Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
Goda Gábor Portyázom a világban FARKAS ANDRÁS: JUhti apró ifiq,a-támi... I irtelen tavaszodott. Sőt nyáriasodott. Ablakunk előtt a barackfák keményen vívták harcukat a hosszú hidegggL Hideg tél volt ez. Hideg és hosszú. Haláleset, feleségem súlyos betegsége, s a magam kínjai. Már százféle formában ismertem az életet és idén mégis sikerült neki új grimaszokkal ijesztgetni. Azelőtt betegség és halál szinte ki volt tiltva a társaság szótárából, s most nyersen és brutálisan törtek házamba, hogy aligha tudok ocsúdni. Egyszer egyik kedves és baráti orvosom szememre vetette, hogy regényeimben és elbeszéléseimben túlságos szerepet juttatok e „pesszimizmusoknak”. Azóta az optimizmusuk sírba vitte őket Író vagyok, tehát mindig arra törekszem, hogy az élet valóságos egységét ne engedjem füllentő mozaikokra töredezni. Nem játszom az optimizmus és pesszimizmus fogalmaival, inkább keresem valóságos társadalmi jelentőségüket. Ha évezredekben gondolkodom, más fogalom az optimizmus, mintha évtizedekben mérném jelentőségét Időnként nézegetem a térképet, a földet, amelyről csak most kezdünk szer- teportyázni a világűrbe. Statisztikákat olvasok, hogy a jelenlegi, csaknem három és fél milliárd ember nyolcvan százaléka nem éri el az emberi ellátottságnak azt a fokát sem, amelyet magam is keveslek. Világszerte — néhány százmillió embert leszámítva — még kétségbeejtően alacsony az élet korhatára, éheznek, fáznak, izzadnak és viszonylag azonos kórságok nyomán fordulnak fel az utcán. Ha fiatalabb volnák és lehetőségem volna rá, bejárnám a világot, a nyo- morgás nyomába szegődnék, hadd lássam, hogy miért is gondolom a régi rendek átalakításának szükségességét. Ügy mondják, hogy kétezerre hat—hét milliárd ember él majd a nyomorgó világban. Egyesek a felrajzolódó képeket mumusnak látják, amely ijesztgeti az embereket. Az ilyen emberek még azt sem tanulták meg a közösségi törvényből, hogy ezen a földön akkor is minden összefügg és együvé tartozik, ha ezt nem veszi észre a provincialista, nacionalista. Mi már tudjuk, hogy ez a világ egy és oszthatatlan. Egy, tízezer kilométerre éhező száj szárazsága az én asztalom falatjáról is álmodozik joggal. Azt sem tartom véletlennek, hogy ez az az évtized, amely megdöbbenve a hét- milliárd ember jöttének gyomorkorgásos dübörgésétől, űrhajókra száll és új glóbusokat keres az ismeretlen világűrben. Mert nem is hétmilliárd emberről van szó, hanem a nagy számok törvényénél fogva 30—40 milliárdróL A társadalom és a természet törvényeik szerint éL E törvényeket megkíséreljük változtatni, de semmi rendellenesség sincs benne, ha ebben a nagy erőfeszítésben gyakran mi szakadunk meg. Ami megszületik, az az élettel született és végsőfokon élni is fog. A társadalom törvényeinek megismerése elsősorban a gazdasági törvények feltárása és e gazdasági törvények szoros összefüggésben vannak az emberi lélek törvényeinek komoly megismerésével. Minden küzdelmet becsülök, amely általában a haladásért folyik és a valóság megismerése valóban mindig a haladást szolgálja, még akkor is, ha nincsenek ilyen kifejezett céljai. z emberek nemcsak jóllakni akarnak, hanem a boldogságra is vágynak. Az