Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-13 / 83. szám

OKOS M"TÓS: Holdfogyatkozás r Mély szomorúság uralko­dott a várban. A katonák éhségtől csigázottan, roskata­gon és reményvesztetten ül­tek a vár piacán, vagy szerte a falak árkában. Az utolsó reménysugár, a Szolimán nagyvezír által irányított élelem odaveszett és ott pusztultak a csapatok Ib­rahimmal, Rusztem fiával együtt A pasa vigasztalhatatlan. Tudja jól, hogy amitől tar­tott, az most bekövetkezett Furcsa gondolatok szállták meg, melyektől nem tudott szabadulni, Bajazeth mindig közelében volt és igyekezett vigaszt nyújtani Ibrahim el­vesztése miatt érzett fájdal­mára. De a halálos keserű­séget és elszántságot, mely lelkében megfogamzott, ő sem tudta feloldani. A diván- tagok a díván összeülését követelték. Üljön össze a ve­zérek tanácsa és határoz­zon ... 1 De mi lehet a ha­tározat ... ? Azt a határoza­tot, amely Rusztem biztos tu­domása szerint a vár feladá­sának elfogadása lesz, nem akarta hallani. Ö katona és az a kötelessége, hogy utolsó csepp véréig harcoljon, amíg i a szíve utolsót nem dobban. _. A janicsár vitézek' főagája, vitézlő Mehemed aga, több­szőr is üzenetet küldött Rusztemnek, sürgetve a dí­ván mielőbbi megtartását Rusztem azonban egy eset­ben sem fogadta az üzenet­vivőt Ekkor a gomlia-vité- zek főagája, vitézlő Mohárim aga és Zaim istáhik defter kihajája ment a pasához. — „Mi, a Hatalmas és Győzhetetlen Császárnak Végh-Egervárában levő és lakozó nemzetes és nevezetes divános urak és agák nevé­ben felkérünk, vitézlő Rusz­tem pasa, jelenj meg a rád váró divánban ... Különben nélküled fogunk határozni !” Mohárim aga mondta el e szöveget és várta Rusztem válaszát, miközben Bajazeth jelent még atyja szobájában. — Menj, atyám! Történjen bármi, én veled leszek... — Kik vannak a divánban jelen? — kérdezte Rusztem) Zaim istáhik defter kiha­jája — sorolta a jelenlevőket! — A janicsár vitézek fő­agája, vitézlő Mehemet aga, vitézlő Pécsi Csorbazia jani­csár aga, vitézlő Hacsi Ib­rahim aga, vitézlő Amhat aga, a gyalogvitézek főpor­kolábja, vitézlő Hasszán aga, a gyalogvitézek agája, vitéz­lő Mohamed aga, a besliavi- tézek főagája, vitézlő Puti Mehemet aga, vitézlő Juszuf aga, janicsár főtiszt, Cemal basa. a városi katonaság fő­tisztje, a sejk-ül iszlám (a muzulmán papság főnöke), a nákib-ül esráf (hit- és jog­tudósok feje), és közönsége­sek, magunk, akik vagyunk! — Mind, egytől egyig el­lenségeim vagytok! — kiál­totta Rusztem. — Tévedsz! Még csak egyetlen sem akad közöttünk, ki ellenségnek számítana, fé­nyestekintetű pasa. — Hát akkor? — Meggyőződhetsz erről magad is. Javadat akarjuk. Gyere közénk a divánba, ott mindenről értesülsz... Rusztem fiától támogatva jelent meg a teremben. Ar­cának sápadt színe a piros festék alól is előtűnt. Hallga­tagon vette szájába a nar- gilé (vízipipa) szívókáját és szemeit lehúnyva várt. Cemal basa kezdett be­szélni. — Dória gróf levelet jutta­tott el a városba... íme a levél! „Bölcs Rusztem pasa! aki bátrabb vagy az oroszlánnál és vakmerőbb a tigrisnél — olvasta fennhangon és bát­ran, —, gyorsabb minden idők minden sasánál, hősebb minden hősöknél, fogadd Részlet Okos Miklós Hold­fogyatkozás című regé­nyéből. A regény Eger vára lS87-ben történt visszafogla­lásának hiteles históriája. mély tiszteletünk és elisme­résünk kifejezését erényeid felett. Ez alkalommal kifeje­zésre kell juttatnunk mély sajnálatunkat fiad, Ibrahim elvesztése miatt Reméljük; hogy együttérzésünk gyógyír lesz atyai szíved fájó sebére, melyet még tetéz a nagy veszteség, melyet csapataid a Tiszánál kénytelen voltak