Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-11 / 106. szám
MÁJUS .(Körmendi Károly felvétele.) Horniét származik a csók? így ítélt rövid úton az egri prefektus 1791-ben A csók feltehetően majdnem egykorú az embei'iséggel. A keletkezéséről kialakult nézetek mindenesetre erősen eltérnek. Az egyik elmélet képviselőinek véleménye szerint a csók a kannibalizmus maradványa, végső soron nem egyéb, mint „enyhített hara- p»”. Innét származik feltehetően az a szólás is, hogy .úgy szeretlek, majd megeszlek”. Mások viszont „az anyai gyengédség aktusára” vezetik vissza a csókot. Az ősember nem ismerte a poharat vagy a csészét, ha szomjas volt, letérdelt a víz mellé és ugyanúgy ^ivott, mint az állatok. M ivei • a kisgyermekek erre képtelenek voltak, az anya viz.et vett a szájába, ajkait a gyermekééhez szorította és az életet adó folyadékot így , juttatta el a gyermekhez. Ebből a primitív itatási módszerből alakult volna ki a későbbiekben a csók, és maradt meg mind a mai napig. A harmadik elmélet végül is egyszerű üdvözlési formának -tekinti a csókot. Keleten a csók sok esetben vallási megnyilvánulás volt. Az araboknál a házba való belépéskor és távozáskor csókkal tisztelték meg a házi isteneket; a zsidóknál is a tiszteletadás és a rokonszenv kifejezője volt és üdvözléskor éppen olyan gyakran csókolták meg egymást az emberek, mint ahogy ma kezet fognak. Az ősi perzsáknál a csók módja a társadalmi rangkülönbségeket is jelezte. Hérodotosznál olvashatjuk: „Ha két perzsa véletlenül találkozik, akkor rangjukat könnyen megtudhatjuk. Ha egyenrangúak, szájon csókolják egymást, ha az egyikük alacsonyabb rangú, akkor a magasabb rangúnak csak az arcát csókolhatja meg. ,Ha viszont nagyon nagy a rangkülönbség, akkor az alacsonyabb rangú a földre, veti magát és a magasabb rangú lábát, vagy ruhaszegélyét csókolja meg”. A lábcsók ez indiaiaknál is a tiszteletadás általános jele volt, míg az abesszíniaiak letérdeltek és tiszteletadásból a földet csókolták meg a magasabb rangú lába előtt. A római katolikus egyházban is megcsókolják a relikVége? A Womens Wear Daily című felkapott amerikai női napilap hadat üzent a miniszoknyának. Azt állítja, hogy a mini ideje már lejárt. A harcot olyan komolyan veszik, hogy nemcsak a napilap szerkesztőnőinek, hanem a szerkesztőségben alkalmazott többi nőnek sem szabad miniszoknyában mutatkoznia. 'viákat, a püspök kezét, illetve gyűrűjét, vagy a pápa papucsán az ékkövet. Számos helyen eskütételnél az eskü különleges megerősítéseként megcsókolják a bibliát. Míg a csók a legtöbb civilizált országban már réges-ré- gen a szeretetteljes ragaszkodás jele, sok millió ember egyáltalán nem ismeri. Az eszkimók, a madagaszkári és a tűzföldi bennszülöttek, s majdnem minden afrikai törzs és a dél-tengerek lakosai nem ismerték a csókot. Ezek vagy összedörzsölték a? orrukat, illetve az orcáikat vagy pedig egymás karjára vagy hasára veregettek, illetve a jobb orrcimpájukat dörgölték össze. Volt egy idő, amikor a kínai anyák azzal fenyegették neveletlen gyermekeiket, hogy „a fehérek csókját” adják nekik. Egyes indiai hegyi törzsek ázzál pótolták a csókot, hogy a szerető pár egyike az orrát a partnere arcához nyomta és erőteljesen belélegezte annak illatát. Számtalan szokást ismerünk a csókkal kapcsolatban. Az egyik legfurcsább a középkor óta uralkodott Anglia egyes körzeteiben: ez a „csók- nap” volt. 14 nappal húsvét után az egyes kis helységek két polgára, az úgynevezett két „tuttiman” végigjárta a helységet nagy botokkal, amelyekre hatalmas virágcsokrokat erősítettek. Beléptek minden házba és a tulajdonostól egy kis összeget kértek. Ha a tulajdonos megtagadta