Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
Józan varázslat FORGÁCS KAROLT: Vadvizek zúgnak Csattogva leng a nopnugáff fénnyel átszövő« lobogója, bimbókat bontó ágak fűdébe A begy MŰI a i a fatfirmek is meghajolnak, meat koronái«* zöld boaonttal üdvótaU a óriás láthatatlan adjak boronáljék meg a tnczöfcwt, rög mozdul, fű torma pattan és hatvány szüclevriek törnek fénjme. Vadvizek habot a a négy fal mint acél bilincs fog engem is. Bennem is feltörnek apró zárakat apró titkok. éha eszembe jut: miért nem írtam én soha verset? Nincs hozzá tehetségem? Valószínű, hogy nincs — de a tehetség hiánya még soha vissza nem riasztott senkit a versírástól. Különösen nálunk, Magyar- országon, ahol a tréfás hiedelem szerint tízmillió költő serénykedik. Hiányzott hozzá a bátorságom? Igen. Valószínű, hogy ez hiányzott. Olyan ■környezetben nőttem fel, ahol csak a vaskos, kézzelfogható cselekvésnek volt becsülete; aki verset írt, menthetetlenül a kelekótya- ság gyanújába került. Nem szerettem volna ilyen gyanúba kerülni. Jogos lett volna ez a gyanú? Természetesen nem. Annyi jogosság azonban van mögötte, hogy verset írni: semmiképp se természetes állapota az embernek. Különös, kivételezett, rendkívüli állapot. Azért vállalkozik rá a költő, mert valami többletet remél, valami különös hasznot. Mi ez a haszon? Valaha azt hittem, hogy ez a haszon: gyakorlati, közvetlen, azonnal aprópénzre váltható. Valaha ragaszkodtam hozzá, hogy a vers értékét praktikus hasznosságán mérjem. Azon a varázserőn, amely a költőt a versformálás cselekvő indulatáig, a közönséget pedig a világformálás cselekvő el- szánásáig ragadja. Gondolat, érzelem, ritmus és rím a cselekvés szolgálatában — ide egyszerűsítettem a verset, és örömmel fogadtam a magyarázatot, amely a munkában jelölte meg a költészet ősindítékát, s a munkadalban a költészet ősformáját. „Őrölj, malom, őrölj, mert maga Pittakosz őröl, pedig ő Mytiléna királya.” Varázslat a vers, ezt tudtam. De józan varázslat, mert ritmust, tehát rendet visz a gabonaőrlők, a fadöntöge- tők, a hajóvontatók, a cölöpverők, a fadöngölők, a fegyverforgatók és a gyer- mekringatók teremtő mozdulataiba. Vágyakat fogalmaz: „Föl kéne szabadulni már!” Követeléseket: ^Adj emberséget az embernek ” Parancsot: lazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar”. És cselekvésre szólít: „Döntsd a tőkét, ne siránkozz!” A gyakorlati hasznosságfelfogás olykor profán következtetésekig is elvitt, egy bölcsészkari Bóka- szemináriumon azt bizonygattam, hogy a villamosba- lauz ősi nyolcasban fogalmazza kérdő—felszólító mondatát, mert igy köny- nyebb újból és újból ismételnie: „Jegy, ahol még nincs kezelve!" FARKAS ANDRÁS« Tavasz Visontán Még alszanak a földben a fűvek. Az úton sár mállik szét és panasz, De a szelek megett ezer üteg Lövi felénk a robbanó tavaszt. A széles völgyben beton és fiveg, Beton és gép és megint ugyanaz, A Mátrát is a látvány ejti meg, Mert Kékesen az április havas, Am ami bennünk képzelő-erö él, E déli órán mind elszabadul És ott matat a földbezárt erőnél — Fű is kinő parancsra százezernyi, S gépek nyomán a Hő, az újra-új. Hogy majd egy új kort tudjon felnevelni FÖLNEK ZOLTÁN: A FÖLD SZERELME Föld, te szívverésen súlyos, látomásokkal teljes egyetlen évtized, egyre vakítóbb fényességgel keritsz körűi és gyújtod rám emlékeimet. Nem hagytalak el sohasem föld Dűlőid törvényét túl nem lépten: Csillagos teleidből te kovácsolta sárkányölő kardom, vértem. Föld, te szívverésem súly«, látomásokkal teljes: ide temetkezem felhőidbe éjszakáid éjfélébe napkeltéid hajnalába, csontjaim fehér korhadását rejtem fűvek harmatába. Beléd temetkezem föld, hogy végül a szél kalászaiban suhoghassak, vasban talpig kiteleljek