el­szenvedni. Mindez azonban elkerülendő lett volna, ha ta_ nácsunkat — bölcsességed­hez méltóan —, megfogadod és velünk fegyverszünetet kötendsz. Ismételten fogadd nagyra­becsülésünk és egyben kí­vánjuk, hogy a magas, nem­zetes és nevezetes, vitézlő divános uraimékkal egyet­értésben, mellőzve minden halogatást, mented ami még menthető és mihamarább el­küldöd követeidet, hogy ve­lük egyetértésben tisztes megállapodást köthessünk. Allah őrködjön feletted! Gróf Dória János. — Nekünk, divános urak­nak és agáknak az a kíván­ságunk — folytatta Cemal —, hogy fogadjuk el Dória gróf ajánlatát. Tűzesd ki* vitézlő Rusztem pasa, a vár­fokra a fehér zászlót és küldj követeket a tárgyalások megkezdésére... Cemal ekkor elhallgatott; Befejezte mondókáját. Rusz­tem hirtelen rátekintett* mintha még folytatást várna, aztán lassan megszólalt: — Ezek szerint a díván tagjai Dória levelével egyet­értenek s .. ? — Egyetértünk! ~ mo> rajlott végig a termen. — Ügy! — élénkült fel hin£ télen Rusztem. — Egyetérte- tek! De én nem! Én semmi­féle erőszaknak nem enge­dek. Engem nem lehet még fenyegetésekkel sem rávenni a padisah elleni hűtlenség­re! A hitem, az egész eddigi múltam megtagadására Hogyan gondoljátok? — Mi igenis úgy gondol­juk, hogy elég volt a hiába­való önfeláldozásból — han­goskodott a gomlia vitézek főagája, Mohárim aga. — Ismersz bennünket, Rusztem pasa. Jól tudod, hogy min­denkor áldoztuk erőnket, fia­talságunkat, az egész életün­ket a birodalomért, a szul­tánért. Most más helyzet állt elő. Ha a nagyvezír nem tud­ja eljuttatni a szükséges élel­met és hadianyagot, akkor kinek vagyunk felelősek te­hetetlenségünkért .. s ? Mi mindent teljesítettünk, amit a katonának teljsítenie kelL Akkor követünk el bűnt, ha katonáinkat ezek után az el­lenség fegyverei elé hajtjuk. Az éhségtől legyengült jani­csárok nem félelmetesek töb­bé.,. — Én akkor is harcolni fo­gok. ha magam maradok! — mondotta Rusztem. — Ne­kem itt kell elesnem a vár piacán! Csak a testemen ke­resztül jöhet ellenség a vár­ba... ! — Ezt már aligha éred meg, vitézlő pasa — mondta Puti Mehemet nagy kétsé­gek között —, a testeden nem gázol át ellenség lába, mert katonáid előbb ledobnak a várfokról mintsem megvár­ják, amíg belső harcra kerül a sor.. i Azt kívánnád, hogy makacsságod miatt minden­kit lemészároljanak? Lásd be, mindenki elpártolt tő­led, minden szál megszakadt a külvilággal. Semmi hírt sem hoznak kémeid. Leg­megbízhatóbb embered, Hasszán, az ellenséghez pár­tolt Mire vársz még.:.?! — Ez nyílt lázadás, Pufi Mehemet, ez lázadás! — Annak veszed, aminek akarod! — Akkor lásd a következ­ményeket! Hívd az őrséget Bajazeth! Fogasd el a láza­dót! — Csillapodj, atyám. Az őrség együtt pendül Mehemet agával — Ügy? — mondta Rusz­tem letörten. — Akkor majd én is másként gondolkodom. A pasa felállt és távozni szándékozott. .............j . , — ■ Hallgas meg, atyám — marasztalta Bajazeth) — Meg akarom kísérelni a te­hetetlent is. Kitörök! Legyen ez az utolsó próbálkozás. Ha élelemhez jutunk, időt nye­rünk. Megnőnek reményeink, számíthatunk felmentésre. A nagyvezír nem hagy cserben bennünket.,. — Mit akarsz a nagyvezé­rei, fiam? A nagyváradiak egyszer küldtek segítséget a Tiszához. Azok elpusztultak valamennyien, ók már hő­sök ... Űjabb segedelmet nem várhatunk. Nem akarlak té­ged is elveszíteni. Vállalko­zásod nem helyeselhetem, nem törsz ki! — De mi kitörhetünk?! 