a fizetést, a férfiaknak jogukban állt csókot kérni a háziasszonytól vagy lányaitól. Bármennyire közkedvelt is a csók, mégis vannak ellenségei is, akik egyes országokban még csókellenes klubokat is alapítanak. Higiéniai okokra hivatkoznak. Ennek ellenére azonban világszerte buzgón tovább csókolóznak... Háromnyelvű idegenforgalmi újság — 1888-ban A magyarországi idegen- forgalom még gyerekcipőben járt amikor megjelent az első háromnyelvű újság Budapesten. A nagyforgalmú, szépen nyomott lap hármas címe „Foreigners Gazette” —Gazette des Étrangers” — ,,Fremden Blatt” — volt és a háromnyelvű címlapon a latin „Salve!” üdvözlettel köszöntötte az idegeneket. Az első háromnyelvű, az idegen turistáknak szánt magyar újság abban különbözött késői utódjától, a népszerű angol—német Daily News-Neueste Nachrichtentől, hogy nem közölt újdonságokat, hanem a magyar múltat és jelent, művészeti és természeti szépségeket ismertető cikkek mellett lelkiismeretesen tájékoztatta olvasóit a magyarországi árakról, ' vasúti és postatarifákról, az ajánlható szállodákról, vendéglőkről, boltokról, — azaz mindenről, amit jó tudni az idegen utasnak A háromnyelvű lap 1888- ban indult pályájára és havonta jelent meg: az első szám vezető cikkét Jókai Mór írta. Minden sorából Budapestért rajongó lelkesedése áradt: ,,És ezt az egész Budapestet huszonöt év alatt építettük, — ötven év előtt elsöpörte az árvíz, negyven éve a háború kaiasztrótáját kellett elszenvednie, majd sokáig a közömbösséget.” Abban az időben ritkán járt idegen turista Budapest utcáin, — hová dagadt volna Jókai büszkesége, ha megérte volna a mi napjaink százezres idegenforgalmát? De 1888—89-ben alig-adig jöttek a látogatók. és a Szalay Mihály szerkesztette, gyönyörű metszetekkel díszített háromnyelvű lap megjelenésének harmadik esztendejében megszűnt. EGER FEUDÁLIS FÖLDESURAI, mivel tekintélyes jövedelmük származott a kocsmáltatási jogukból, tűz- zel-vassal őrködtek, hogy a szőlőtermelő gazdák csakis a meghatározott időszakban mérhessék borukat. No meg azon is, hogy akinek nem volt szőlője, az „semmi szín alatt ne tarthasson kurta korcsmát”. Ha elcsípték vágj- tetten értek bárkit is, az alaposan megkapta a magáét, — mint írták: „megnótázták”. Eősz János püspöki prefektus minden igyekezetével „az huncfut paraszt népség után lesette hajdúit”. Tág tere nyílott, — jutalom ellenében, — a besúgóknak is. De mivel a gazdák boraikat éppen a legkelendőbb időben nem mérhették, bizony meg kellett kockáztatniuk „a titkos bormérés”-t. 1788 júliusában ezt jelentette a mindenható prefektus Eszterházy Károly püspöknek: „...Tudni méltóztatik Excellentiád, hogy egyéb büntetés az Uraság keze közt nintsen, ha nem ad Summa nyolcz napi vasaltatás, (azaz a tömlöcbe vasra verten való bűnhődés.) Ezeket effectusba venni féltő, ne talántán a nyakasság- ■ra fellázétoit nép között nagyobb zendülés légyen...” Így hát azután a . legtöbbször csak rövid, úton intézte el „a vétkeseket”, De lássuk is csak, miként gyakorolta Eősz János püspöki prefektus a földesúri jogot csak úgy, rövid úton. 1791-ET ÍRTAK, amikor beárulták Kováts örzsébet asszonyt, hogy noha nincsen egy talp alatt való szőleje sem, mégis bort mér házánál. A keménymarkú hajdúkkal maga elé hurcoltatja s vallatóra fogja a jószágkormányzó az asszonyt. Elmondja Örzsébet, hogy ő csak három akó bort vásárolt, de „csak maga testének táplálására”, azaz saját fogyasztásra. „Pénzért senkinek csak egy meszelyt sem adván — írja a város főbírája, mégis valamely irigynek hamis vádlása után... azonnal kemény veréssel fenyegette, melyre ri- mánkodott az asszony, hogy engedné meg Tekintetes Prefektus