Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-20 / 89. szám
Kamerával az Antarktiszon I A Magyar Televízió két munkatársa: — Roe- kenbauer Pál szerkesztőriportar és Szabados Tamás operatőr — a közelmúltban térlek vissza az An- tarktiszról. Az utazás néhány epizódjáról szól az alábbi írás. Nincs lehetőségem hát- borzongató veszélyről beszámolni. Nem mintha a jégvilág megváltozott volna, megszűnt volna annak a barátságtalan, rideg, fagyos világnak lenni, ami az első bátor sarkutazókat fogadta. A veszélyek léteznek, csakhogy a modern technika minden vívmányával felszerelt sarkutazó — és ez esetben az ott lábatlankodó tudósító — életét ezek ritkán fenyegetik. Sőt, nyáron, amikor ott jártunk (hiszen a föld Jéli felén a január a legmelegebb hónap!) még a hidegért Is be kellett menni a kontinens belsejébe, mert a tenger partján ilyenkor néhány hétig kimondottan kellemes az időjárás. Nagyon őröltem tehát, amikor rövid mirniji tartózkodásunk utolsó napjaiban megkaptam az engedélyt: a holnapi géppel elrepülhetek a Mirnijtől 1500 kilométerre lévő Vosztok kutatóállomásra. Az IL—14-es kerekek helyett sítalpakon közlekedő repülőgép. Reggel hatkor indult a repülőtérről, a befagyott tenger jegéről. Rövid nekifutás és máris a jéghegyek fölött repülünk, majd dél felé fordulva nekivágunk az Antarktisz hatalmas jégkupolájának. A jeges földrész ugyanis szabálytalan, de nagyjából kör alakú, másfél európányi kontinens. Egyetlen hatalmas, laposan domborodó jégkupola, amely a partoknál 30—70 méter magas jégfallal kezdődik, és messze a szárazföld belsejében, 3—4000 méter magasságig ívei fel. Tudjuk, ha a part előtti néhány kis sziklasziget és annak a két kis dombnak-a vörösbama sziklái — melyeken Mirnij néhány épülete települt — eltűnnek ß. gép szárnyai alatt, öt és fél órán keresztül, amíg le nem szállunk Vosztokon, egyetlen kis sziklatű, egyetlen kopár kő nem sok, de annyi sem zavarja majd a jég- és hómező végtelenségét. keménységűvé a közöttük maradó havat. — Milyen magasak? — kérdezem a pilótától. — Általában egy és három méter között. — És hogyan lehet egy ilyen felszínre leszállni, ha valami bajt történik a géppel? — Hát... ilyen nagy géppel szinte sehogy. A legjobb esetben is csak a futómű ösz- szetörésével lehet megúszni egy kényszerleszállást. Déltájban látjuk meg az állomást. Néhány kis fekete pont a fehér végtelenségben. A sítalpak nagyokat ugorva, dübörögve futnak és alig néhány méterre a házaktól állnak meg. Kilépünk a gépből. Ragyogó, tiszta idő, szellő sem rebben. Az emberek arcuk elé húzott sállal dolgoznak a repülőgép kirakodásán, bár most „csak’’ —35 fok van. Itt Vosztokon, a világ leghidegebb pontján ugyanis —25 fok és —40 fok közötti a normális nyári hőmérséklet Március elején azután rohamosan zuhanni kezd a hőmérő és szinte minden télen megközelíti a —80 fokot. Itt mérték 1960 augusztusában az eddig ismert legnagyobb hideget, —88,3 fokot Amíg a repülőgépből kirakodnak, gyorsan körbefutunk az állomáson. Kis házak — belsejükben kellemes +18, +20 fokos hőmérséklet, a tudományos pavilonok — tömve műszerekkel, s két hatalmas antennaár- bóc. Március elejétől november végéig csak eziek kötik össze az itt telelő tizenhat embert a külvilággal. Ebben az időszakban a repülőgépek sem járnak ide. Négy hónapig tart a sarki éjszaka, amikor csakis a csillagok, a hold és a sarki fény derengése világítja meg a végtelen fehérséget Rockenbauer Pál Az United Artists reklámszakemberei latolgatták, tanácsos-e találkoznom az amerikai sajtóval. Méltatlankodtam, mert a külföldi sajtónak már előző nap konferenciát tartottam, és meleg, lelkes fogadtatásban volt részein. Meg aztán engem nem is lehet egykönnyen megfélemlíteni. .. . ___ . M ásnap délelőttre lefoglaltuk az egyik