Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-22 / 142. szám
I HlJWe ■ ■■■J.WVWWWWWV^^ftVWWWSVWWWWWIWWUW^WVVWWWVWWWWftWWMIVWVWWWWWWWWSWW,----- -~--.mjuVKM k ényelmes csendességgel kocog a hatalmas zöld ZIL teherautó. Kicsit az út közepéhez húzódom, hogy kilássak mögüle: előzhetek-e, vagy sem. A nyílegyenes út messzi végtelenjén egy kis pont, lehet autó, szekér, vagy traktor, oly messze van még, hogy kivehetetien. Az index kattog a műszerfalon ás máris a ZIL mellett vagyok. Alig mutat hatvannál többet a sebességmérő. Nem is tudom így megelőzni a teherautót: még egy kevéske gázt. Éppen csak annyit, hogy a kényelmes nyugalommal kocogó monstrumot megelőzzem. Adom a gázt, a sebességmérő hetvenre ugrik és nem tudom megelőzni a tehetautót. A távoli pont már autóvá növekedett, én még. mint valami páros űrrepülő loholok a teherautó mellett. 75! 80! Most már kétségtelen, hogy a ZIL vezetője pompás szórakozást talált ki, szabályosan halad az út jobb oldalán, és szabálytalanul tapossa a gázt, hogy ne tudjam megelőzni. Lassítani próbálok, kezdek lemaradni, lassít a teherautó is. A szembe jövő autó már tisztán kivehető. Gyors gáz és mire a ZIL játékos kedvű vezetője észbe kap, már megelőztem. Ideje volt. Még néhány pillanat és összeütköz- hetem „szabálytalanul” közlekedve é n, a velem szemben valóban szabályosan haladó gépkocsival Hol van arra műszer, tanú, akár Szent Péter bátyámnál is, aki igazolná, hogy nem engedett előzni a teherautó, hogy velem együtt fokozta játékos kedvében a sebességet? Sehol! Gyilkosok az országúton Miért nem írtam fel a teherautó rendszámát? Nincs annyi papírom, hogy mondjuk egy Eger—Budapest útvonalon e játékkal, vagy az ehhez hasonló kedves ötletekkel szórakozó teherautóvezetfck kocsijainak a rendszámát feljegyezzem. Négy-öt, talán hat gépkocsi is egy sorban. Teherautó, személykocsi vegyest. A követési távolságot betartva, a szembe jövő hasonló nagy forgalom miatt kocogva betartva, a halad a karaván. Hirtelen, mintha a föld alól bújt volna elő, egy Wartburg kürtje üvölt fel és máris bevág elém, de már fékez is, mert a most már előtte haladó kocsinak is fékeznie kellett valamiért. A százlábút irigylem ilyenkor, mert legalább kilencvennyolc lábbal tudja nyomni a féket, én meg legfeljebb csak kettővel, hogy blokkolni tudjak. Mire megállók és mire felszakadna belőlem a düh és a megkönnyebülés káromkodása, a Wartburg megint kivág, éppen csak, hogy elfér még a szembe jövő kocsi mellett és máris egy újabb „térközzel” előbb fékez, hogy most meg az előttem haladó autő rohan bele majdnem. Negyedóra múlva az út menti bisztró előtt áll a Wartburg, mellette a vezető, aki büszke fölénnyel nézi a karavánt, amelyet oly ügyesen, másokkal mit sem törődve faképnél hagyott. Nagyszerű tett, férfimunka volt! Miért nem írtam fel e Wartburg számát? Minek. Nincs annyi papírom, hogy a Wartburgok és Trabantok, Skodák és Volgák rendszámát felírjam, amelyek nap mint nap, sőt perc mint perc, megteszik ezt a „hősi” tettet. Gépkocsivezető, aki elfogadja utasa kedvességét és „egy féldeci nem a világ” alapon kettőt önt magába; utas, aki a vállát rándítja, ha látja, hogy gépkocsivezetője, legyen az állami, vagy maszek, kellemesen fröcs- csözik, utóvégre azt büntetik meg, s nem őt; motorkerékpárosok, akik