33 ugrott fel ültéből Amhat aga, a gyalogvitézek főporkoláb­ja. — Mi elveszhetünk? Mi­értünk nem kár...? Rusztem újból a nargilé mellé helyezkedett és bodor füstöket eregetett. Nem vála­szolt Amhat kifakadásaira. Ügy gondolta, hiába való len­ne most a vita. Várt Várta, hogy csillapodjanak a kedé­lyek, és akkor talán sikerűi jobb belátásra bírni a díván tagjait — Mire alapozod jövő test­veid, Rusztem pasa? — Tet­te fel kissé enyhébb hangon a kérdést Puti Mehemet — Talán úgy gondolod, azt hi­szed, hogy a környéken hal­mozták fel a hitetlenek éle­lemkészleteiket? Nekünk csak ki kell nyújtani érte kezein­ket, és egyszeriben bőség lesz a nincsből...? Én minden­kor barátod és harcostársad voltam, Rusztem pasa. Tisz­teltem benned az igaz bará­tot, a kitűnő katonát, a je­les hadvezért Ezt a barát­ságot szeretném továbbra is ápolgatni, szeretném megtar­tani. De ez másképp nem le­hetséges, csak úgy, ha belá­tod szándékod helytelenségét' Azt, hogy lehetetlent kívánsz. Olyat, amire sem mi, sem más az adott helyzetben nem képes. Minden további harc hiábavaló. Küldj követeket Dóriához és kezdjünk egyez­kedni a császáriakkal. Ügy mondom, mint Dória: „ment­sük ami még menthető”. Minden megbecsülésünk, el­ismerésünk a tiéd. Mi iga­zolni fogunk téged a szultán előtt. Mindent megtettél, amit egy hadvezér megtehetett... Rusztem könybe lábadt szemekkel, lassú léptekkel el­hagyni készült a termeti Puti Mehemet újból ismé­telte szavait: — Küldj követeket Dória tábornokhoz, vitézlő pasa, amíg az nem késő...! Rusztem hátra se tekintett, úgy válaszolt: — Aki egyszer átlépte el­lensége küszöbét, az annak hatalmába esett! Ezzel elhagyta a termet. Lakosztályába vonult, ahol lázas sietséggel íráshoz lá­tott. Amikor Bajazeth benyi­tott hozzá, elküldte: — Hagyj magamra, fiam! — Miit akarsz tenni, atyám, hogy terhedre va­gyok? — Ö, semmit, semmit. Semmi olyat, ami bánatot vagy szomorúságot okozna neked. Szeretném látni leá­nyomat. Vidd hozzá üzene­temet ... Bajazeth távozóban oda­szólt egy tapukcsinak (szol­gának). — Segíts atyámnak! Me­gyek, küldöm húgomat. Az ígéretemet tartom. Kora reg­gel kirohanunk. Én váloga­tom össze a legjobb harcoso­kat Mindent megteszünk... Végső döntésed addigra ha­laszd. — Nem! Nem, fiam) Bajazeth távozott. Rusz­tem ruhái között válogatott A legszebb piros atlasz bu- gyögóját szedte elő és ugyanolyan finom, fehér szí­nű kaftánt Ezeket a ruhá­kat még Budán viselte, ami­kor oda látogatott a szultán. Aranysarkantyús, finom bő­rű, sárga kordován csizmát húzott s gyönyörű smaragd­dal, zefirrel díszített na- rancssarga turbans vest ft ft It**- - m.'------- ■ A. "* W j» KjBjcit? , UaUMJflmirM W>Mian7i vet vállára, an inarko- latu kardot kötött es drága- köves gyűrűket húzóét ujjai- ra. Már indulni szeretett volna, amikor belépett Aziz. A leány meglepődve tekin­tett atyjára, nem értette a díszparádét, melyben atyját ily ünnepélyesen látta. — Atyám! — borult Rlisz­tem lábai elé — Oly diult vagy és sápadt a színed. Mi­re ez a nagy ünnepélyes­ség ...? — Jó anyád halálának év­fordulóján az Alemi serif dsámiban elmélkedem.», ö megérdemli, ő jó volt..4 — Kérettél, atyám? — Igen. Látni akartalak éjg arra kérni, oly jó légy mint a te szülőanyád. Élj oly tisztán, becsületben! — Tiszták akkor mara­dunk, ha azé leszünk, akit szeretünk. — Legyen úgy. Légy azé, akit majd szeretel... — Én magyart szeretek, atyám! — Magyart? Miféle.:.? — kérdezte Rusztem érdeklőd­ve. — Igen, magyart Tiszt Semsey csapatában. Ö az én megmentőm. — Akkor légy övé. Becsüld meg őt... Aziz boldogan mosolygott. aád meg nekem minden vétkemet, Allah. És azt is, hogyha arra kérlek, ko.uiyen, fájdalom nélkül segíts át bi­rodalmadba, ahol Monker és Nakir (vizsgáló angyalok) jól tudják, én mindenkor a Korán szerint éltem. Nem akarok gyalázatba