nagy termet a szállodában, ott fogadtam az amerikai sajtót. Előbb koktélokat kínáltatttam körbe, majd magam is megjelentem, de rögtön éreztem, hogy baj van. Emelvényről, egy kis asztal mögül beszéltem. A legbűbájosabb modoromat vettem elő: — Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim. Azért vagyok itt, hogy mindenről beszámoljak, ami a filmemmel vagy jövő terveirpmel kapcsolatban érdekelheti a sajtót. Általános csönd. — Ne beszéljenek mind egyszerre — mondtam mosolyogva. Nagyon sokára megszólalt egy nőd hang az első sorokból: — Kommunista maga? — Nem — feleltem határozottal. — Kérem a következő kérdést. Magszólalt egy motyogó hang. Azt hittem, a barátom a Daily Newstől, de ő távollétével tüntetett. Helyette mocskos külsejű, nagykabátos emberke volt a felszólaló. Fel sem nézett a papírlapról, ahonnan a mondákáj4t olvasta. — Bocsásson meg — mondtam — Még egyszer fél kell olvasnia, mert egy szót sem értek abból, amit beszél. Üjból nekifogott: — A katolikus háborús veteránok nevében.;: Közbevágtam: — Nem azért jöttem, hogy a katolikus háborús veteránok kérdéseire feleljek; ez sajtókonferencia. — Miért nem lett amerikai állampolgár? — kérdezte egy másik hang. — Semmi okot nem látok, amiért megváltoztassam állampolgárságomat. Világpolgárnak tekintem magam — válaszoltam Szép kis felzúdulás támadt erre. Hárman is beszéltek egymás szavába vágva. Az egyik hang azonban túlharsogta a többit. — De a jövedelmét Amerikában szerzi! — Nos — mondtam mosolyogva —, ha ilyen anyagias alapokra helyezkedünk, tiszta a számlám Foglalkozásom nemzetközi; jövedelmem net- ven százalékát külföldön keresem, viszont az Egvesült Államok százszázalékban megkapja utána az adót. Láthatja, hogy mint vendég egészen becsületesen fizetek. Megint a katolikus légió vette át a szót: — Akár itt keresi a pénzét, akár nem mi akik végrehajtottuk a partraszállást a francia tengerparton, rossz néven vesz- szük, hogy nem állampolgára ennek az országnak! — Nem maga szállt egyedül partra Franciaországban — mondottam — A két fiam is ott volt az első vonalban, Patton hadseregében, de magával ellentétben nem hány- torgatják fel ezt, és nem is akarnak előnyöket kovácsolni belőle. — Ismeri Hans ESslert? — kérdezte egy másik riporter. — Ismerem; kedves Jő barátom és nagy zenész. — Tudja-e, hogy Eisler kommunista? — Nem törődöm vele, hogy mi a pártállása; a barátságnak semmi köze a politikai meggyőződéshez. — Ügy látszik, kedveli a kommunistákat — szólt közbe egy másik. — Senki sem írhatja elő nekem, kit kedveljek és kit ne. Ott azért még nem tartunk. Az ellenséges indulat forgatagában megszólalt egy hang: — Milyen érzés egy művésznek, aki annyi boldogságot szerzett a világnak és annyira megértette a kisember gondját-baját, ha most azt kell hallania, hogy az amerikai sajtó úgynevezett képviselői gúnyt űznek belőle és gyűlöletük céltáblájává teszik? Annyira nem vártam semmilyen együttérző megnyilatkozást, hogy meglehetősen nyersen csak ennyit válaszoltam: — Bocsánat, nem tudtam követni, kérem ismételje meg a kérdést. Reklámfőnököm megbökött, és a fülembe súgta: — Ez a fickó mellettünk áll, nagyon rendes dolgot mondott. — Jim Agee volt a felszólaló, és abbéin az időben mint kritikus .