Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-08 / 103. szám

Urak Ez a cím; S ezek ültek á nézőtéren is: az elvtársak az urakat figyelték, hol min és egyáltalán nevetnek-e, ma­gukra ismernek-e, vagy sem; az urak természetesen az elv­társakra sandítottak. Mert mi mind valahányan, urak és elvtársak, nagy9n jóízűt tu­dunk nevetni, — máson. És már az sem megvetendő, hogyha másokon nevetve ma­gunkon okulunk: ha az elv­társak észreveszik maguk­ban az „urakat” és, ha az uralt észreveszik magukban, hogy lehetnének azért egy kissé jobban „elvtársak”, mert attól még igazán urak j maradhatnák. Megszólításban persze! Urak és elvtársak: ez a cím. Mármint annak a két- I részes kabarénak, amit a Gárdoinyi Géza Színház, mintegy ráadásként és kez­deményezésként mutatott be Egerben, s amely kabaré már nagy sikert aratott Budapes- ' ten, s gondolom, nem marad el a siker Egerben sem. Sem helyem, sem módom nincs most itt arra, hogy fon­toskodó tollal azt magyaráz­zam, amit már mindenki megmagyarázott és majdnem mindenki tud — még az is, aki úgy csinál, mintha nem tudná! — miért fontos, mert fontos művészeti ág a poli­tikai kabaré műfaja. Ha ka­baré és politika! Kabaré: te­hát nevettet, torz tükröt tart tisztelt orrod elé, megfrics­káz, kigúnyol, nem sok ta­pintattal, de sok szeretettel; és politikai: nem elvont el­és elvtársak méncségek, bárgyú viccek; fáradt, kopott témák megká- posztásított és felmélegített százszor megunt ízeivel. A Róna Tibor, Litványi Károly és Romhányi József trió erre vállalkozott, helye­sen és sikeresen, az egri tár­sulat pedig okosan és kellő színpadi merészséggel, s az utóbbinál csak kevésbé keve­sebb rutinnal és hozzáértés­sel arra, hogy Budapest után Egerben is szolgálja az ily irányú igényeket. A kabarét, különösen, ha zömében jó és valóban politikai kabaré, alig­ha kell megmagyarázni. Érzi azt a derülő közönség, érti a színész és a rendező — Sal­dos Gábor állította színre — csakhogy Ü3 Ili veszélyes műfaj iis a po­litikai kabaré. Nem azért, mert politikai, hanem azért, mert kabaré és politikai. A poénok, apró kis tréfák köny- nyen porosodnak, e műfaj­ban csalt kevés számnak ada­tott meg a halhatatlanság, sokkal többnek a tiszavirág­élet. S az a kiflntorgó, össze­kacsintó merészség, az a „csak neked mondom négy- szemközt, hogy más meg ne hallja” — frissesség megle­hetősen rövid idő alatt ép­pen azt veszti el, amitől po­litikai, hogy tudniillik aktuá­lis, bátor és szókimondó. De miféle bátor szókimondás kell ahhoz, amit már százszor kimondták, ami már leper­gett a politika homokóráján? Sallós Gábor a rendez.ést vállalta, tisztes igénnyel még is valósította, de a leporolás „háziasszonyi” teendőjét, úgy látszik, fintorogva félretolta. Kár volt! Néhányat kihagyni, néhányat „becsempészni” a szerzőtrió új szerzeményéből, s nem érte volna sértés sem az alkotókat, sem a politikai kabarét. Ez egyik tanúsága és ta­nulsága e figyelemre méltó kezdeményezésnek. De van egy másik is: nem minden színész alkalmas a kabaré színpadára. Fehér Tibor pél­dául igen, Szili János úgy tűnik nem. A sokarcú Né- methy Ferenc, vagy a köny- nved Makay Sándor igen, Varga Gyula operettas -sleng- jeivel aligha. Virágh Hona feltétlenül, míg Máthé Éva kevésbé. Nem szereplők és „alakítások” értékelése akar ez lenni, inkább csak arra való intelem, hogy kabarét csak az játsszék, aki komo­lyan veszi a kabarét.";; Aki mint Karinthy Ferenc, a hu­morban nem ismer tréfát. Különben, a majd három­órás előadáson jobbára jót derültem. Ügy is mint elvtárs, úgy is mint úr, — egyszóval mint néző. A megjegyzések nem a mostani kabarénak szólnak. Sokkal inkább az elkövetkezendőknek. Mert nevetni még önmagán is, — hát még máson?! — szerető emberként, bízón remélem, hogy e próbálkozást, amelyet mégis a siker fémjelez, már nem próbálkozás, hanem programszerű folytatás kö­vet, f S Gyurkó Géza André Dev/gny; Á halálraítélt megszökött (Zrínyi Nagy az a „Pál utcai lilik” és „4z oroszlán ugrani készül” c. filmek iránt A MAFILM-stúdiók újabb terméséből válogattak a na­pokban Budapesten az Euró­pai szocialista országok film- átvételi bizottságai. A láto­gatás eredményes volt: a kö­zeljövőben tucatnyi új já­ték- és rövidfilmünket tűzik műsorra a baráti országok filmszínházaiban. A legtöbb vevőt „A Pál utcai fiúk” (Fábri Zoltán) és „Az orosz­lán ugrani készül” (Révész György) vonzotta: az előbbi Bulgáriában, Lengyelország­ban, az NDK-ban, Romániá­ban és Jugoszláviában kelt ’el, az utóbbit a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, Ro­mánia és Jugoszlávia vásárol­ta meg. A regényt André Devigny francia katonatiszt (a törté­net idején főhadnagy) írta a fasiszta megszállás alatt Lyon hírhedt, Montluc nevű börtönében való raboskodá- sának és kalandos szökésé­nek történetéről. Devigny az ellenállási szervezet harcosa volt és 1943 tavaszán, árulás követ­keztében letartóztatta a Ge­stapo. Valódi tetteiről keve­set tudtak, de Devigny egyik kihallgatása alkalmával szö­kést kísérelt meg, és ezért halálra ítélték. Később átkerült a szigorú­ságáról és megközelíthetet­lenségéről hírhedt Montluc- erődben levő börtönbe és itt raboskodott. A törhetetlen akaratú fogoly azonban — a lehetetlent megkísérelve — ismét nekilátott a szökés elő­készítésének. Mivel semmi­féle eszköz nem állt rendel­kezésére, vas evőkanálból készített vésőt, és ennek se­Kiadó) gítségével kibontotta ke ményfából készült zárkaajta .iának egyik tábláját. Nag leleményességgel — fogoly! társai segítségével — köte leket készített és a kivégzé előtt egyik éjjel sikerül megszöknie. A mindvégig feszült, izgal más regény valóságos törté netet mond el, s annál is ér dekesebb, mert a szerző ma ga a főhős. Törhetetlen sza badságvágva, gyűlölete a fa siznrus iránt adta neki szükséges erőt. hogy vakme rő tervét végrehajtsa. Devigny leleményesség példátlan akaratereje, fe gyelmezett és kitartó bátor sága If várának legendá foglyához teszi hasonlatoss alakját. Ez a modern Mon1 Christo azonban nem egy« gonosz emberek ellen, Iraner a világot leigázó német te sizmus ellen harcol; küzde' me ezért nemcsak mint e emberi akarat diadala érdé kés és tanulságos, hanem haladás erőinek oldalán vég be vitt hőstetté és példává emelkedik. Bár a megtorló szörnyű volt (a németek tv catnyi emberen töltötték 1 bosszújukat a sikerült szí kés miatt) Devigny példá; ezreket lelkesített a megszá lók elleni küzdelemre. ——w»im mnwiii»nwiiiiiiM««"[n < Á rádió „Sajtókonfe­• r • r ff renciajan : az oktatásügy-A Rádió májusi „Sajté konferenciájának” témája i oktatásügy, a Művelődésüg; Minisztérium főmunkatárs, válaszolnak május 19-én hallgatók, a pedagóguson a diákok kérdéseire. A ké: déseket 12-ig lehet bekü deni a Magyar Rádió cím< re. A csinos és feltűnően dekollált fiatal hölgy ott ült a presszó teraszán. — Kedves kisasszony... ha megengedi... — szóltam hozzá reménykedve, hogy megengedi. A kisasszony rám nézett, arcán a tökéletes ér­tetlenség, mint aki egy szavamat sem érti. De hát, hogy nem is érti. Lehet, hogy külföldi. Utóvégre külföldi nő is lehet csinos, fiatal és mélyen dekoltált. Utóvégre... — Pardon, meine Dame... Ich bin eine ungarische Mensch... — mondtam ekkor a tő­lem megszokott tökéletes németséggel. A kedves kisasszony arca felragyogott. Te­kintetén végigömlött a megértés fénye. Kedve­sen intett maga mellé... — Nőné, hát maga angol? Es tud magyarul is... Dobja ide magát — húzta lejjebb mini­szoknyáját, mint ahogy horgász húzza vissza a csalit, ha már horgon a hal._ 7«. __ Ez az egzakt gondolkodás dolga — beszél tovább, s úgy látszik, leghelyesebb, ha hagyjuk beszélni, így majd belekeveredik a maga kivetette hálóba. — Bizonyosan nem állnók itt, ha agyam az utóbbi napokban csődöt nem mondott volna. A túlságos megfeszítés okozta ezt. Például az a magának szánt robbanószerkezet. Ma már tudom, hogy tévedésből olyan anyaggal töltöttem meg, amelyet előzőleg kísérleti célból felbontottam, hogy semlegesít­sem. Hanem mindebben a félelem a bűnös. — Hogy maga valamitől is félt volna? — Ó igen! — mondja Hugo Falfar barátságosan. • A félelem gyakorta különösen bátor vágy zseniális tettek­re ösztönöz. A felkorbácsolt agy kétszeresen jól kombinál. Azt mondja, a félelmet akkor ismerte meg, amikor Josef Trojan postára adta a huszonnégyezer koronát.