esni, ön­kezemmel vetek véget éle­temnek, még mielőtt a pró­féta zászlaja a porba hulla­na. Allah, segíts, hogy el­nyerjem az örök üdvössé­get... Ekkor elfújta a zöld ta­karóval fedett zászló előtt az öröklámpást. Ezután nem lesz erre szükség ... így gon­dolta, ahogy ott térdelt a Lámpás előtt. Egyetlen perc­re sem felejtette el, hogy mennyire bízott e szent zász­lóban. Évek hosszú sora óta, minden pénteken itt mondta el a kútbetet, a pénteki imát. Aztán legkedvesebb asszonyára, Azzahrára gon­dolt, aki három gyermekkel ajándékozta meg, és aki leg­engedelmesebb, legszeretet­reméltóbb volt minden nők között Szinte most is látni vélte vékonyka arcocskáját a hófehér nyakát és mélytü­zű szemeit Feledhetetlen, .igazi boldogság volt Azzah- rával élni. Rövidesen talál­kozunk! — gondolta. Míg erőt gyűjtött készü­lődött valami nagy, rendid­—- Ne felejtsd el, am® mondtál, atyám. — Nem. Nem felejtem éL És most megyek imádkozni. Azizt homlokon csókolta ég átment a palotája előtti téren, egyenesen a részére épült kis dsámi félé. Az őr­séget elparamcsolta a dsámi körül, csak az őt követő szol­gát tűrte, akire rá is párán-; csőit: . i — Itt várj rám! Elsietett. A közelben levő Alemi 6erií dsámiba tért be, ahol örökké lámpás ég a próféta zászlaja előtt Itt le­térdelt. fejét kezébe hajtotta és elmélkedett: — Ó, Allah prófétája, a te zászlód alatt védelmeztem, óvtam ezt a várat a hitetle­nektől. Őrködtem e szent zászlóra, mert tudtam, hogy napunk csak addig ragyog az égen, amíg a próféta zász­laja magasan lobog. Amíg a te akaratod őrködik felet­tünk, akármilyen társasága légyen a világosságnak a se- tétséggel, a nap éjszakát és az éjszaka napot fog szül­ni... Az éjszaka anyja a setétségnek, a világosságnak pedig a nap. Miképpen lehet­séges, hogy a nap éjszakát és az éjszaka napot szüljön? Mindkettő beteljesedett... Allah, legyen meg a te szent akaratod. Megöregedtem, az időm rövid. Mívemet be nem fejezhetem. Akaratom volt megvédeni és örökre biztosí­tani a nagy török birodalomr mák ezen végvárát. Szeret­tem volna látni még egyszer szülőhazámat Rumélia föld­jét és ismerni unokáimat. Ez már nem adatik meg nekem. Megnyugodva Allah szent akaratában, viselem sorso­mat Nem zúgolódom, sok dicsőségben volt részem, amikor hazám, e nagy biro­dalom a teljes virágzásának korát élte. Most, amikor a setétség kezd eluralkodni az emberi elméken, amikor fé­nyes napunk leáldozóban, bő­vülj dolog véghezvitelére, feje teljesen kitisztult. Rend­be hozta gondolatait, felfris­sítette emlékeit Alig néhány perc alatt járta végig élete útját és vonultatta él lelki szemei előtt azokat az átélt, nagy eseményeket jelentő képeket, melyek igen sokszor nehéz és kilátástalan hely­zetekből is a győzelmet, a dicsőséget hozták meg szá­mára. Minden reménytelen helyzetben meg tudta talál­ni az utat, a végvesze­delem perceiben, hirtelené- ben tett elhatározásból meg­oldást, kiutat talált. Térdei megfájósodtak a hideg kövön. Felállott s egy ideig járkált, hogy kigondol­jon valamit, ami ezt a ször­nyű csapást ellensúlyozhat­ná. Azonban hiábavaló volt minden töprengése. Semmi olyat nem tudott elképzelni, ami megnyugtató megoldás volna a vár és saját számá­ra. Ügy érezte, hogy halálo­san fáradt, lelkileg, testileg teljesen kimerült. Ha nem cselekszik azonnal, tervét majd nem tudja végrehajta­ni. Szolgája még ott állt dsá- mija előtt Valamikor itt, háztartása részére élelem volt felhalmozva. Most rob­banóanyagok, aknák és sok mázsa puskapor volt benne. — Hozd utánam! — mu­tatott egy hatalmas ládára a pasa. Lassan sötétedett. Rusz­tem elöl ment, a tapukcsi