Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
Megyénk az irodalomban FARKAS ANDRÁS* A Felnémeti Névtelen A XVI. század rendkívül változatos magyar költészetében sajátos hely illeti meg a verses szatírát Még a Mohács előtti időkből való az első ismert darab, Apáti Ferenc híres Cantile- naja (feddőének), mely hét évszázados líránk fejlődés- vonalában is előkelő helyet •art Jellegéről, értékeiről Gerézdi Rábán szavalt Idézhetnék, miszerint ez a „Mohács előttről társtalanul fennmaradt egyetlen magyar nyelvű szatirikus énekünk. Apáti Ferenc kantilénája, hasonszőrű vagy hozzá többé- kevésbé hasonló társak tömege után kiált komoly e nemű hazai költői gyakorlatot legalább százados hagyományt tételez fel — oly fejlett, jól sikerült példány. Viszonylag magas költői szintje, gazdag, az iróniától a metsző gúnyig szinte minden árnyalatot és hangulatot jól visszaadó, hajlékony nyelvezete egyedül Apáti tehetségével neuezen volna magyarázható. Valószínűleg jól kijárt hazai csapáson halad, magyar nyelven Is sokszor kipróbált bevált sablontárat a sok használatban kicsiszolódott, kifinomult nyelvi fordulatokat használ, s épít fel ösztönös költői tehetséggel, saját céljainak, Intencióinak megfelelően új verssé.” H a ilyen előzmény Apáti szövege alapján feltételezhető, úgy csak természetes, hogy e szatirikus versfajtának folytatására Is ráakadunk a Mohács utáni viharos, ellentmondásokkal terhes Időkben. Nem Is kell nagyon sokat keresgélni, az egyre izmosodó, polgári törekvéseket magába foglaló reformáció szépiról termése szinte önként kínálja a példát, hozzá olyat, amely — sok tekintetben Apáti formai megoldásait Is átvéve — keményebb veretű verssé lesz épp Szkháro- si Horváth András avatott költői hangszerelésében. Csak éppen ízelítőül néhány strófát, de olyanokat, melyeknek motívumai majd megint tovább mennek-hagyományo- zódnak a reformáció ellenében hadakozó katolikus énekköltés gyakorlatába fcs. A szerzeteseket csipkedő, „allegorikusán csúffá tevő" néhány szakasz Szkhárosl Az emberi szerzésről című énekéből való: Nem tóm minek hljják, kötélvei ővedzOe, Ásszá fába oltott, de kit kézvei eszik. Hosszó ránczos ruhát és czafrangot visel, És mind télbe-nyárba szór koszorút visel, Alázatosan jár, de rakva miregvéL Barlangban lakozik, bőmből éjjel-nappal, Gyakran fejét hajtja, azval sokat megcsal, Csodára kik futnak, megjőnek nagy kárval. Barlangból ha ki jő, alánézve kullog. Álnokságot gondol, de kétfelé hallgat, Ahová beférhet, ott bizon nagy kárt hagy. Bdes, szép beszédé, hogy hogy angyalnak vélnéd. De pégre ment megcsal! ha eszedbe vennéd, Bizton te vigyáznál, magad megőriznéd. Távol ha tekinted olyan mint egy méhkas, Ha hozzá közel mégy, olyan mint egy agg sas, Vaj! puhán övedzett ragadozó farkas... ' A XVI századi hitviták . indulattal terhes légkörében nem feltűnő, ha olykor a vitások az ellenfél fegyverét is előszedik. így a „Hosszó rán- ezos ruhát és czafrangot”, „télbe-nyárba szőr koszorút” viselő, „édes, szép beszédő" katolikus szerzetesség „álnokságát" a szatíra eszközeivel ostorozó Szkhárosl költői leleményeit pl. érdekes fogással használja fel a Felnémeti Névtelen, ellenfele vagy ellenfelei, tehát a protestáns prédikátorok gyarlóságát bizonygató énekében: Csak szájokban Krisztus, nincsen példájokban, Nyelvvel igen