­__ Nem akart már várni, míg átnyomtatom a részeit. A zt hitte, a sorozatjelzést a kutya se bánja már, s ha a postán felveszik, azzal rendben is van a dolog. Mind sze­memre hányták, hogy én kergettem bele Trojant ebbe a lépésbe. , Hogy el akarom ütni kezükről a pénzt, valóban, az o részük átnyomtatásával nem nagyon siettem. Hiszen egé­szében véve semmit sem érdemeltek. Csakhogy Trojan tettéből nagy veszedelem nézett ki. Maga is belátta, ami­kor elmagyaráztam nelú a dolgot. A bankjegyeket nem akarták a kezembe adni, féltek, hogy egészen elesnek a zsákmánytól. Nélkülem persze értéktelen rongyok marad­tak. Ha pedig rám bízzák, ez azt jelentette, hogy kiteszik magukat a kockázatnak, hogy magamnak nyomtatom át valamennyit. Hát így el tudtam én bűvölni a körömet, uraim! S ez még nem volt minden. Rájuk ijesztettem, aztán meg kitűnő ötletet adtam nekik. A poste restante- ot. A kulcsokat rejtsék el egy zöld kávéval teli uborkás­üveg aljára. Ott senki sem keresi majd a milliókat. Az üveget minden eshetőségre szárrtítva. Haliknál helyezzék el. És még valamit. Trojanné már régóta gyűlölte a fér­jét, s ezt ki lehetett használni. Bizonyos, hogy maguk vizsgálatot indítottak volna Trojan ellen a huszonnégy­ezer ügyében. Trojan ei’őtlen cukorbeteg volt, nem sokáig tartotta volna magát. Halik tehát a biztatásomra besze­rezte a kísérleti intézetből a tetanuszt. Hugo Falfar önelégülten mosolyog. — A zöld kávés üvegnek Halók lakásában még más ÍV-----------------------------­----------------------------------------------*---------­r endeltetése is volt. Nálam a házban sem Halik, sem Tro­janné nem mutatkozhatott többé. Ezt könnyen megértet­ték. A nyomukban maguk is odataláltak volna. Halik és Trojanné kössön egészen új ismeretséget, mondtam, hogy Halikot ne keverjék bele a dologba. Ha a férj furcsa mó­don hal meg, természetesen mindig elsősorban a felesége szeretője körül ólálkodik a hatóság. Ügy határoztam, hogy a jövőben Haliknál jövünk össze, s ezért elkértem Kálik­tól a tartalék lakáskulcsát. Azon az estén ott vártam... és kiszedtem a kulcsokat az üvegből. A kulcsok dolgában már bíztak bennem, hiszen voltaképpen megmentettem őket, jó tanáccsal segítettem rajtuk, és főképpen, mert a kapzsiság csak akkor fogta el őket, amikor készpénzt lát­tak. Lélektani tünet ez. Az ember számoljon mindennel. Hugo Falfar a szőnyeg csücske alá dugta az aknáját, megígérte a szerelmespárnak, hogy másnap éjjel kicserél velük nagyobb tömegű átnyomtatott ezrest és elment. De Hugo Falfarnak gondot okozott a szeretője, Jitka Serák is. — Akart pár milliót, aztán hogy otthagy — magya­rázza. — Hanem egy nőnek ezermillióval sem tesznek la­katot a szájára. Elárulja az embert, ha nem akarja is. Jit­ka beszélt álmában. Halottakról álmodott. Csak egyszer legyen ott valaki idegen, nem én, s kész a.baj. Ezért fon­tolóra kellett vennem a dolgot. Végeredményben szeret­tem azt a lányt, megfelelt nekem. Hanem ahogy besötéte­dett, félni kezdett tőlem. Kellett valamit tennem ez ellen, maguk is beláthatják. S ismét csali félelem késztetett arra a lépésre. Jitka Serák kapott egy adagot, abból a kiváló kávé­fajtából, amiből Vrána is ivott a 2316-os vonat postako­csijában. Amikor elalélt és magatehetetlenné vált, Falfar beültette a kocsijába és vízibürökkel végleg elnémította. Minderről nyugodtan, csak egy kissé gondterhelten beszól. Szerinte minden rossz természeti törvény. — Tudtam, hogy hova vigyem, az természetes. Hanem itt mégiscsak becsúszott egy kis hiba. Mindjárt rájöttem, amikor hátul, a ház mögötti ligeten keresztül megláttam, hogy valaki a távolban közeledik. Otthagytam a lányt, a kocsihoz futottam és kisfénnyel behajtottam a harsak alá. És tovább! Egyre tovább! Ismerek én ott mindent, mint a tenyeremet. Csak messze hátul az országúton álltam meg. Maguk nem vehettek észre, idején kitértem az út­jukból. De aztán gyalog visszamentem, hogy tudjam mi történik. Haliknál, ügye megtalálták a kulcsokat, amelye^ két csináltattam neki? — Meg — mondom. — Hitvány egy mérleg! Aztán örülhettem, hogy sike­rült egérutat nyernem. A postafiókkulcsokhoz sem jutot­tam már hozzá. — Miért éppen ott rejtette el őket? Hugo Falfar, aki most sötét, mint a sátán, meglepődve veti rám tekintetét, mintha egyszeriben maga is feltenné magának ezt a kérdést. Hanem amikor végre válaszai, új­ra öntudatos a képe: — Mert úgy tetszett! Elkeseredetten villan a szeme. A lelki egyensúlya talán mégsem olyan szilárd. Szeretnék ennek jobban a mélyére látni, ezért felteszem neki a következő kérdést: — Gondolt arra, hogy Halik és Trojanné, vagy lega­lább az egyikük, életben maradhatott a robbanás után? — Nem maradtak életben.' — De előfordulhatott volna. Talán nem történt vala­mi hasonló a postakocsi felrobbanásakor? Hugo Falfar lassú mozdulatokkal a homlokát simo­gatja, mint aki rendet akar teremteni a gondolataiban. — Ú. ma arra a Lenkre gondol! — Azt gondolom, hogy sem Halik, sem Trojanné, aki­ről maga mégiscsak tudta, hogy figyeljük, nem hallgatott volna magáról, ha mondjuk, a végét járja. Hugo Falfar szüntelenül sötét képet vág. — Kérem — válaszol sértődötten —, ne higgye, hogy én kevésbé tudok gondolkodni, mint maga. Nálam az el­mélet mindig pontosan megegyezett a gyakorlattal. Rath telkén a sors támadott ellenem orvul! Kénytelen voltam nyomot hagyni magam után! Az agy lehet tévedhetetlen, de egynémely összefüggésre nincs befolyása. Ha maguk csak egy órával később érkeznek meg, minden rendben lett volna. Életem egyetlen órája eldöntötte az életemet. Hugo Falfar hirtelen elhallgat, mintha erővel gyűrné le elkeseredettségét. Én pedig máris tovább kérdezek. — Miért hagyta égve a villanyt a lakásában a körzet­parancsnok meggyilkolása után? — Csekélység! — mondja Falfar mogorván, fennhé- jázón. — Ne legyen nevetséges! — Ha nem égett volna — mondom célzatosan, s nem egész hűen az igazsághoz —, akkor a ház előtt vártunk volna magára. Több esélye lett volna rá, hogy végrehajt­sa a szándékát. Falfar nem tudja, mit gondoljon. Talán azon tűnődik, mit jelenthetett volna sorsa alakulásában egy puszta csa- varintás a villanykapcsolón. Egészében véve semmit. De szemlátomást megzavarta őt a dolog. — Tudja-e — kérdezem —, hogy mi játszódott le an^ nak idején a postakocsiban? — Micsoda? — Majd elmondja magának' Lenk alhadnagy." 'Amíg önkívületben feküdt, addig nem tehetett vallomást, de a maga mérgezett csokoládéját sem élvezhette. Amikor azu­tán annyira jutott volna, késő volt már a csokoládéra, mert legelső a vallomás. A támadás az élete ellen célta­lan volt. Falfar a homlokát ráncolja. A hibák, amelyeket vé­tett, szemlátomást jobban bosszantják, mint az 'elköve­tett gyilkosságok. De úgy látszik, egzakt agya hibátlan működésében sem olyan biztos már, sem abban, hogy hidegvérű színlelésével sikerül bennünket megtévesztenie. Elvezettetem. Két hónap múlva megkapom a jelentést Falfarról. Az elmegyógyászok nem észleltek az elmeállapotában olyan kóros elváltozást, hogy ne volna felelős a tetteiért. 1952 szeptemberében a bíróság előtt áll. Kötél általi halálra ítélték. S minthogy kegyelmi kér­vénye nem talált meghallgatásra, az ítélet jogerőre emel­kedett. A fekete Falfar utolsó pillanatáig védekezett azzal a torz igazsággal, hogy bűntettei nem voltak nagyobbak, mint a háború, minden bűntettek leggonoszabbika. Ha­nem az én véleményem szerint tévedés volna azt állítani, hogy bűntetteiben a két világháborúnak semmi része sem volt. —VÉGE —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents