy huszonöt éves korunkra rájöttünk, mi azt a rókalyukat foglaljuk el, amelyiket csak akarjuk.” Anélkül, hogy szövegelemzési tomamutatványokba kezdenénk, ebből a két mondatból nyilvánvaló, hogy körváltóban vagyunk és huszonötévesen is látni lehet, hogy a régi módon élni és gondolkodni már a kráglis- mandzsettás-keménykalapos Angliában sem lehet. A technika, a rádió, tévé, a magnó, a lemezek olyan általános szellemi haladást, ám ugyanakkor lelki fertőzési lehetőséget is biztosítanak, hogy néhány gitárral, leleményességgel és a hisztéria tudatos ápolásával és táplálásával ma műiden lelki válság előidézhető. Ha egyáltalán válság az, ahogyan és amit ezek a fiatalok csinálnak. Fiatalságuk és millióik fölötti uralmuk — ezt fontban és rajongóikban értjük — hetyke öntudatával és nem minden büszkeség nélkül viselkednek úgy, mintha valóban a világ érzelmi és szen- vedélyi kormányzói lennének. Első lemezük 1962, októberéből származik és néhány év alatt lefutva a világot, 1968-ban már John és Yoko Ono, a japán szépség, már nagy album tetején meztelen fényképpel hódítják tovább a híveket. 1969. januárjában a Beatles váratlanul háztetőn ad koncertet, lefilmezik őket, de a rendőrség — kivonul ugyan — nem avatkozik bele különcködésükbe. J oggal következik a kér. dés: ezeknek mindent lehet? Senki hatalmasság nem mer gátat vetni ennek az erőszakos hatni akarásnak? Hiszen, ha a Beatles hasonlatával élve maradunk a rókalyuknál, az csak nyilvánvaló, ha ők bármely rókalyukat elfoglalhatják, akkor küzdelemre hívnak fel, mert a. rókalyukakban mindenütt ülnek? És nemde felmerül a kérdés: valóban úgy van-e ez, hogy lemezekkel, mindenre fittyet hányással, ravasz és őrjöngést szülő lázadással — vagy inkább lázítással — a régi formák ellen el lehet foglalni a világban mindent? Ungvári Tamásnak ott van igaza, amikor a bibliát alaposan utánamenve az adatoknak és az eseményeknek, teljes komolysággal írja. A hisztériát és a mítoszteremtést, a milliók rajongását és önfelejtését — erről egyszer külön kellene írnunk! —, a fiatalok újszerű szín-, forma- és dallamimádatát, mint történelmi tényt veszi tudomásul és úgy is kezeli. És ezt nem lehet, — nem komolyan venni! Ha meggondoljuk. hogy az emberiség nagy- nagy hitbéli és bölcselkedési históriák után és azok nyomában fel-felcsapó harcokban, öntépésben írta a maga életét, akkor vegyük azt is komolyan, hogy a XX. század kellős közepén akad négy vagy alig több, többé-kevés- bé műveletlen fiatalember, akik minden különösebb szellemi erőfeszítés nélkül eljutnak a világ csúcsára. Mindez azért lehetséges, mert a régi életforma tagadása mindig hálás volt. Érdemes ■ lenne tehát azt a tömeget megismerni és feltérképezni, a fiataloknak azt az országhatárokon innen és túl egyformán rángó-riszáló hadseregét mélyen felkutatni: meddig tart bennük az ideg- zsongító vagy éppen idegborzoló pillanatoknak a hatása, mit éreznek az extá- zis tetején? Kinek van ebből haszna, és érdemes-e erről a haszonról Ungvári Tamásnak és másoknak köteteket írni? K iegészítésül egy élmény a hazai Duna-partról. Napokkal ezelőtt déli verőfényben, a lépcsőkön ülve figyeltem a habok csobogását. Mellettem fiatal lányok is ültek, rádiójukból tánczene szólt. Két árnyék jelent meg mögöttem, két fiú. Az egyiken ing, rajta nagy betűkkel: Beatles és alatta a négy nagy név. A másik félig nyitott szájjal dúdolta a táncdalt és csípőben \ mozdulatokkal kísérte a ritmust. Mire gondolhatott ez a két teenager, látták-e a két nagyon csinos lányt, vagy csak a ritmus kötötte le őket? Ki lát egy ilyen pólóinges-farmer- nadrágos, rangja rejtett világ titkaiba? Pedig valamiképpen bele kell látnunk. Ehhez tesz jó szolgálatot Ungvári Tamás könyve. Szeptemberben nemzetközi művészettörténész-kongresz- szust rendeznek Budapesten, és természetes, hogy erre az alkalomra a magyar művészet legrangosabb eredményeit bemutató kiállításokat rendeznek országszerte. Ezek közé tartozik a Nemzeti Galériában, szombaton délben nyílt népi kerámiakiállítás, amely a magyar fazekasság fejlődését és.legszebb emlékeit, talán még soha nem látott bőségben ismerteti. A Néprajzi Múzeumon kívül a Történeti Múzeum, egyházi gyűjtemények, sőt. magángyűjtők is kölcsönzték kincseiket a kiállítás céljaira, így valóban teljességre törekvő tárlat született. A kiállítás elsőnek a fazekasság legősibb módszereit mutatja be. A népi fazekasok nem voltak mindenütt önállóak, egyes városokban — ezeket térkép ismerteti — céhekbe tömörültek. Láthatunk két céhládát, amelyben a legfontosabb hivatalos iratokat tartottakba mezőtúri fazekas céh ládája 1818-ból származik, a nagyváradié 1823-ból, de felirata jelöli, hogy egy 1658-ban készült (vagyis igen tartós) céhládát cseréltek fel vele. Egy nagy kancsó — felirata szerint — „az becsületes és nemes komáromi fazekas czé- hé” volt. Lehet vagy öt liter űrtartalmú. A komáromi fazekasok ünnepi alkalmakkor ebből itták a bort. Egy teljes falat foglalnak el ezek a hatalmas kancsók a következő teremben, szakmák, és tájegységek, díszítési típusok szerint csoportosítva. Vargák, takácsok és szabók egyaránt kedvelték a nagy formájú, öblös, zöldmázas kancsókat, amelyeknek máza és díszítésmódja alighanem a Zsig- mond király korában működő budai kerámiaműhely hatására alakult ki. Zsigmond- és Mátyás-kori festett csem- petöredékékeket is látunk a kiállításon, a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményéből. Az „éjszakai napsütés” felfedezője, Koszta József húsz évvel ezelőtt, 1949. július 29- én hunyta 1# örökre perzselő színeket és izzó fehéreket látó szemét. Nagy múltra tekinthetett vissza: 1861-ben született, megjárta Rómát és Párizst, és létrehozott egy utánozhatatlanul egyéni, szigorúan tájhoz és korhoz kötött festői hangot. Negyvenedik éve felé járt, amikor megtalálta stílusát. Gyerekkorában mázolónak tanult, később — jóformán a fényképezés őskorában — fotográfusinas lett, és egy vándor festő hívta fel figyelmét tehetségére. Erdélyből Bécs- be, Budapestre, Münchenbe ment tanulni, meglátogatta az ünnepelt akadémikusok műtermeit, és harminchat évesen végre hazajutott — a Sárrétre. Ekkor ismerte fel igazi témáját: a táj és a paraszti élet festője lett. A mázatlan, néha vörös festéssel vagy ujjal húzott egyszerű mintákkal díszített edények évezredes hagyományokat őriznek, formájuk hosszú jdő alatt csiszolódott tökéletesre. Kétségtelen persze, hogy tetszetősebbek a XVII. és XIX. század között készült mázas, különböző magyaros mintákkal festett — írókázott — edények, mint például az elsősorban dísztárgyként használt bokályok. A felirat is. de a formák és főleg a díszítés motívumai jellemzőek a korra, vidékre vagy mesterre. A XVIII. századtól például gyakori a szarvas motívuma az edényeken. Ezek a szarvasok az erdélyi mesterek termékein mindig hátrafelé fordítják a fejüket — máshol nem érvényes ez a szabály. A magyaros virágornamentika alighanem a reneszánsz kor kedvelt virágmintájára vezethető vissza. A múlt század végén honosodott meg a „szegényember- festészet”, a társadalom legelesettebb