emberiség történelmének, eddigi élednek legismertebb szakaszán a boldogság és a tulajdon kérdése úgy függött össze egymással, mint ami örökre elválaszthatatlan. Itt, a szemünk láttára derült ki, hogy a bankok, az üzemek, a közművelődési intézmények, a vállalatok tulajdonjogi állapotának 100 százalékos fordulata a tömegeket nemhogy boldogtalanná tette volna, inkább reménykedővé. Fiatal barátaim között egyetlen egy sincs már, akinek álmai közé tartozna, hogy saját gyára legyen. De 22 évvel ezelőtt még sajtócsatát kellett vívnom egy akkori bankvezérrel arról, hogy egyáltalában lehetséDEVECSERI GABOR: KORFUI PERC Láttam a sziklák közt a juhokat, mind fölfele mentek. A tengeröböl mellől, mely minekünk szép s nekik is kellemes. Föl a szikják közötti vályúba, úgy megtöltötték, mint annak a rendje, tulajdonképen folyó hullámzott abban a vályúban fölfelé, folyam, áradt, juh-özön, juh-mindenség, és mind föl; föl gyönyörűen: föl gyorsan; föl miért? Most fazekakban emlékük pihen. _________________—-------------------------------g es-e a színházat állami tulajdonba adni. A világon ma végignézve, a józan embereknek tisztában kell lenniök azzal, hogy az emberek az emberi életért vívják küzdelmüket, függetlenül a különféle színvonalak csakugyan dogmatikus rögzítésétől. A fogalmak átértékelésének korát éljük, amikor éppen ez a reneszánsz század a megőrzött kulturális kincseket az egyetemes emberiség hasznára kívánja felhasználni. Így is mondhatnám: a legjobbak keresik az útját annak, hogyan adhatnák vissza azt a rengeteg kincset az emberek milliárd- jainak, amit ezek a milli- árdok hoztak létre. Tudom, hogy az úton, amelyen a világ halad, gyakori a vereség is. SokfelSl érkezik ez a vereség. Néha a haladó világ állítja a legkeményebb akadályokat saját útjába. Amint mondani szokás: bizony néha magunk alatt vágjuk a fát. S amikor nem ível nyílegyenesen felfelé az út, tüstént megjelennek azok a retrográd bölcselkedők, akik a maguk részigazságait szeretik egész nézetük tévedéseit igazolva feltűntetni. n nem tudok több lenni és más. mint író. Nemcsak korom, de természetem is megakadályozott abban, hogy valaha Is megszerezzem magam kezébe a hatalom lehelletét is. Se karrier, se dicsőség nem hajtanak, csak figyelem a világot, amelyben megszülettem és élek. Nem a percet nézem csupán, hanem a jövendőt is. .Nincs bennem az intézkedések emberének a vágya, csak fenntartom magamnak az a dombtalan Olymposzt, amelyről többet akarok látni, mint kortársaim... Egy-egy dallam, mint apró inga-járat Hajnaltól estig, onnan reggelig El-elkísér, olykor magára várat, És ettől minden percem megtelik. Néha megkésik, olykor várakoztat, De jól tudom, hogy meg kell jönnie, Ettől a ritmus lassúbb, néha hosszabb, Ilyenkor érzem, nem jó semmire, i Aztán már rájövök: Lehetne bármi Foglalkozásom, munkám, hivatásom. Mindig csak erre, dalra kéne várni. Egy dallamon, egy lepkeszárnycsapáson Múlik értelme csendes életemnek, ! Mikor a felhők, percek messze mennek. NEMES NAGT ÁGNES: A látvány A kék, A zöld. A folyamágy. A tárgyak változásai. Amint a látvány bent tapasztja végig a koponyám falát, mint körmozi. És éjszaka is felzavarnak, északi fénye van a falnak, és fényes kések: bútorok — s fölránt fektémből az a páfrány, s rég-rothadt, bonyolult fonákján a spórák is vele, mint bonyolult nagyvárosok légifelvétele — Mert élesek, mert élesek a képek mind, mert élesek, vakít ez a hangtalan zsúfolódós, amint jönnek és körbemennek az ón, a kén, a madarak, a repülések, kiterjedéstelen, elektronhéjuk-vesztett égitestek sűrűségébe összehajtva, labdába gyúrt gyökök, amint forognak végeérhetetlen egy szüntelenül égető jelenben, ahol nincsenek térközök. 