és szemleíró a Time magazinnál dolgozott. Sajnos, már ideges voltam, kibillentem az egyensúlyomból — Bocsánat — mondtam —, nem hallottam jól, amit mondott, lenne szíves elismételni? — Nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog — mondta kissé elfogódottan, de aztán körülbelül ugyanazokat a szavakat ismételte. Megfelelő válasz nem tellett tőlem, csak a fejemet ráztam, és ennyit mondtam: Nincs megjegyeznivalóm... de köszönöm önnek.:: ! i i ( ( I i I í i < I A repülőgép, 800—1000 méter magasságban a felszín felett követi a jégfennsík emelkedését. Ezen az első szakaszon — a magasból lenézve is jól láthatóan — a jég felszíne rettenetesen ösz- sze van repedezve. A hatalmas, több méter széles és gyakran több száz méter mély repedések a szárazföldi expedíciók legnagyobb akadályai, halálos veszedelmei. A hófúvások betemetik, hóhidat hordanak fölé, mely láthatatlanná teszi az árkokat, s ha a nehéz lánctalpas traktorok ilyen alattomos hóhídra hajtanak, az leszakad alattuk, és kész a katasztrófa. A repülőgép egy óra alatt maga mögött hagyta ezt a tájat, ahol a kontinens belsejébe igyekvő traktorkaravánok a legnagyobb nehézségekkel, óvatos, lassú mozgással, napok keserves munkájával haladnak keresztül. Most már jégkupola fennsíkja felett szállunk. Egy sok száz kilométer átmérőjű hófehér korong alattunk, fölötte a vakítóan kék félgömb, az ég, s ennek a végtelenségnek a közepén, még benne ülve is parányi kis döngicsélő szúnyognak érezzük a jókora kétmotoros gépet. Alattunk, a hósivatag felszínén párhuzamos barázdák futnak észak-déli irányban. Mintha óriási gereblyé- vel megborzolták volna a felszínt. Szélbarázdák — nemzetközileg használt orosz szóval — szosztrugik. A csaknem állandóan egy irányba, és a legtöbbszöri irtózatos erővel fúvó szelek marják ki • barázdákat, préselik üvegÉrkeztk s barátom Marosvásárhelyről. A pályaudvaron várom, egyedül, s magamban mosolygok. Persze, észreveszik a közelben szemlélődök. Van, aki felém fordul, jól megnéz, mi bajom lehet... Semmi különös, csak eszembe jutott valami ... Amikor náluk jártam, elvitt a bátyjáékhoz egy háromszéki kis székely faluba. Két hegy között, keskeny völgyben le szorulva, sugár fenyők árnyékában feküdt a falu. Utcája egy volt, tükörtiszta, azon végig lehetett látni egész a zsindelytetős templomig. Érkezésünk után egy órával arrafelé igyekeztünk mi is hármasban: a barátom, a bátyja, és én. Mint az a legtöbb magyar faluban lenni szokott, itt is egymás szomszédságában sorakozott a templom, az iskola és a kocsma. Mi az utóbbit akartuk meglátogatni. De alig haladtunk százötven métert, házigazdánk a gyalogjáróról kikanyaroLÁronka dott a köves útra és ott megállt. Szemben vele egy pöttöm fiúcska közeledett, táskáját a feje felett kanyargatva futott, mint akit kergetnek. A reá leselkedő veszélyt is csak akkor vette észre, amikor az erélyes hang megállítottaf: — Hát te, Aranka? A kis góbé nagyokat pislogott, de aránylag hamar feltalálta magát: — Nincs tovább tanítás! — mondta határozottan, az apja szemébe nézve. Az édesapjának azonban nem tetszett a dolog. A templomtornyot nézte, amelyen az óramutató éppen- csak elérte a tizet. — Szóval, befejeződött mára?... Tíz órakor... — Be. A tanítás az be. Ezt már olyan meggyőzően mondta, hogy az apja nem akart tovább kételkedni. Talán miattunk sem, mert a kis szemfüles gyorsa^ előttün k termett és boldogan a nagybátyja nyakába csimpaszkodott. — Maguk hová? — kérdezte a kisiskolás a nagybátyját, az én barátomat. — Mi arra! — intett a kérdezett a fejével. A kisfiú most kezet rázott velem, az idegennel is, azután az apjához bújt. Mondani akart valamit, nagyon készülődött, de mégse merte elkezdeni. Vártunk, vártunk, de hiába, így hát mentünk tovább. Házigazdánk, az idősebb Áron azonban még mindig gondterheltnek látszott. Mondta is, hogy neki gyanús ez a korai hazajövetel, s nem érti, mi történhetett. Mindjárt megértette. Aronka alig ért tőlünk ötven méternyire, előbb bizonytalankodva, majd egyre hangosabban, végül már kétségbeesetten kiabált utánunk: — Édes... édesapám! Az iskolába bé ne térjenek, mert magukat is farba ói' ják! Gerő János CHARLES CHAPLIN: Részlet Charles Chaplin „Életem” című önéletrajzából. Az írást a világhírű művész 80. születésnapja alkalmából közöljük.