vallják, élettel tagadják. Csak hassal imádják, szakállal követik, Hús-étel 6 nekik hitek örössége... D e hát ki is volt ez a Felnémeti Névtelen, aki a messzi középkorba vesző anonimitás, azaz a névtelenség álarcát használva írja meg a XVI. századi magyar polgári törekvéseket is megtestesítő protestantizmus- ellenes versét? Személyét és valódi nevét illetően Jóformán semmit sem tud róla aa Kz kisded éneket net Az Cya ... mentében Hogy mikor imának És annak felette még Irodalomtörténet, helyesebben mindössze annyit, ameny- nyi énekének utolsó strófájából kikövetkeztethető, hogy egy 1565-ben, Felnémeten működő katolikus pap volt, akit nyilván az akkori egri kapitány, a protestáns-barát Mágocsy Gáspár reformációt pártoló cselekedetei sarkalltak a gúnyvers megírására: régen szerzették, ires Felnémeten, er és ötszázban z hatvanötben. E néhány, látszatra ugyan lényegtelen, de mindenképp a kérdéses vers hangvételét, még inkább tendenciáját és céljait jelző adat egyértelműen bizonyltja: a XVI. század hatvanas évelnek derekán a magyar verses szatíra újabb fordulatának vagyunk tanúi; a Felnémeti Névtelen cantioja a XVII. századi ellenreformáció énekköltészetének fontos előzménye lett. Ahogy Horváth János, a magyar reformáció irodalmának legjobb ismerője Irta: „Egyike a vers az ellenrefor- mációs mozgalom első fecskéinek... még a reformáció virágkorában.. A huszonnégy strófából fi. Tó. a XVL századi magyar históriásének jellegzetes műfaji vonásait magán viselő ének egyébként vitathatatlanul szatíra-jellege révén vonulhatott be régebbi Irodalmunk számottevő alkotásai közé. Érdeme: annak a bevezetőben jelzett szatirikus énekköltő hagyománynak a továbbmentése, mely Apáti Ferenc feddőénekével indul — még Mohács előtt — irodalmunkban, a reformáció, elsősorban is Szkhárosi Hor- vát András irodalmi gyakorlatában lel folytatást, s a névtelen felnémeti papköltő Jóvoltából lép tovább a magyar ellenreformáció, azaz a magyar barokk költészet irányába. A „Luter-papofc .IZ Predikállásoknak nagy változásáról, önnön beszédeknek megcsúfolásáról elmélkedve számba veszi mindama emberi hibákat, melyeket korábban Szkhárosiék olvastak a katolikus papság feJ6TCS3 Bárdiig ruhában ők et-béjővének, És szegén életet elébb hirdetőnek. Egy forintos ruhát papok viselőnek, Az nagy szegénséggel pr édikállanának. Immár most szegődnek mint lm az béresek, Mert Júdás tíszeje oldalokon vagyon. Három pénzt nem vesznek, száz forintot kérnek, Még annak felette Gátit subát kívánnak. Torkig való drága ránczos palástokat Nám az 6 testekhez oly igen illetik, Az margitás gallért, nyakúkat befedte, Urónk tanitváni nem így öltözének. O házostársokot oly igen traktázzák. Aranyos fedéllel fejeket burejtják. Drága gereznákkal testeket fedezik, őket ékesejtik, hogy is fcább szeressék. A z ének szövegéből Idézett iménti szakaszok, már túLemelkedni látszanak a szokványos vallási nézeteltérések szintjén, hisz az effajta emberi vonások elmarasztalása gyakran előfordul a XVI. századi énekkőltés világi tárgyú darabjaiban is. S ilyenformán a szerző a magyar reneszánsz végletes, sok-sok ellentmondással terhes világára nyit ablakot Zjőkös István Josephine Baker az esőben Az újságok, mint fontos hírt szavalták: Baker hét órán át állt az esőben. Kilakoltatták, mert volt ok rá bőven, S a