Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-22 / 142. szám

A férfi kilépett az Amo- parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap; hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni1 az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések kü­szöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a ré­szegen ingó kőparton. Néha azonban olyan sűrűn és éde­sen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelidebb dél­utánok; ilyenkor nem lehet futni, minden lassűdik, a lé­legzet is álmosodik. | A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet seho­vá, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt. Még egy tanács! marad­junk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és por­celán is belekeveredik a ne­mes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, meny­nyi kis harang, gyűrű, lili- omos kanál, melltű, zászló­tartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó, fá­tyolozott fény. A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházá­ig, itt már olyan józan és ki­ábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Amót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétle­nül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolt­hajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra— balra az ezüstök fecskefész­keit. Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg a vonalait. A férfi előbb néhány gyű­rűt nézett, majd szemet ve­tett egy kis harangra, végül karperecét kért. Megállapo­dott egy széles ezüstláncnál. A széparcú lány elmagya­rázta, hogy ez a koronás sár­kány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másol­ta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hang­ját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú do­bozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefek­tette volna az ékszert, ami­U .IMMl't TOII BŐSZ JENŐ: VILLÁMUK Villámlik. Hol vagy?! Hullt levelek nyögnek, hiányodat sírják a fák a rögöknek. Éhes viharcsorda hasítja a fákat, vad gerendák hullnak, megölnék anyámat! összeroppanok, — bőgök, hánykolódom; ne taszíts el, engedj, nézd, beléd fogódzom; s üss, vagy tégy akármit, rúghatsz, szembe köphetsz, megbénultan s térden égő karjaimat lábaidra vésem, — s őrzöm mindhalálig. VIZEK HENRI MICHAUX: OSVATH GÄBOR versei: A halál ösvényén A Halál ösvényén Nagy jégheggyel találkozott anyám; Szólni akart hozzá, De késő volt már — Nagy, vatta-színű jégheggyel. Reánk nézett, öcsémre meg rám, És sírt azután. Mondtuk neki — milyen abszurd hazugság —, hogy jól megértjük. Akkor oly kecses mosolyra derült, mint egy zsenge ifjú lány, Az volt 6 valójában, Huncut mosoly, szinte pajzán; Aztán elnyelte az Átláthatatlan. Fordította; Bán Ervin HEGEDŰS LÁSZLiÖ: MARI JUNIUS Te vagy kedves hónapom, június, születésem hónapja, enyhe nyár, cseresznye, meggy, ribizke-érleAő. Elvirágzott akácok zöldje vár. Búzatábla, szöszkülő rozs között kapájuk fölé hajló asszonyok. Zöldbe kapó, makrancos ló ekéz; dübögve már traktor végzi amott. Itt-ott rend szárad meg a rét ölén, csúcsos boglyák szürkülnek szerteszét. Csőrét fűre szegezve, gangosán gólya sétál, gyűjtve eledelét. Ritkás felhőjű égen sas köröz. S nem perzselőn, de már lángol a nap. Kendős menyecske lépdel az úton, korsót lógatva, vén fűzfák alatt. Hársillatú erdőben vadgalamb s kakukk szólal, számlálja éveid, amíg kepét nem lát. Az útfélen eperfa kínálja gyümölcseit. Parton, burjánzó fű közt szarkaláb s pipacs virul. Távoli dörrenés zivatart jósol. S poros fák mögül hajló kalásszal szőkül a vetés. VIRÁG LÁSZLÓ; Toldalék sorok Tersánszky Józsi Jenőre emlékezve Tavaszt csicseregnek a fecske-tojások, Szüntelen csacsognak tisztavíz források, A szótlan kapás most szorgosan fedjen be, Nyolcvanéves tested hull az anyaföldbe, Tágranyílt szemekkel Kakuk Marci gajdol, Kigombolt kabátja vállain barangol, Áhitatos színre vetkőzött a város, Kóbos fiút anyja visszahúz magához, Alkalmi szónokok fennhangon dicsérnek. Dalokat idéznek, könyveidbe néznek, Hajnali eső ver, de nem bőrig ázol, S távoli partokon vígan furulyázol. Olyan mint a meggyúrt tészta liszttel telehintve pihegve a sodrófa alól kitekintve a kerek cipóság ígéretétől ragyog a háta mint a kalácsos hold az égen ez a negatív-nap én pozitívra átformállak ropogósra két karomban égjél hadd szuszogjak jóllakotlan jószagodban Tehetetlen szerelem , Lángok, lelkek, arcok nélkül állunk, Tetőtől talpig vért-vigaszban, Arcok helyett ráncokat látunk, Vasmuskátlik a szem-ablakban. Tehetetlen szerelem lesz vágyunk, Sínekre suhan, sikolt egy fékben, Továbbrobog valaha rajtunk, Megtörünk a szürke szeretésben. LELKES MIKLÓS: Cseresznyefák indulnak a madárhang-utazások a felhők találkoznak a kékkel a gyíkok találkoznak a fűvekkel a boldogság kiköt a cseresznyefák fehér kikötőében az ablaktükörben oldódik a mélység az árnyék egyedül van dörmögő medve a régi világ: hunyorog bozontos bántja a szemét a fény fussatok szét mosolyok a cseresznyefa-kikötőkből! indul a csillag-fogócska indulnak a madárhang-utazások a felhők találkoznak a kékkel a gyíkok találkoznak a füvekkel látod? dörmögő medve a régi világ de rádmosolyog és sziromleveleket küldenek a hajadra a fényben a cseresznyevirágok PARDI ANNA: Délelőtti anziksz Egy asszony vezetve kézen gyermekét úgy vitte súlyos mellét, csípőnyi vagyonát mintha a múlandóságon lépkedne át, s aszfalt-síkságba vetett nyomain perc-igézet, férfi szemben kalászosodó sugár s egy sarokháznyi kérdőjel zárja magába örökre és visszavonhatatlanul talán. ILLÉS ENDRE: EZÜST­LÁNC kor a férfi visszakérte a kar­perecét. — Kicsi..; — mondta. — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezőstszalag nem éri körül azt a távoli- ízületet. — Tessék, nézzen idei — és könnyű. alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattantotta az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány kar­ján: bizonyosan ugyanilyen szépen átéri azt a másik csuklót is. „Santa Barbará­hoz hasonlít — nézett a férfi a lányra; Santa Barbarához, a sienai San Domenicóban”. Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a kar­GOMBOS LAJOS: Gábor már két éve nem volt otthon. Most ölbe való gyermekével és feleségével nekivágott az útnak. Előző este minden szépet elképzelt a falujáról; megjelent előtte minden ház, minden út, min­den ösvény; nem is létezett más a világból, csak a falu, benne az édesanyja, körötte a szomszédok, s szerte az is­merősök, akiknek neveit ízük és zamatuk miatt gondolat­ban is jó volt kiejteni: Zor­don Miklós, Gagó Béni, Bor- kács Imre, Bő András, Boksa Gedeon. Nagy. régi nevek voltak ezek. Sámánnevek. Gábort is Bő Gábornak hívták. — Istenem — mondta az anyja —, hát megjöttetek? Nem kellene ennek a csepp gyermeknek megmosdani ? Annyi út után? Annyi törő­dés után! Máris hozom a vi­zet. Gábor tudta, hogy a fúrott kút jó öt percre van a há­zuktól, akarta venni a vöd­röt, meg a kannát, hogy majd ő hoz vizet, jóformán azonban az édesanyja addig­ra vissza is ért. — De hamar megjárta. —-Hisz-itt a csap a kapu­4-nA. ____ ___________ perecet. amikor a férfi mo­solyogva, felszabadultan megállította: — Ne, hagyja.:: A lány arcába nézett. — Szépen lilik a karjá­hoz. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tré­fáját. s még hosszú magya­rázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan ki­lépett a kis boltból... Amikor néhány nap múl­va idehaza elmondta kaland­ját. barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakat­ba. Te kifizetted, és ő másod­szor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barát­ja fiatal feleségével végig­ment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásárolt az ott­honiaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec. — Keressük meg! — mondta,a férj. A harmadik boltban meg­találták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt, a csuklóján, a magáé... — mondta hosszabb váloga­tás után a férj, és a lány karjára mutatott. — Megven­ném. — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszél­tek. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? ®n hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ráné­zett a férfira. Azután mé­lyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csukló­járól a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül át­nyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaság­ban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett. — Persze, hogy a magáé — mondta később az asszony­nak, a barátja feleségének. Ügyesen szerezték meg. na­gyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony ke­zére. A szerző Szigorlat című könyvheti kötetéből. — Miféle csap? — Vizet vezettek itt min­den utcába. Jó csirke-ebédet ettek, el­pilledtek. Gábor járt egyet a környéken, beköszönt Gagó Bénihez, aki nemrégiben a tsz raktárosa lett s megivott egy pohár bort a kocsmában Borkács Imrével, aki a kö­zös gazdaságok szervezésé­nek idején inkább a vasút­hoz menekült krampácsoló- nak, csakhogy ne kelljen a közösbe menni. — Csak most látom, hogy itt vizek vannak minden ut­cában. — Vannak, hogy a fene egye meg. — Mért egye a fene a vi­zet? Rossz? — ízre jó. az isten verje meg. Aztán hozott még egy po­hár bort Borkács Imre. — Az íze jó, sőt! Nagyon jó. Ráadásul ott van minden­kinek a kapujában. Csak a bánat, amit hozott! Azt nem tudja lenyelni az ember. Többet nem szólt. Mások is jöttek az asztalhoz, Gábor pedig hazament az édesany­jához nemsokára, hisz disz­nóölésre készültek, meg kel­lett még reszelni a kéeekei, megdarálni a borsot, tisztá­ba tenni a rizst, rendbe tenni a húsdarálót, megtisztítani pihés hájaitól a fokhagyma- gerezdeket. — Miféle bánat az — kér­dezte az anyjától —, amit a vízzel nem tudnak elnyelni az emberek? — Bánat? — Hallottam. Édesanyja megvonta a vállát, elfordult: — Kár beszélni róla. Van­nak mindenféle buta embe­rek. Az istennek megszám­lálhatatlan marhája él a föl­dön, te ne tudnád? Éjfélkor végeztek a disz­nóölés előkészületeivel, reg­gel négykor pedig már Gagó Béni. a raktáros zörgetett, hogy hát akkor kezdjük azt a mészárolást, mert halad a nap. Nem mintha annyira haladt volna, hogy a hajnali négy késő lenne, de az ember torka ilyenkor hamar kíván­ja a pálinkát. Megitták a rendes adagot, megfogták a disznót, leszúr­ták, a tsz-töl kapott szalmá­val megperzselték, aztán jö­hetett a súrolás. Nem sajnál­ták hozzá a, vizet, hisz itt volt egy lépésre a csap. rr .Valamikor, kölyök ko­romban — mondta Gábor — a két karom majd leszakadt, mire egy disznóöléshez ele­gendő vizet hordtam. — Most nem szakad le sen­kié. — Mégis, valami bánatról beszélnek. Gadó Béni a perzselővillát belevágta a tűztol megeny­hült földbe. — Ilyen ez az átok nép — mondta. — Odaviszik elibe a mézet, az se kell neki. Min­denütt valami susmust sejt. Fúrták itt ezeket a nagy ku­takat, megy a víz innen a vá­rosba. De ha már oda megy, azt gondolta a tanács, mért ne jöhetne ide is, ahol ered? Tervkészítés, számvetés, sa­többi. A községnek van hat­ezer lakosa, ezerkétszáz o°r- tája. Ha minden porta fizet kétezer-hatszáz forintot, megvan az egész községnek a vize. — Kétezer-hatszáz, nem sok. — Pesten. De itt? — Egy ásott kút mennyibe kerül? — ötezerbe. — Akkor a vízvezeték megéri a bolondnak is, nem? — Meg — mondta Béni. — Te tanácstag vagy, meg­szavaztad? Meg. — Kifizette mindenki? — Az állam hitelt adott rá. Tíz év alatt kell kifizetni. Ittak egy kortyot, felbon­tották a disznót, s bevitték a konyhába, további munkára. — Hiszen akkor csak éven­te kétszázhatvan forintot kell fizetni egy portának — mondta Gábor. — Annyit. — Ez a bánat? Akkor odajött hozzájuk Gá­bor édesanyja: — Miről beszéltek itt? — A vízről. — Van bor. igyátok — mondta Gábor édesanyja. — Mi a fenének kell most nek­tek a viz? \ Munkálkodtak rendesen egész nap. Megszedték a sza­lonna tetejét, formásra ala­kították a négy sonkát, koc­kára vágták a zsírnakvalót, megdarálták a kolbásznak való húst. megtöltötték a hurkát, szóval elvégeztek mindent, annak rendje-mód- ja szerint. Este megvolt a tor, víz nem kellett hozzá egyál­talán. Volt még bor. Másnap délután Gábor fészkelődért. — Hová indulsz? — kér­dezte az anyaj. — Járok egyet. — Ha akarod, viheted a rokonoknak a kóstolót. — Benézek inkább a ta­nácshoz — mondta Gábor. — Minek? — Megnézem Boksa Ge­deont. Az anyja csak állt. — Nem vagytok ti olyan jó barátok. — Együtt jártunk iskolába. — Na és? Akkojrmár men­ni kell hozzá?- — .Ha itthon

Next

/
Thumbnails
Contents