rétegeinek naturalista ábrázolása. A táj megismerése és szeretete pedig mindenekelőtt a nagybányai iskola mestereit jellemezte: a zöld dombok, a napsütés, mély árnyékok és szalmakazlak tetszetős világa, hosszú évtizedekig rányomta bélyegét a magyar festészet átlagára. Koszta azonban csak futólag érintkezett a nagybányaiakkal. Nem benyomásokat gyűjtött, hanem mély mondanivalót sűrített képeibe, nem az impresszionizmus, hanem az expresszionizmus magyar változatát teremtette meg. Legalábbis a virágdísz a* reneszánsz korban jelent meg népi edényeinken és a XVI. században terjedt ’el. A népi kerámia felhasználásáról egy eredeti formájában újrarendezett mezőcsáti lakodalmas asztal ad fogalmat. A falusi fazekasok nem voltak szobrászok, ritkán próbálkoztak figurák formálásával. Egy-két figurális edénytípus alakult csak ki: a híres miskakorsók, meg néhány hagyományos állatfigura, juh, sündisznó, medve. Kivétel egy kis zöld szobrocska, felirata szerint „Katona Zsigmond saját munkája” 1892-ből. A szobor fazekast ábrázol, amint műhelyében dolgozik; talán saját magát akarta Katona Zsigmond megmintázni... A népművésze* megismerésével a művészet születését is mesfigyel- hetjük a Nemzeti Galéria új kiállításán. (—e —a) 1905-ben Olaszországba ment egy olyan ösztöndíjjal, amely a festőt egyházi tárgyú kép elkészítésére kötelezte. Koszta festett is egy ilyen képet, de ez a festmény távol áll egyháztól és vallástól. A Háromkirályokat ábrázolja, amint üdvözlik a kis Jézus születését. Csaknem kétezer éves téma: az évszázadok folyamán minden vérbeli festő belevágott — főként azért, mert a királyok díszes ruháján bemutathatta technikai tudását. Koszta képén azonban egy egyenes derekú, izmos parasztasszony tartja ölében csecsemőjét. Alakját csak a napfényben csillogó fehér ruha és fátyol teszi földöntúlivá. A királyok nem viselnek sem ékszereket, sem koronát, arcuk kiszikkadt, barna paraszti arc, ruházatuk egyszerű, hosszú köpeny. A tájon éles, valószí- nűtlenül forró napsütés ömlik szét, a háttér mezője és néhány fája nemzetközi környezetbe helyezi az eseményt; mégis így lejátszódhatna egy magyar tanya mellett is. Koszta az első világháború idején egy Szentes környéki tanyán telepedett le. Műtermét istállóból alakította át. Leveleiben sohasem művészetről, hanem termésről, időjárásról, bérlőperpatvarokról írt és ha felrándult a pesti művészkávéházba, batyuból szalonnázott a kávézó kollégák között. Hirtelen haragú falusinak tartották művésztársai, de ha kiállítása nyílt, akár külföldön, akár itthon, kénytelenek voltak elismeréssel adózni művészetének Mert Koszta a dolgozó ember ábrázolásának és a falusi táj megfestésének egyedülálló típusát teremtette meg. Kétségtelen, hogy nem „'fejezte ki korának szellemét”. Világméretekben valóban nem. A párizsi hangulatok, a berlini intellektuális viták, vagy a New York-i művészeti kísérletek nemcsak térben, időben is távol voltak az alföldi kukoricásoktól. A festő előtt — egy szegény ország fiaként — két út állt: vagy a „párizsi iskola” tagja lesz. és így lehet gazdag, híres, vagy vállalja hazáját és sorsát, és azt, hogy elfelejti a' világ. Koszta a nehezebbet vállalta. Robbanásig feszülnek a színek tanyáinak meszelt házfalain, virágcsendéletein, arcképein, tájain. Nyolcvan- évesen festett önarcképéről egy sokat látott és sokat megélt művész rembrandti szépségű arca néz ránk — múltunk t fáradhatatlanul fí-i gyelmeztető tanújaként. I ■ ‘-i Sz. JL Farkas András Népi kerámia a Nemzeti Galériában Mórágyi kerámia