mindenütt követte. Az Ali bástyájához érve Rusztem hirtelen megtorpant. Kissé tétován megfordult és ellen­kező irányba, az Iszkender- bástya felé vette útját. Va­lamikor régen, a belső vár kapuja alatt a keresztények temploma állott. Ezt a bás­tyát ismerte és szerette leg­jobban. Ezért változtatta meg eredeti szándékát. Ha egy­szer itt a vég, akkor pusztul­jon minden, ■ bästj« fel wh együtt és az egész vár... Furcsa mosoly suhant át sápadt, beesett arcán. Vala­hogy örült is, bogy erre a megmásíthatatlan elhatáro­zásra jutott Akkor kandalt a nagy toronyóra, amikor gyors léptekkel a belső ka­puhoz értek. Ez is elnémul nemsokára — gondolta Rusz­tem — miközben tovább küldte a kapuboltozat alatt álló őrt Itt ajtócska nyílott, mely keskeny bejáratával a sza­badba is vezetett és takarta a fordulós-lépcsős lejáratot^ amely a nagy kapuboltozat és az egész erődítmény osz­lopos alépítménye volt. nen vezetett a föld alatti át a Hosszúpincébe és a régi templom romjai alá. Potyoró és Selim éppen afca kor dugták ki fejüket a ptiW cetarokból, amikor Rusztem letetette szolgájával a ®e>j héz ládát. Aztán újból elsiettek. Selim bátran előjött) és felemelte a ládatetőt. — Aknák...! Mit go*> dőlsz Potyoró, mit akar Itt Rusztem? — Azt én nem tudhatom. És ne is törődjünk velel Nézzünk a magunk dolga után... Merre menjünk? Et kell jutnunk mdélőUb • Khunkjár-bóstyához. — Ne türelmetlenkedj! —1 nyugtatta Selim. —* Láthatod, milyen meglepetés akadályon bennünket Rusztem valami rosszban töri a fejét... — Sokat nem várhatunk. Valaminek történni kell! — Tartsuk készen fegyve­reinket — mondta a török —, sosem lehet tutim, mikor kell azt használni — Még azt mondd meg Potyoró, mi legyen a török neved, mert erre is szükség van! — Tudod mi? SuphL Volt egy ismerős török fogoly ónodban, azt hívták Suphn- nak. A Tárnánál veszett eL Derék török vett. — Érdekes legény vagy te, hadnagy. Én még nem hal­lottam magyar embert törö­köt dicsérni... — Az mindég az embert® függ. Én csak az igazat mon­dom. Tudod-e mit! Ha újból elmennek, lopózzunk utánuk — javasolta Potyoró. Nekünk cselekednünk kell, nem várhatunk itt tétlenül! — mondotta —, é* arra gon­dolt, talán legveszélytelenebb a pasa után menni. — Hű, azt ne tegyük! Ha észrevesz, mindketten halál­fiai vagyunk. Jobb ha meg­várjuk a dolgok folyását... — Egyedül indulok! Ha ki- érek a vár piacára, mór mindent tudok. Jobbra van a pasa palotája. Ott vannak a dsárnik, a magyar templo­mok, balra a börtönlejárók. — Hallgass! Jönnek! — in­tette le Selim. A tapukcsi újabb ládával Jelent meg és terhét az előb­bi szállítmány mellé tette, aztán még egyszer fordultak. — Te aknász vagy? — Kérdezte Rusztem a szolgát. — Az vagyok, vitézlő Rusztem pasa. — Akkor gyorsan vég­zünk ... Minden szögletbe egy-két fougasse-t (szóróak- nák) helyezz eh Az oszlopok tövébe is... — Csináltam én ezt eleget, vitézlő pasa. A kazamata két oldalán három-három oszlopláb tar­totta a nagy boltozatot. Ügyesen dolgozott a tapuk­csi. Handzsárjával gödröket mélyített a fal tövébe, és alájuk helyezte az aknákat — Kész vagy? Akkor tölds is meg! A szolga sóiba töltögette az aknákat puskaporral. — Felrobbantanak ben­nünket — súgta Potyoró Se­limnek. Selim nem szólt semmit Izgalomtól remegve figyelt és oldalba lökte a hadna­gyot hogy hallgasson, hiszen minden kis nesz, ami gya­nút kelthet árulójukká vál­hat — Nincs lőporkolbászunk, vitézlő pasa! — Enyje. enyje. milyen bosszantó. Tömködd jól meg az aknákat, addigra magam hozom. Alighogy Rusztem távoart^ Selim előlépett, ___^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents