Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
iaWKOVICH FERENC; Veled maradtam Végre győztem önnön háborúmon, egy kis napfény áttűzött borúmon! Futó mosoly volt, pld gyermeké... Míg áll a háború, a szörnyeké... Miért, míg gyermek: biztatás, mosoly — és mire felnő: kárhozás, pokol? Van unokám... Nem hiába kesergek: hogy miért lesz ördöggé a gyermek? Hamis gyógyszer a bölcsesség, belátom. Rossz orvosság az ég derűje, mákony. Többet ér sok rossz „gondolat” helyett egy ezüsthíd a Balaton felett?.*. Karácsonyra, fm, veled Itt maradtam, •»* Kár, hogy as ezüsthíd Is Járhatatlan! Vigaszom Is te vagy, kis legény, csillagszóróm szemedben a fény. Nem tudom, mire megnőlss, lelkem-lefkc. fénykorona borul-e még fejedre? Arcodon megmarad-e a mosoly? S ml vár? A kard? A kereszt? vagy a toll? A vágy az vágy... Ez nem csalóka álom, ha meghalok is, átüt a halálon és mindenen túl csillagzik reád: hogy tebenned már szebb lesz a világ. TOIVO LTTs Kincses világ“ Hflnt gyermek, 6 hányszor csiszoltam nyílhegyet s hajlékony íjat százszor is faragtam, nyír és fenyő adta hozzá a fát. S folyóban gázoltam, éjfélig Is tán, lestem: horgon ficákol-é a pisztráng. Csatangoltam tovább, erdős szigetek mély sűrűjén vágtam én át, a hol part ölébe bújt a megriadt berek: megidéztem a zuhatag-királyt örömben, gondban kísérnek e titkok, bennem zsibongnak e merész, vad vágyú séták, dús kincseim, miket látok, tapintok. Távoli szigetek tűnnek fel száz alakban mint délibáb — s a nyílt víz csillog gyöngyösen. Ligetek lángolnak az ősz színeiben, vörösfenyőn ezüst köd fátyla libben itt-ott. Pisztrángos ár zúdul, szétporlik és a fényben szivárványként ragyog a könnyű parmeteg. Megyek, szertelen álmot kergetek: látom a hó-sármányt a pelyhes tiszta hóban, ég boltívén északi fény lengő csóvája lobban s égnek a csillagok mint messze őrtüzek. Képes Géza fordítása item eredetiből. HARGITTAT ATTILA: Szekerén Az azúrkék égi tunikáig botorkál kereső tekintetem, lemenő nap sápadt fénye bújúcskát játszik lila-hegyeken. Bódlt a szánaillat, múlt időbe repít vágy-emlékezetem. Nyesett-karcsú búzakalászok villára várnak kövéren, keresztesei. Amott megtelt egy vén szekér, megindul a két tarka barom, járom nyekken, szög ötödik, s poroznak szürke utakon. Ütközőben kéklőn nevetnek rakott ágú görcsös szilvafák, háztetőkön lanyha széltől meg-mcgbicen kopott, barna r Búcsúzom a mezőtől, s búcsút int egy gerle-mátkapár, a zöld természet, a telt megelégedéssel őszbebukő nyár. Lenézek. Hogy megbámult, kemény-kérges lett kezem, feledésül zöld ablakból egy parasztlány csókot dob nekem. Fábián Zoltán: ORGONASZÓ Kisgyerek karom óta szeretem a zenét Vasárnaponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat tapostam-ti portám az orgona fújtatópedálját Ez volt az én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom. A polgári iskola titán tanítóképzőbe mentem. Erna biztatott az osztályfőnököm, Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete haja és fekete arcbőre volt mint egy négernek; de magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálhá- tóm magamat kedvemre. Hatan voltunk testvéreit én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott tanít: tatni; a többiek — három néném, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. — Aztán egyik évben Jött a bolettás búza, a következő év tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási mala-: cot, s a negyedik osztályba már nem tudom beiratkoznál A nyár elején még bíztam, bizakodtam. Rögtön a vizsgák után élszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy reméltem,' őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Téved-: tem. Harmadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyetlen egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, ezerkilencszáz- negyvennégy decemberében* amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem bezártak egy templomba. Éjszaka volt, ködös, decemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt. hogy valahol messze-el öl vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, körös-körül tele mellékoltárokkal, szobrokkal, gyertyatartókkal, képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hama- sosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül: két oldalt a padsorokban emberek szuszoglak, horkoltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva az ülésdeszkán, be- lesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínozott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magamban, • ténferegtem idere fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt. a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben, mint az akkortájt divatos órák foszfora« számai. enyémnél, ugyanazt veütaJ- ták, am Akkor pedig aljasság, avaság elfogadom a sons kezéből a szerencsét, az életmentő vélek-, lent. Ilyen kusza, gyötrő gondolataim voltak Ettem-rágtam magamat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni, s megfogalmazni á tisztába tévő gondolatokat. De akkoTj amikor kutyaszorítóban vagyok — tudva a törvényt! — cselekedni, ez a nehéz. Az oda* fiogy valahogy uralkodni tudjak magamon* Az egyik fogoly a szószék lépcsőjén Ült, s oldalvást fordulva, ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára* Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt: „Térdelj le és bánd meg bűneidetl Aztán aludj! Reggel úgyis felakasztanak bennünket”. Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt- suttogó hangját, amely erőszakos volt, és kísérteties. Minduntalan ismételgette: „Térdelj le, bánd meg bűneidet! Aztán aludj!” Akárhová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangjától, mindenütt hallottam; s a végén mintha már nem Is 6, hanem én hajtogattam volna a litániázó szöveget Akkor eszembe jutott: az orgona. Aulról, a templomhajőből nem látszott az orgonából jóformán semmi, éppen csak sejteni lehetett a karzaton a karcsú fémsípokat. Mikor és hogyan szántam el magam, már nem tudom; arra emlékszem csak, hogy egyszermint aki csodálkozik azon, hogy még mindig nem értem. — Én talált gyerek vagyok. A várt hatás nem marad el. Koselka Kati bemondja: — Akkor 5 a Kukorica Jancsi! Ránézek, ingatom a fejem. Kati, Kati, te még csak most jutottál el ide. Pavlava ezt a poént már régen elsütötte. Te mindig ilyen lassan kapcsolsz. Valaki dúdolni kezdi — persze, hamisan, Jancsi belépőjét a János vitézből. — Gyerekek! — mondom, de Pavlava arcát látva, valahogy én sem tudom abban a pillanatban átérezni a helyzet tragikumát. Érezhetik ezt a hangomon a gyerekek, nyüzsögnek, egymás között tárgyalják. — Szóval •— mondom Favlavának —, te csak úgy..! lettél. Széttárja a karját — Sajnos. Furcsa grimaszt vág. Elnevetem magam.' — Érdekes — mondom —, mindenesetre beszélek a felügyelő nénivel. A pesti intézetben meg kell legyen édesanyád neve. t — Nincs — mondja —, Manci néni már térdig lejárta a lábát, de nem találta. Felállók, megsimogatom a baját Indulatosan elránb-j ja a fejét. Helyre küldöm. Néhány nap múlva megkeresem az állami gondozottak körzeti felügyelőjét. Pavlava szavait ismétli, nincs és nincs! Írjuk be a rovatba, mint eddig is: „anyja ismeretlen”. És ezzel lezárul az ügy. Eltelik a tanév, a többivel együtt Pavlava is elvégzi a nyolcadikat. Elhelyezkedik lakatosipari tanulónak, a szomszéd városban. Egyszer felkeres, bejön az iskolába. Lefogyott, de azt mondja, jól érzi ott magát Egy rugóskést vesz elő a zsebéből, büszkén mutatja, ez az első önálló munkája, „fusimunka”. Hát — az első önálló munkának örülök, de hogy az éppen rugóskés!... Nem szólok, nem akarom elvenni a kedvét. Aztán nem jön többet, el is feledkezem róla. Űj gyerekek, új gondok, új örömök. A két évvel ezelőtti jegyzetek is bizony, a fiók mélyén pihennének. Elő kellett vegyem. Írja az újság, Németh Sándort Jetartúzíatta a rendőrség. De mondta a felügyeXőnő is* Paviava nagy verekedést rendezett, összetörte az egész italboltot egy embert pedig hasba szúrt. Meghalt az illető. Mert — állítólag — ax anyját szidták. Mohó szomjúság, vad