megvadult kígyóként cikáznak bal és jobb oldalon egyaránt a gépkocsik között; kerékpárosok, aki „hóttrésze- gen” csálingáznak a legforgalmasabb útvonalakon.. I Soroljam tovább? Minek? És mindezekhez az ég világon semmi közük nincs a frontátvonulásoknak! Ügy bizony. A volán felszabadította vagabund emberi ösztönökről van szó, amoralitásról, a sebesség szédületének ördögével való cimborázásról van szó, am valóban ! tetézhet egy frontátvonulás, vagy a tikkasztó kánikula, . — de nem az utóbbiak a fő bűnösök. Nagyon .egvet tudok azzai érteni, hogy a közlekedési rendőrség radarral ellenőrzi a lakott területeken, hogy milyen sebességgel haladnak a gépkocsik. De nagyon nem tudok azzál egyetérteni, hogy a közlekedési rendőrség a nyílt országutakon nem figyeli, nem kíséri szemmel rendszeresen a közlekedés fenegyerekeit, mert ezek a közlekedési „trükkök”, csak addig trükkök, amíg nem véres az országút, — azon túl már bűntettek. De, hogy ne jussunk azon „túl”, azon „innen” kell már határozottan és következetesen, fellépni. Az sem igaz tudniillik, hogy mindenki úgy játszik a saját életével,, ahogyan azt a gusztusa kívánja. De az végképpen nem, hogy más életével fogócska-játékot játsszék bárki is. Mert az nem is gondatlanságból okozott súlyos, vagy halálos közlekedési baleset, hanem szándékosan, előre megfontoltan elkövetett gyilkosság. És mi helyük gyilkosoknak az or- •szágúton? Túlzók? Túl kemény a konzekvencia? Autós, motoros, közlekedő társaim, a becsületes, normális, felelős nagy többség, nem hiszem,, hogy annak ítélni' Á béremelés kulcsa A z MSZMP IX. kongresszusa a jövedelem- politika egyik fontos elveként jelölte meg, hogy az ország erejének növekedésével összhangban emelkedjen az életszínvonal. Az ország nemzeti jövedelme, amely a legfontosabb mutatója a népgazdaság fejlődésének, az előző tervidőszakhoz és a harmadik ötéves terv előirányzatához viszonyítva is gyorsabban emelkedett. Az 1968 évi nemzeti jövedelem 23 —24 százalékkal haladta meg az 1965 évit és így már most elértük a nemzeti jövedelem 1970-re tervezett szintjét. A lakosság pénzjövedelmei a tervidőszak első három évében évente átlagosan 8—9 százalékkal növekedtek. A lakosság fogyasztása pedig mintegy 17 százalékkal nőtt, ami számottevően magasabb, mint amit a terv időarányosan megszabott. A kongresszus határozatainak megfelelően az egy főre jutó reáljövedelemnek 14— 16, százalékkal, az egy keresőire jutó reálbérnek pedig 9—10 százalékkal kellett volna emelkednie öt év alatt. Ezzel szemben a harmadik ötéves terv első három évében az egy főre jutó reáljövedelem kb. 19 százalékkal emelkedett és ezzel meghaladta az ötéves terv végére tervezett szintet. A reálbér három év alatt mintegy 8 százalékkal emelkedett erősen megközelítve az öt évre tervezett célt. Az eredmények mellett azonban mégis fel kell figyelnünk arra, hogy bár jövedelempolitikánk kezdettől fogva a munka szerinti elosztás elvének következetes érvényesítésére törekedett, a társadalmi igazságosságot érvényesítő szocialista gondoskodás és a társadalmi munka hatékonyságát szolgáló anyagi ösztönzés megvalósítása számos tekintetben ellentmondásokba ütközött. Ez az ellentmondás elsősorban abban jelentkezett, hogy a lakosság összes jövedelméből az évek során csökkent a munkateljesítménnyel kapcsolatos, és nőtt a társadalmi juttatásokból eredő jövedelem aránya. A munkából eredő jövedelmek aránya az 1967. évi 82 százalékról 1968-ra 75 százalékra csökkent a bérből és fizetésből élő családok összjövedelmében. A reálbérek és reáljövedelmek növekedését vizsgálva szembeötlik, hogy a reáljövedelmek a tervezett mértéket jelentősen meghaladva közei két és félszeresen olyan gyors ütemben emelkedtek, mint a reálbérek színvonala. Ebben az eltérő növekedésbeli ütemkülönbségben jut tulajdonképpen kifejezésre az, hogy az (fiaault években sem tudtuk feloldani életszínvonal-politikánk ellentmondásosságát. ’Egyrészt, hogy eleget tegyen a társadalompolitikai elvárásoknak, másrészt, hogy megfelelően elősegítse a gazdasági ösztönzés céljait. Ugyanis, ha a keresetek, bérek növekedését helyezzük előtérbe, ezzel biztosíthatjuk ugyan a munkától függő keresetek erőteljesebb differenciálását, de akkor a szociálpolitikai, foglalkoztatási igények kielégítésének a lehetősége kerül háttérbe. Ha ... viszont a. szociálpolitikai, foglalkoztatási igények kielégítése kerül előtérbe, akkor ez korlátozza az egy főre jutó keresetek (reálbérek) nagyobb mértékű emelkedését és ezzel az eredményesebb anyagi ösztönzés elvének érvényesülését. A z elmúlt időszakban gazdaságpolitikánkban nagy szerepet kaptak a szociálpolitikai intézkedések, a teljes foglalkoztatottság megteremtése. Ennek nyomán, a nemzeti jövedelem növekedésénél gyorsabb ütemben emelkedtek a társadalmi juttatások költségei. A pénzbeni és a természetbeni juttatások is jelentős mértékben növekedtek. Az adatok szerint a nyugdíjasok száma 1960-tól 1970-ig 50—55 százalékkal nő, az átlagnyugdíjak összege pedig 40—45 százalékkal lesz magasabb. Emelkedett a családi pótlékra jogosult gyermekek száma és a családi pótlék összege is. A társadalmi juttatásokra fordított összegek 1960- hoz viszonyítva 1970-re 16 milliárd forintról közel 32 milliárd forintra, tehát mintegy kétszeresükre emelkednek. Az elmondottakból kitűnik, hogy a társadalmi juttatásoknak a nemzeti jövedelemnél gyorsabb ütemű növekedése — tekintve, hogy a felosztható összes jövedelem' aránya nem nő, hiszen a felhalmozási alap nem csökken — szükségképpen korlátozza a reálbérek, a keresetek növekedését. A reáljövedelmek gyorsabb emelkedésének másik lényeges tényezője a foglalkoztatottság jelentős növekedése és a foglalkoztatottsági struktúra változása. A munkás-alkalmazott keresők száma 1960—1967 között 23 százalékkal emlkedett és 1970-ig várhatóan eléri a 30 százalékos növekedést. Szocialista épitőmunkánk nagy vívmánya a lényegében teljes foglalkoztatottság és életbiztonság megteremtésé, ami a jövőben is gazdaságpolitikánk egyik legfontosabb célkitűzése marad. Viszont könnyű belátni, hogy a munkás és alkalmazotti lakosság gyors növekedése — ha nem jár együtt a gazdasági növekedés gyorsabb ütemével — korlátozhatja a reálbérek emelkedését. Ugyanis az új munkaerőt is meg kell fizetni és ha a munkabér össz- tömegének az emelkedése nem haladja meg lényegesen az újonnan alkalmazottak munkabérének összegét, akkor aligha lehetséges az általános munkabér-színvonal, tehát reálbér emelkedése. ^ zek után nyilvánvaló, a reálbérek gyorsabb növekedésének első és legfontosabb feltétele, hogy nagyobb legyen és gyorsabban növekedjen az ország nemzeti jogvédelme, Ugyanis a- béren felül .vállalt társadalmi kötelezettségek a jövőben sem csökkennek, sőt újabb szociálpolitikai intézkedésekre is sor kerül, mint például a családi pótlék és az alacsony nyugdíjak emelése, bizonyos béremelést kell végrehajtani az egészségügyi dolgozóknál, az oktatás területén. Ezek az intézkedések tovább növelik az állam társadalmi kötelezettségét, újabb összegekre lesz szükség a megvalósításukhoz. Mivel a felhalmozás rovására nem célszerű a béreket növelni, nem kétséges, hogy a többi bérhez, több tiszta jövedelemre van szükség. A több jövedelem megszerzésének pedig nincs más módja, mint a gazdasági hatékonyság, a jövedelmezőség, a termelékenység fokozása. A hatékonyság növelésének és ezzel a keresetek növelésének a kulcsa viszont a vállalatok kezében van. Jórészt a vállalatok jó vagy rossz munkáján múlik tehát, hogy a reálbérek a jövőben miként emelkednek, milyen szintet érnek el. Dankovits László A trüUleric** rlolfin Persze csak fényképé*■ M*■' mAI'wí UeSlj III szeti trükk terméke ez a kép. Sinbad, a johannesburgi delfin, melyet napi nyolc „fellépésre" Angliába hoztak, azért mégsem tud akkorát ugrani, mint a blackpóoli híres torony... (Telefoto: — AP—MTI—KS) Önrealizálás...?! Jegyzetfüzetünkbe kétszer is bekerült a címben idézett összetétel. Egy hivatalos minősítésben olvastuk a következő mondatot; „A vállalat , vezetőjétől az önrealizálas- ban (?) nagyobb előrehaladást várunk.” A Hét hasábr jain (1969. 23. sz.) a rostára tett szó ebben a szövegben vállalt szerepet; „A nemzetiségi demokrácia nélkül aligha beszélhetünk a nemzetiségek önrealizálási (?) lehetőségéről.” A saját, a maga jelentés- tartalmat kifejező ön szóval alkotott összetételek szócsaládja (önálló, önműködő, öntelt, öncsalás, önérdek, önhittség, Önkritika, önbizalom stb.) egy furcsa, szokatlan hangsorral bővült. Az olvasó számára nem egyértelmű az összetétel jelentése. Különösen utótagja, a realizálás szó okoz bizonytalanságot. Többször szóltunk már arról, hogy a realizál idegen szó, jelentésköre nagyon tág, s feleslegesen gyakran élünk vele. A megold, teljesít, megvalósít, végrehajt, létesít magyar megfelelők alkalmasabbak a kifejezendő fogalom megnevezésére. A realizál igéből képzett realizálás elvont főnév gyakori használatát sem tartjuk szerencsésnek. A valóra váltás, végrehajtás, teljesítés, megvalósítás stb. magyar szavak alkalmasabbak arra, hogy hallgatóink, olvasóink pontosan azt értsék, amit mondani akartunk. Az önrealizálás szóval kapcsolatban valóban feltehetjük ezeket a kérdéseket: Mi a pontos értélme? Van-e szükség rá? Hogyan realizálja magát valaki vagy valami? Vagy csak annyit jelent, hogy saját magától megvalósul valami? Nem érdemes találgatni, hogy mi a helyes válasz a feltett kérdésekre. Egyszerűbben és tömören: egyáltalában nincs szükségünk erre az összetételre. Egyesek azt hiszik, hogy ez a szó a tömörítésnek jó eszköze, mert egyetlen szóval fejezi ki azt, amit csak több szóval vagy körülírással közvetíthetnénk. Mivel a hibáztatott szónak nagyon bizonytalan a jelentéstartalma, éljünk inkább több szóval, illetőleg a megfelelőbb magyar kifejezést használjuk, írjunk és szóljunk tehát arról, hogy a vállalat vezetője bátrabban éljen azokkal a lehetőségekkel. amelyek egyéni képességeiben rejlenek, legyen öntevékenyebb, kezdeményezzen saját elgondolásai alapján, saját képességeinek kifejtésére is törekedjék, de • ne önrealizáljon, ne lépjen előre az önrealizálásban. Ezzel a ködösítő, elszemélytele- nítő mondattal Is találkoztunk; „Nem sikerült a vállalat vezetőjének az önrealizálás az üzem vezetésében." Egyértelműbb a bírálat, ha ezt írjuk és mondjuk: Nem tudta saját elgondolásait megvalósítani, egyéni rátermettsége kevésnek bizonyult az öntevékeny, a bátrabban kezdeményező vezetésre, irányításra. Dr. Bakos József 'SSS"S"SSSSSSSSSSS//'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSS*SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSS/SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSf/SSS/SSSSSSfSSSSSSSS/S/SfSSfSSSSSSSSS//-SSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSS Magánügy Megnéztem a kés élét és a hegyét: nem tetszett. Ha az ember egy kést sikerrel akar használni, akkor rendkívül fontos hogy a késnek az éle olyan legyen, mint a borotva, a hegye pedig, mint a tű. Gondosan fentem tehát tovább. — De nagy munkában, de nagy munkában — állt meg mellettem Pacsovai... — Uhiim... — mormogtam összeszoritott szájjal, mert nagyon el voltam merülve a kés használhatóvá tételében. — Nem elég éles még? — Meg nem is elég hegyes — jegyeztem meg, amint ujjaim hegyén próbálgattam,, jól szúr-e, vagy sem... — Tényleg, nem eléggé — helyeselt Pacsovai, majd kíváncsian megkérdezte. — De miért fontos, hogy annyira hegyes meg éles legyen? — Meg akarom ölni a feleségem... — Aha... Hát igen, akkor tényleg nein eléggé hegyes — bólintott egyetértőén.:. — Hát ti? — toppant mellénk Csemcsegi, s rögtön tanácsokat adott, hogyan tartsam a fenőkövet, hogy gyorsan, kévés fáradsággal cs mégis eredményesen hegyezzem ki és élezzem, meg a kést. — Meg akarja ölni a feleségét... azért élez, meg hegyez — magyarázta Pacsovai Csem- i cseginek. — Tényleg meg aka- , rod ölni? — Tényleg, tényleg. . Mit kell annyit kérdezősködni! — mordultam rájuk, mert tényleg, mi van abban, ha az ember meg akarja ölni a feleségét. Hát nem igaz? — Jó, jó... nem kell azért megsértődni. A te magánügyed. Én csak úgy kérdeztem — mentegetődzött Csemcsegi, majd elgondolkodva hozzátette... — Hallottam, hogy állandóan vered, azt is hallottam, hogy többször nyilvánosan is kijelentetted, hogy megölöd. Eddig nem hittem. De hát a te dolgod. Az ember ne szóljon bele más családi életébe... Nem igaz? Pacsovai helyeslőén bólintott: — Teljesen igazad' van, kérlek. A család a társadalom sejtje. A család, kérlek, csigaház, vár, vagy nevezd, aminek akarod, de a lényeg, ott otthon van, nyugodtan van az ember, és nem szólhat bele senki a magánéletébe. A kés már éppen olyan volt, amilyen kellett az öléshez. Prímán éles, ragyogóan hegyes. — Na, szervusztok, megyek — mondtam nekik. — Szevasz, Kram- pács — köszöntek, kicsit kíváncsi arccal, de néni szóltak egy világért sem, mert tapintatos, úriemberek ezek, tiszteletben tartják egy férj magánéletét. A család, az szentség. Még hallottam, amint a magyar labdarúgó-válogatott esélyeit latolgatták felháborodott hangon. Igazúk is van. Az ember joggal háborodik fel ilyen vereség hallatán. Na, de gyerünk a:.dolgunkra! . ■ ■ (egri)