emberségben megmaradjak. Beléd temetkezem föld az örvények, jégesők, ragályok múló idejére. A mindenség lassan kitavaszodik. Kicsorbul hideg kések éle, az anyák álomba sírják magukat és az emberiségbe* közelebb húzódik a népmese-szívű végtelenség. Az arcomból tornyokat emelek a katakomba pusztákon. Tűzvészmentő kezeimet a világ oltalmára varázslóm. És hömpölygő folyótokra inni fényagancsos tej utak járnak. Rögök és fák fogadjátok be testem, álljatok ellen a pusztulásnak! Az erdők, a folyók, a hegyek mélyére vándorlók. Letérdelek a fák sámánjai előtt Véres jeleket róvok a homlokomra és felgyújtom magam a láng tajtékzó akaratával. Itass meg fűszeres levegőddel, föld: minden éjszakára otthonom, gyökér ringatású fekhelyem. Rejts el a kövek sivársága elől, némán is harcba vezényelj engem és támassz fel testvéreimmel, és támassz fel a pusztítás ellen! Föld, te szívverésem súlyos, látomásokkal teljes: elbújdosom forró öledhez, megáldalak az életemmel eget lélegző álmaimmal. Te nevelj fel, te emberiség-ős dajka te nevelj fel és gyönyörködj bennem az idők végtelenjéig. Nem hagytalak el sohasem, föld: most mégis a világvégéről jövők izzad tan, porosán, eszelősen és szorongatok egy csillagot Leegyszerűsítő iskola volt ez? Igen. De jó iskola. Ügy életre belém oltotta a gyanakvást minden öncélú szé- pelgés, álzseniális ösztönkö- dés és szóbravúros szélhámoskodás iránt. S ha több engedménnyel a költészet természetéből lcövetkező értékei iránt, ha az áttételes szépségek fino- multabb megérzésével, ha differenciáltabb hasznosságigénnyel, akkor is, ma is úgy gondolom, csak annak a költészetnek van értelme, amely az ember alkotó cselekvését szolgálja. A vers, számomra, váltig józan varázslat marad, élni és cselekedni segítő mágikus énék, amelyet az értelem emel szárnyára, hogy zengő — tiszta magasságokba röpítse. Intellektuális költészet? Igen, ez méltó a századhoz, amelyben emberi- ségnyi gonddá nőtt, hogy tisztán csillogó, pengeéles eszméket szögezzünk a sötétség ordas eszméi ellen. Az áprilisi seregszemle már évek óta bizonyítja, hogy a mai magyar költészet java e százados feladat magaslatán áll. fis hogy ez a költészet méltó ahhoz, akinek születésnapjával önmagát is énről évre megünnepli: József Attilához. Faragó Vilmos APOR ELEMÉR: TAVASZI FÜRDÉS Rohanj, tavasz van fürödj tavaszban a víz szaga száll, már zölddel ízes a parti füzes hol kedvesed áll. Erősen áll itt bontja ruháit a keble alatt a szél oly lenge mint lányok inge mit elkap a bab. Míg neked vetkez vond a szívedhez a bőre vakít, fúrd a fejed be e sima selyembe szívd illatait Az éneke ring kábulva kering fölötte az ég, keresd és leld meg forrón öleld meg amíg a tiéd. CSANADT JÁNOS: Csak azt a ragyogást akartam (Csont István illusztrációja.) Csak azt a ragyogást akartam — részletekben, féltékenyen! — megmutatni élő koromban, mely városok, falvak között a vonatsíneken kivillan, embert emberrel összeköt; és azt a biiszkébb-fényű ívet az ezüstös légiútakban, két ringó kikötő között — azt a ragyogást, mit a lélek a béke ringó légtaván megérkezvén, városban érez a mezők nyugalma után; a vakító sugárnyalábot egy jólsikerült tavaszi munkanap hab alkonyatán, a vakító sugárnyalábot, mely röpít fölösleges szárnyak nélkül is zefír-kékbe fenn: csapongva földön és egen, felsugaraztatni e korban csak azt a fényes húrt akartam, mély évben, napban és atomban mély reményt súgott bánatomban! IVAN DIVIS; Ketten jöttek a nő sorsának nyolcadik hónapos cipójával maga előtt, ő majdnem személytelenül; csak a prokrutészi vágás virított vállapjának karmin-vörösén• mellére feszült ántánt-szíja s gránátnyél-metafora az övén. Katona volt — a lány meg szélvész-zilálta rózsa! Bán Ervin fordítása