kívánság vett erőt rajtam: orgonálni, orgonáin!! Egyik pillanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volt négy manuálos, s a billentyűsorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisztergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtanultam harmóniu- mozni, zongorán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regisztergombot is kitapogattam, s találomra kihúztam, hogy egészen olyan legyen, mintha igazából organ ál nék. Nyomkodtam a billentyűket. nyomkodtam, hatalmas teleakkordokat fogtam le, lábpedállal zengetve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán mere- deztek a sípok; a billentyűk halk nyisszenése-koppanása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag íáL De én akkor mégis hallottam az orgonaszót Fényesen, hatalmasan zengett, s gondosan ügyeltem, hogy hidegtől gémberedett újjaim meg ne botoljanak a billentyűkön. Az orgonának köszönhetem az életemet Ott nyomott el az ólom a játékasztalnál. Rábuktam a manuálokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-felriadtam a saját hangomra. Hajnal felé kivá- gódott odalent a templomajtó, aztán német vezényszavak harsantak fel. Először riadt-görcsös engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüly- lyedő pedálokon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bomba repeszektől óvnám magamat. Nem tartott sokáig az egész, néhány — „Sofort!” — meg „Vorwärts!” —, üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthattam, merre viszik a többieket; nein láttam, de tudtam, mi vár rájuk. Tudtam, és képtelen voltam másra gondolni. Mindig az járt a fejemben, hogy cserbenhagytam őket, hogy velük kellett volna mennem, mert az én sorsom sem lehet más, mint az övék. Katonaszökevény voltam, azok voltak ők is; akármiért is szöktek, akármivel is indokolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem veit kisebb az volt a legszömyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi lenne a kötelességem, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magamnak; — mentettem a bőrömet Szovjet járőr talált ránt Persze, rögtön látták, hogy katona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hiába monda tam nekik a szökést a fogságot és hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Nicsevó!“’ meg „Daváj!” —, s betuszkoltak a menetoszlopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reg-: gélén nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidézni, mi min-, den fordulhatott meg a fejemben, de olyasformán gondolkoztam, hogy nem igen úszom meg két-három évnél és egy flekktífusznál kevesebbel. Tévedtem. Szerencsém volt Debrecenben akkor más? működött az ideiglenes magyar kormány, s szervezték a demokratikus hadsereget. Aradról fordították vissza a szerelvényünket, fél órával a kivagonírozás előtt. Visszakerültünk Debrecenbe, ugyan* oda, a „Pavilon-laktanyába, ahol azelőtt egy héttel még hadifoglyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a németek ellen, de erre már nem került sor* mert közben vége lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de az én katonáskodásomnak nem. Rengeteget gondolkoztam akkoriban: mit csináljak, hová menjek, mit is kezdjek ezentúl az életemmel?! Volt időm rá bőven} naphosszat csak ligtünk-lóg- tunk a laktanyaudvaron, sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sötétedés után meg hevertünk a deszka- priccsen, amit pár héttel azelőtt, hadifogoly koromban eszkábáltunk össze. A sok gondolkodásnak, töprengés* nek az lett a vége, hogy úgy döntöttem: bezupólok. Sok minden akartam lenni addig az életemben, többféle foglalkozást elképzeltem magamnak — leginkább* mondom, a kántorságot —* csak azt az egyet nem gondoltam éppen, hogy valaha hívatásos katona leszek: tiszt Miért határoztam ak-, kor mégis így? Mondhatnék rá ezt is, azt is, de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor azt felelném rá: az a vereség, az önmagam gyárid sá gától elszenvedett vereséi | az kényszerítette ki belőlem fi döntésL