pénzért jönnek, mindig, mint a tálkák. És bizonyára nagyon szomorún állt Hét órán át ez a vüághiresség, Nem azért, hogy a felhők őt keressék, A téli felhők, ez a szomorú nyáj A böjti széltől jócskán megkavarva Nem nyújt vigaszt az ázni akarónak, Fürdést se kínál a tavaszi hónap, Csak az agyunkat hozza tán zavarba, Hogy ez a Baker, ez a csillogásban Magasra röppent énekes-valóság Csak egy asszony, akiben vén adóst lát A bankár, hogyha síró számadás van. Kitették, ázott Bizonyára úgy állt Mint néma szobrok, ha ünnepre várnak, Vagy ha üzennek percnek és halálnak, Sötetebb szemmel a nehéz borúnál. Csak állt és bizonyára egyre várta, Hogy a hangszórók újra visszazengjék Esőkopogás közt a lelke csendjét, Vagy megszólaljon egy fiók-madárka, Vagy várta azt hogy sok fénycsóva gyűljön, S pazar-szép glóriába vonva testét Ezrek-tízezrek a tűiét keressék. Ami fonnyadt homályként leng a múlton. S ha számot vetett bizonyára 6 mm Találta úgy, hogy számokban hibázott, És így talán még fojtóbb, megalázóbb Kiállni, áznl-fázni az esőben. Vagy azt hihette, hogy a hosszú állás A böjti szélben és az utca szélén Megint valami furcsa-tiszta kérvény? Do hol a publikum, ki lenne hálás? Baker csak állt rábámult az esőre, És Így siratta őt a rájanyflt ég — Hét óra múlva a kő. házba vitték, Mert e tettét el kellett lopni tőle. GEREBLYÉS LÁSZLÓ: HŐSÖK TERE Szőke akácméz csorog kenyeremre Még most is Arcomba ér A dupla és Dia-fehér Szelenceág Még most b Itt szenderegnek bennem Azok a napok még most ta... Mintha esak tenger öntött volna ki Még most js hallom fölmorajlani Hozzám szegődött akkor valami Piroslanak még bennem nyomai A szélben zászlók kezdtek bomlani... Hiryifb" » -,-,r ■ ~nnr mM-,t ■ ■ * * * ■* * * * " " W ■ ■ ■ ■-■■■ m rn.rn.rn mmm zzzzzz mm ■ mm ■ ■ ■ n.fVTi|V>l Oeregán Gábor: PAVLA VA Olyan nyugalmas ez az este. Asztalomra a lámpa kerek fényt vet, körben a tárgyak a homályban vastag kontúrokkal pihennek. Marcsi elaludt a heverön. Bejött, hogy néz engem, csendben, igazán csendben lesz — elaludt Kezeit, lábait szétveti, a nyál folyik az arcán, betakarom, nyakáig húzom a takarót. Pista a szomszéd szobában a televíziót nézi, átszűrődik néha a hang, a hangos nevetés, taps. Olykor Pista is felnevet, valami színházi közvetítés van, vígjáték. Tulajdonképpen én is nyugodt vagyok. Hiszen itt ülök az asztalnál, államat az ökleimre támasztom, s mégis. Érzem, belül, valahol gyengén remegek. Két évvel ezelőtti jegyzeteimben lapozgatok. Régi szokásom, hogy mindén tanítványomról feljegyzők magamnak néhány apróságot. Magamnak, az íróasztal fiókjának. Azt hiszem, buta szokás, hát mikor jut nekem arra Időm, hogy elővegyem ezeket és beléjük olvassak! Most mégis, két évvel ezelőtti jegyzeteimben lapozgatok. Nyolcadikosok. Tizenöt, tizenhat, sőt tizenhét évesek, fiúk, lányok. Gyógypedagógiások. Értelmi fogyatékosok. Az Iskola előtt autóbuszmegálló van, a várakozók milyen félve, milyen idegenül néznek az udvaron játszó gyerekekre. Hülyék, mondják és odébbhúzódnak. Elmosolyodom. Én közöttük, a gyermekeim között érzem a legnagyobb biztonságban magam. Nyugodtan hátat fordíthatok nekik. S ha elmúlik egy tanév, s el kell búcsúznom tőlük, sajnálom őket, sajnálom magamat, sajnálom azt a megszűnő közösséget. Mert, ha olykor viharosan is kovácsoló- dik össze, azért