Űr a több bizonyságnak előállítását, abbul nyilván ki fog tetszeni, hogy csak egy meszely bort sem árult légyen el.” Tehát a prefektus, aki a földesúri jogokat gyakorolta, még csak arra sem tartotta érdemesnek a vádlott védekezését, hogy azt bizonyíthassa. Miután Kovátsné emberileg jogos kérésének „nem lévén foganattya” így szólt az előtte rimánkodó ártatlan egri menyecskéhez: — „Nem kell akasztófára- való egyéb tanú magadnál!” A VADBESZÉD rövid, de velős volt, s az • ítélet sem váratott magára. „Az deresben harminc botra ítéltetett légyen. Az ítélethirdetés után Örzsébet asszony „maga terhét jelentette, de az már ösméretes is légyen, mégis mindazonáltal az asszonyt minden irgalom nélkül levonatta és ötét keményen meg- verette.” Az ártatlanul megvert állapotos asszony sorsa óriási felháborodást keltett városszerte, még a városi magisztrátus urai körében is. Kovátsné kegyetlen sorsát éppen a város egyik feliratából ismerjük. Így vall erről a 177 esztendős okmány: „...Annakutána a szegény siránkozó asszony midőn nagy nehezen a prefekturá- rál kiindult és a Szeminárium keskeny közin (ma: Foglár utca) kiment volna, a pincék között elájulva a földre esett és ott azonnal a gyermekét letette (azaz elvetélte) és ott estve tájon sok ideig feküdvén, és mintegy félénhalva lévén, a szerencsétlenül letett magzatot az ebek ették meg. Történt azonban, hogy a Szegény beteg Asszonynak szerencséjére valamely német koldus asszonyt az isten arra vezérelvén, aki azon nagy Beteget házához vezette és annak utána a szegény beteg asszony 9 egész hétig betegágyban feküdött. Ezen do- logrul pedig az egész utcabéli lakosok bizonyságot tehetnek. N. Dosier Doktor Ür is, aki a beteg asszony látogatására volt.” ÍGY NÉZETT HAT KI a maga rideg valóságában a földesúri igazságszolgáltatás. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az eset után hamarosan lázadásban törtek ki az egri kapások« a földesúri elnyomás ellen. Sugár István 1969. május 11., vasáraajsl (Vidám n . . . Egy ugrás Kovács késve érkezik a vállalati hajó- kirándulásra: a hajó már egy arasznyira eltávolodott a stégtől Kétségbeesetten kiabál: — Álljanak meg, én is megyek! A matróz biztatja Kovácsot, csak bátran lépjen át. Ko- pács megembereli magát. Ugrik, de megcsúszik és elterül a hajó fedélzetén. Mire feltápászkodik, a hajó már 40 méternyire lehet a parttól. Kovács körülnéz. szemlélgeti a távot- ságot, és elégedetten mondja: — Ez volt egy ugrási Vacsora A Pesten tanuló egyetemistát vacsorára hívták meg a jó ismerősök. A menzán étkező fiú már előre örült az ízes házikosztnak, és nagy várakozással indult a vacsorára. A jvacsora jó. voíí* de a vonalakra vigyázó háziak igényé szerint kalóriaszegény és kevés. Mikor búcsúzásra került sor, a háziasszony megkérdezte: — Mikor jössz el legközelebb vacsorára? A gyerek a kérdésre egy halk kérdéssel válaszolt:. — Lehetne talán öl perc múlva? Paprikás szaionna Az egyik gyorsvonata fülkében magyarok utaznak Párizsba. A francia határra érve, Pogány néni az útitársaihoz fordul, s mondja: — Kérem szépen, tessék nekem franciául kitölteni ezt a nyilatkozatot. Az egyik utas előveszi a golyóstollát: — Nagyon szívesen — mondja. — Mi van ebben a szatyorban? — Paprikás szalonna, töpörtyű, ilyesféle. A fiamnak viszem Párizsba. Ott sofőr. Kérte, hogy hozzak neki egy kis hazait. r~ Paprikás szalonna, ejha, — mi az franciául? Meg kell kérdezni az útitársakat. Van a fülkében külkereskedő, orvos, diák, tanár, szabónő — de senki sem tudja. — Megvan! — támad mentőötlete végre az egyik utasnak. — Nevezzük, nos, nevezzük, könnyedén és egyszerűen, lö szalonnának. Lö szalon paprikái í (E. R.Jj I