'Egy fában lakom, i Lombja évszaktalan, az égig ér, a dadogásig, és látom zsúfolódni zárva-termő gyümölcseit. 1 ÁGH ISTVÁN: FELESÉG Eszedbe jutok-e még? ruháim, ékszereim, cipőim, kenőcseim és illataim tőled valók, eszedbe jut-e még hangom szám íze, tenyerem vonalai, szememben a fény, a teneked megjelenő? eszedbe jut-e még ez a ház, ahol ritka látogatásaidra vár ágy, kamra, forró víz és Ital? ahol ritka jöveteledre készülök ha magamra lobbantom a selymet, fiatal testem, mint repülni induló kócsag, lábam épphogy a földre ér, ha muszlinruhámban fölállok, tömjénfüstben akár, mikor jössz haza? ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom, láthatnád, gyönyörű vagyok, s már azt nem tudnád mi a szebb, szemem vagy a borostyán, bőröm vagy a selyem, lábfejem vagy az aranysaru, láthatnád, gyönyörű vagyok, mondanád-e nekem? gyönyörű vagy te így egyetlenem, tested elfedett hajlata még gyönyörűbb, gyönyörű vagyok mégis hasonló korai özvegyekhez, levegőm, áttetsző társam a vágyakozás, mint az elhagyott asszonyok egyedül fekszem az ágyban, s nappal, mint szűz viselem testem, öltözetem pompáját miattad, hogy egyszer visszagyere. V///////'SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS/S//SS/SSS//SSSSSS///SSS///SSSSSS//SS/S/SS///SS/S//SSSSSSSSS/SS/SSS/SSSSSSSSSSSSSSS/S/SSSSSSSSSSSSfSS/SSS BERTHA BULCSU: Jajongó messzi szélzúgás X sszetekerte készségét és hazaindult. Halait a karikára kötött zsinóron vitte. Neheze^ voltak. A csuka nagyokat ugrott, és krokodilszáját fenyegetően kitátotta. Gergely fütyörészett. Az országutat gyorsan elérte, de ott megtorpant, mivel a por égette a talpát. Toporgott, belépdelt a bazaltosabb részekre, majd ismét visszalábalt az útszé- li porba. Ahogy váltogatta a lábait, a karakai erdő felett megpillantotta a gépeket Magasan úsztak, nagy rajokban, akár a galambok. Búgásuk szűrten, finoman hömpölygött előre, mint valami távoli szélzúgás, vagy hullámverés. Gergely ezüst- fényű szárnyukra bámult majd a kondenzcsíkra, ami hirtelen megjelent a vezérgépek nyomában. Rosszat érzett. A folyóra pillantott, majd a boglyákra, amelyek a sarjúföldön szürkültek mega- szalódva. A folyó már negyven—ötven méterre mögötte maradt, s a boglyák még messzebb voltak. Gyors elhatározással belehasalt az utat és a földeket elválasztó vizesárokba. Elég mély volt az árok, s azon a ponton, ahol beleheveredett, szeder- bokrok is takarták. Várt. A gépek méltóságteljes lassúsággal úsztak a magasban. Feleslegesnek látszott az óvatosság. Hátára fordult, s a szederfa levelei között az eget kémlelte. „Ezek angolok” — gondolta — „Milyen muris... Reggel még Londonban voltak... Kávéztak az ismerőseikkel, aztán kimentek a repülőtérré... Bombákat hoztak. Ledobják, aztán hazamenn'ek és este tovább kávéznak az ismerőseikkel ... Ha csak ... Ha csak valamelyik légelhárító üteg bele nem trafál az oldalukba ... Akit eltalálnak, azt ma este már hiába várják az ismerősei... Nem is lőnek ezekre... Sétarepülés nekik ... Kirándulás ...” — A középső repülőrajból oldalra sodródott két vadász. Süvöltve lecsaptak, bömbölt a föld, a levegő és az erdő. A szederfák suhogtak, a Marcal- hídon dörömböltek a géppuskalövedékek. látta, hogy húsz—harminc méter magasan szállnak a gépek, s a lövedékek a vizet korbácsolják. Rémülten i hasára fordult. Teste alatt vergődtek a zsinórra kötött halak. A csuka elkapta az ujját és beleharapott. Gergely zokogva feküdt a hid»" sikamlós pikkelyű halakon. Ujja nehezen szabadult a csuka állkapcsából. Amikor kitépte, erősen vérzett. A gépek a folyó felett szálltak, aztán az erdő közelében lecsaptak a mezőre, A motorok bömböltek és elnyomták a fegyverek hangját. A vadászok aztán az ég felé húztak, és rajuk nyomába szegődtek. A bombázókötelékek sokáig vonultak. Monoton búgásuk, jajongó \messz} széizúgásra emlékeztetett. Gergely zokogott. Félt, hogy a vonuló bombátok közül újabb vadászok csapnak a folyóra. Fülében saját zokogása visszhangzott. Fél óra is elmúlt, mire észrevette, hogy a gépek elvonultak. Felült. Szájában saját vérének ízét érezte. Szipogva, meg- alázottan nyalogatta a kezet. Olyan volt, mint egy sebesült állat. Nyalogatta a vérét és a sebet bámulta. Mély volt, de szűk, gödörszerű. Nem a csuka harapása fájt Gergelynek ... A sérülés valójában a fejét érte, a homlokát. Megalázták a repülők, és meggyötörték. Szűkölve remegett az árokban, és érezte, hogy ami a folyóparton történik, nem újsághír, nem politika, amiről beszélni lehet. Gergely ezen a forró déli órán döbbent rá először, hogy a bőréről van szó. Minden új napon az élete lesz a tét. Senki sem kérdi,; hogy hány éves, kit rzeret ér. kit gyűlöl? Senki nem kérdi, hogy részt akar venni a háborúban, vagy nerti? Csak lőnek rá. mint bármelyik á’latra az erdő vadjai közül. Gergely egészen eddig a nyári napig azt hitte, hogy más dolog a fegyveres katona, aki maga is harcol, és más dolog egy kisfiú, aki éppen csaK kijárta az elemi népiskola harmadik osztályát... Szorongva állt az úton. Nyalogatva a véréL és az erdő felé bámult. A tagutakon emberek szaladtak. A szeme még vibrált az ijedtségtől. Visszalépett az árokba és felemelte a halait. Lassan bandukolt a falu felé. Percenként zúgást vélt hallani, közeledő süvöltése- ket. Lépdelt, s közben szüntelenül figyelte az eget, a kék égi mélységet, ahonnan megérkeztek a gyilkos pilóták. Nagyanyja a kezét tördelte: — Csak hogy itt vagy! Uram Jézus! Csak hogy előkerültél ... — Hét halam van — mondta Gergely. — Hét halad és hét akkora bűnöd. Itt járt Satt Vilma, mindent elmondott... De most már ezt sem bánom. Csakhogy előkerültél... hogyan számoltam volna el az életeddel... — Nem igaz... Én csak álltam ott a Mátéval... — Mise alatt, istenem mise alatt... Szerencséd, hogy most előkerültél... — mondta. aztán a halakra pillantott. Meglepődött. — Ekkora halakat fogtál?... Ezt a csukát legjobb. ha mindjárt elviszed Zsófia nénédnek. — A legszebb halam... — Éppen azért.., Zsófia szereti a tejfölös sült csukát,