mégiscsak közösség! Mint a két évvel ezelőtti is. A feljegyzésekben lapozok. Buda László. Rendkívül kis termetű, élénk szellemű, humorérzékkel rendelkező. Különösen számolásból jó. Visszaemlékszem,1 menynyire hihetetlennek tűnt, amit a kollégák mondtak: elsőiben, másodikban földre vetette magát, Uknya-nyála öm* szefolyt, beszélni sem tudott. Sas András. Sasa, társai így nevezik. Gyenge képességű, lelkiismeretes, szorgalmas. Órákig képes egyfolytában beszélni, mesélni. Ráesel Jenő. Nagy kamasz, negyvenhármas láb, korlátlan befogadóké-; pességű gyomor. Pavlava... Hát ő az. A jegyzeteimben ez áll róla: űzenhat éves, testileg túlfejiett, kitűnő tanuló. Normál általános iskolában is megállná a helyét. Remekül sakkozik. Időnként gátlástalan, túlzott önbizalom. Megjelenik előttem az arca. Kerek és mégis férfias arcát a feketekeretes szemüveg teszi jellegzetessé. Vállas, úgy mondják, deltas alak, rugalmas mozgás, tervek, len-, dület, életerő. Nyolcadikosokként vettem át őket, két éve. Év elején, amikor a naplóba a személyi adataikat írtam be, Pavlava felállt: — Tanárnő kérem — mondta —, aztán engem nehogy a pé betűnél tessék szólítani! — Hogyhogy! — Mert én nem vagyok Pavlava! — Ugyan, ne beszélj! Hát mi vagy? — Németh Sándor. —- Miért hívnak akkor téged Pavlavának? — Isten tudja — mondta vigyorogva és megvonta a vállát. Gondoltam, tréfál. Hihetetlenül néztem a többiekre, de azok bólintottak. így aztán az N betűnél szólítottam. Kijön a padok elé. Restelli, hogy neki ugyanúgy kell kiállni, mint a többinek, mint például a kis Budának. Lazít a tartásán, hanyagul leejti a vállát, hagyom, nem szólok rá. —- Tehát, neve! — Németh Sándor. •— Születési hely, év, hó, nap? — Budapest, 1950. V. hó 15. — Azaz, hogy... — Azaz, hogy május tizenöt Lakás? Mondja. — Te állami gondozott vagy, ügye? — Igen. Gondviselő neve? Mondja, — Édesanyád neve? Felnézek rá. Fülig szalad a szája, diadalmasan körülnéz az osztályban. — Nincs! Nem szeretem a rossz vicceket. A rövid pár nap alatt ts megismerhettek volna annyira, hogy ezt nem szeretem. — Ide figyelj, Pavlava!... — Nincs — bólint és vigyorog. Talán félreértjük egymást. Megismétlem a kérdést. — Hogy hívják édesanyádat? Ismét bólint a fejével. — Értem én tanár néni, hogy mit tetszik kérdezni. Nékem nincs anyám. A gyerekek kuncognak. Pavlava ezt észreveszi. Hozzáteszi: — Engem a kukorica közt találtak. Ceruzámmal az asztalon kopogok. Feljebb emelem a fejem, elcsendesülnek. — Ide figyelj, Pavlava, te állami gondozott vagy, ügye? Komolyan kérdeztem, ő is komolyan felel. — Igen. — Nevelőszülőknél laksz. — Igen. — ök csak tudják édesanyád nevét! Ismét kiül a vigyor az arcára, nagyvonalúan legyint. — Dehogy tudják. — Ez nem lehet — mondom. Valóban, Ilyen helyzettel még nem találkoztam. Kitalálja a gondolataimat. — Behozhatom a gondozási könyvemet — magyarázza —■, de abban sincs benne. — Olyan nincs, hogy valakinek ne legyen édesanyja — mondom hangosan. Érzem, hogy micsoda butaságot mondtam. Soós feláll az utolsó padban. — Tanár néni, Pavlavát a verebek rittyentették a földre. — A fejére esett — toldja meg Halász. Pavlava mutatja nekik, majd szünetben megkapjátok a magatokét, de vigyorog, jókedvű. — Csendben legyetek — mondom, s gondolatom másutt jár. ^ — Nincs aal — mondja nekem, s olyan hangsúllyal,
