Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
Naponta érkeznek levelek felhívásunkra, kérésünkre, hogy segítsék a szerkesztő munkáját Megírják őszintén, miről szeretnének olvasni lapunkban. Ilyen levél érkezett többek között egy Tárná menti faluból is, Sz. Józsefedtől, s felkerestük, mert levelében sok érdekes témára történt utalás. Amiről mi, falusiak olvasni szeretnénk Elmondta Sz. Józsefné tsz-tag r 3..JVagyon meglepeti, hogy [ eljöttek hozzám. Tulajdon\ képperr nem is vártam én erre, amikor hozzáfogtam írni. De annyi mindent hall az ■ ember és annyi mindennel ■ találkozik, hogy úgy gondoltam, mégis jó lenne elmondani, mit szeretne olvasni az újságban a magamfajta parasztember. Én azt szeretném, ha többet foglalkoznának a szövetkezetek életével. Tudom én, hogy sokat írnak, eljönnek a nagy eseményekre, ha zárszámadás van, ha valami nagyon jól vagy nagyon rosszul sikerül. De mi azt szeretnénk, ha többet írnának a hétköznapokról. A mi szövetkezetünkre tulajdonképpen nem lehet panaszkodni. Talán az alakulás óta sem álltunk ilyen jól, nem osztottunk ennyit. A munkának se volt még soha ilyen becsülete. Egy kis túlzással úgy lehetne mondani, hogy tíz esztendeje a brigádvezető majdnem sírva kérte a tagokat, hogy menjenek már dolgozni. Most meg a tagok kérik majdnem sírva, hogy mikor mehetnek már. Becsülete lett a munkaegységnek, különösen a nyugdíj miatt. Mondom, egy kicsit túlzás amit állítok, de higgye el, előfordult, hogy azt hívták munkába, aki előzőleg egy féldecit fizetett. Nem mondom, hogy mindig és mindenütt, de akadt ilyen is. Szóval, jó ez a mi szövetkezetünk, rend van, de valahogy még sincs minden a helyén. Nehéz nekem okosan elmondani a dolgokat, csak úgy, a magam módján próbálom. Itt vannak a vezetőink. Derék, becsületes emberek, A mi fiaink. Apjuk, anyjuk éppen olyan szegény, két keze után élő ember volt, mint mink. örülünk is, hogy iskolázták őket. De annak már nem, hogy nem vesznek mindig elég komolyan bennünket. Egy kicsit messze kerültek a szövetkezet tagságától. Nem mondom, nagyszerű terveik vannak, de a szövetkezeti tagok valahogy kimaradnak ezekből a terveztetésekből. Elmondom bővebben, hogy megértse, miről van szó. Jön a közgyűlés. Feláll az állattenyésztő és elmondja, mit lehetne csinálni, ebben a mi, nem nagyon jó adottságokkal rendelkező szövetkezetünkben. Beszél népgazdasági szintről, nemzetgazdasági érdekről... mondja és mi a felét sem értjük. Mert olyan magas színvonalon mondja, hogy pipiskedve se érjük el. Csak hallgatunk, aztán megszavazzuk. Régóta vajúdó dolog ez. Érdemes volna megnézni, mit tudnak az emberek azokról a határozatokról, amit ők hoztak. Mert sokszor előfordul, hogy szavaztat a vezetőség, mindenki fölemeli a kezét, — valamire. Aztán mikor szétszéled a tagság, akkor kezdik az emberek vakarni a fejüket, hogy tulajdonképpen nem is így akarták megszavazni. De hát beletelik egy-két nap, amíg apróra szálazgatva a dolgokat, megrágva mindent, megértik, tulajdonképpen miről volt szó. De mikor igazán megértik, már hiába mennek az elnökhöz vagy agronómus- hoz, a válasz egy: hát, Pista bátyám, Miska bátyám, ma- t 1 is ott volt, megszavazta... Azt mondják, nézzük meg It jegyzőkönyvben is. De tudja, hogy egy elgondolást hányféleképpen lehet megfogalmazni? Valahogy közelebb kellene állniuk hozzánk ezeknek a vezetőknek, egy kicsit több türelemmel, úgy kellene magyarázni, hogy mindenki megértse. A tudatlanság sajnos velünk született. Alig cseperedtünk fel, már dolgozni kezdtünk. Nem értünk rá tanulni. Mi tulajdonképpen magunk helyett küldtük el gyermekeinket, de sajnos a gyerekek sokszor túllátnak rajtunk. A parasztember elmaradottabb, mint a városi. Ha kezdünk egy s máshoz konyitani, még sok az amit nem értünk. Például az új törvények. A kötelességek. A jogok. Tudja miért olyan passzívak sokszor az emberek? Megmondom. A józan paraszti ész tisztában van azzal, hogy a párt meg a kormány által kiadott rendelet mindig a nép érdekét szolgálja. De higgye el, mire azok a nagyszerű dolgok leérnek a faluba, addigra sokszor eltorzulnak. Jó volna jobban ismerni jogainkat. Tudni, hogy miért mennyit kapunk. Ha a brigádvezetőnk lelkiismeretes, akkor jó. Akkor minden rendben van. Es ha nem az? Olvasnánk mi szívesen arról is, milyen az igazán egészséges viszony a tagság meg a vezetőség között. Meg azt gondolom, még mindig nem beszéltünk eleget arról, hogy a szocializmus nem arra való, hogy egyik ember a másik hátán törjön feljebb, Ji/ino Tr» t\Trn hnnn TflPflPTtllß. X. Z. négy évvel ezelőtt kapta kézhez agrármérnöki diplomáját. Néhány hónapig egy termelőszövetkezetben dolgozott, azután huzamosabb ideig munka nélkül volt. Jelenleg benzinkútkezelő. Mostanában többször beszélgettünk X. Z.-ről. Személyesen alig ismerte valaki, mégis többen felismerni vélték. — Miért hagyta ott a termelőszövetkezetet? — Untatott a falu. Nem kellemes dolog egyetemet végzett fiatalembernek száműzetésbe vonulni egy isten háta mögötti sáros, lapos kis helyre. Az egyetemi évek alatt megszoktam, bogy színházba, moziba járjak, táncolni is bőven adódott lehetőség. Falun csak sötétség van, meg unalom. Sokan megpróbálnak ugyan valami „álom falut” festeni maguknak s egy ideig el is hiszik, hogy jól élnek. Aki értelmesebb, az hamarabb rájön, hogy nincs értelme megcsalni önmagát. — Magát tehát értelmesebbnek tartja, mint sok kollégáját? — Szakmai vonatkozásban nem tartoztam a legjobbak közé. Nagyon sokan jobb felkészültségűek voltak, mint én. Az ember élete viszont nemcsak a munka. Én ezt felismertem idejekorán, s ezért tartom magam emberi vonatkozásban értelmesebbnek, mint más kollégáimat. — Mi a véleménye a munkáról? — Bizonyára arra gondol, hogy azt válaszolom: szüksegítve egymást, menjenek előbbre. össze kéne hozni a falu lakóit. Többet beszélgetni velük. Hogy hogyan? Ezt én nem tudom. Ezen a. vezetőknek kellene törniük a fejüket. A beszélgetés, melynek során valóban sok érdekes dolgot mondott el a levél írója, hasznos volt. Észrevételeire visszatérünk, olvasóink találkozhatnak majd írásainkban az Sz. József né által elmondott problémákkal. Az érkező levelek között akad szép számmal olyan is, ami egy-egy konkrét esetről szól. Például régi hatvani olvasónk a közlekedés bajairól írt: Segíteni kellene közös gondunkon Nagyon örülünk, hogy kis városunkban, Hatvanban is van helyi járat, de annak már kevésbé, hogy az az igényeket nem elégíti ki. Fordultunk már észrevételeinkkel néhány helyre, most az újságot kérjük, járjon közbe ügyünkben. A jelenleg érvényben lévő menetrend a Szolnoki út és a vasútállomás között egy kivételével jó. De az az egy nagyon sok embert érint. A hét órára munkába járók vonatához niycs autóbusz. Azt megértettük, hogy az erőműbe ki- és az onnan bejáró dolgozók utazási problémáit is meg kell oldani, de az már kevésbé érthető, miért a helyi járatból vontak ki egy kocsit. Hiszen a MÁVAÜT-pá- lyaudvaron várakozó autóbuszokból igénybe lehetne venni erre az útra egy kocsit. A reggeli helyi járatnál némi módosítással meg lehetne oldani, ne kelljen egy csomó embernek bérlettel a zsebében gyalogolnia az állomástól. Ésszerű és gazdaságos lenne járat beállítása 7 óra 10, esetleg 15 perces indulással, ezt az előzőén beérkező öt vonat utasai közül sokan szívesen vennék igénybe. i Tudjuk, vannak a MAVAÜT-nak problémái. De talán némi átszervezéssel orvosolni lehetne sok Hatvanban lakó és bejáró dolgozó nn-nn c»/5# Kívül a körön séges rossz. Nem. Én a munkát eszköznek tartom. Az embernek vannak céljai' és ezeket a célokat, vagy a céloknak egy részét a munkával sikerül teljesíteni. A munka tehát olyan szerepet játszik az életben, hogy mennyire alkalmas a célok elérésére. — Elképzelhető tehát, hogy a munka teher? — Ha valakinek nincsenek céljai, akkor feltétlenül az. Ilyen esetben a munka csak arra jó, hogy a létfenntartást biztosítsa. Persze, a legtöbb ember automatikusan él, s így nem is tisztázza magában a munka szerepét. Erre csak az intellektuális gondolkodásúak, ha jobban tetszik — egyéniségek képesek. — Magát egyéniségnek tartja?. — Részben. Inkább kialakuló egyéniségnek. De úgy érzem, hogy a kezdeti lépéseket már megtettem; — Mi jellemzi az egyéniséget? — Az. hogy felismeri az élet legfontosabb jelenségeit s ennek megfelelően próbál élni. Az egyéniség tehát gondolkodó lény, ami a cselekvéseiben is megmutatkozik. Egyéniségnek lenni nagyon kellemes, ugyanakkor nagyon kellemetlen dolog. — Hogy érti ezt? — Kellemes azért, mert az ember tudja, hogy egyéni Bélapátfalva néma temetőjében kopasz hármk alatt három sir. A fejfákon frissen festett írás: Bársony h. Gábor, élet 58 évet... id. Baranj/i József, ét 57 évet... Barta k. Béla, élt 50 évet... Előttünk sejtelmes párákba burkolózva — a Bélkő. Félezer esztendeje szállott fel ormairól utolszor a Baál istent engesztelő áldozati tüzek füstje. Most a legvéresebb áldozatot is megkövetelte, életeket ragadott el, kemény kőcsontjai közé bezárva, a hamuszínű csendességbe. Azon az úton járunk, amelyen ők hárman is haladtak. A tekintet nem tud elszakadni a bányától, amely úgy tátong magasan a hegy oldalában, mint valami nyílt seb. Hullámosra gyúródott kőráncok, kemény kibúggyanások. szálkás kőcsonkok, szél meg eső tépte éles csipkefodrok. Látványuk áhitatos rettenet borzongását ébresztik. S nem békíti az érzést, a gondolatot a felső bányaudvarról kitárulkozó táj sem: ki itt megáll, szinte tenyerében látja a dombok közé ékelődött falukat. A bányaudvaron hó és jég. Ide nem messzire a térképen is jelölt „Holtember- tető”. Ahhoz távolibb monda köti a nevet, ide közelibb és kegyetlenebb tragédia most már. Hideg, metsző szél vág ránk. —Az idő sápadtabb volt akkor... Hordta a szél a ködöt.,. — Ott, balra, az a kőfal szakadt le... Szikrázó napfényben az a kőfal ijesztően hallgatag. Keskeny, kanyargó, meredek ívű ösvényen közelítünk a sziklafalhoz. Egyik oldalon csak sodrony. Kapaszkodásra. Riasztó mélység. Ha az em- ben letekint, mintha furcsa vonzerő kötné a fagyott, havas földhöz,'nem tud megmozdulni. Itt-ott roppan egy ág, s az apró, kilazult kó gigantikus dobogással vágtat a mélybe. Hosszú ideig tart az óvatoskodó út a fejtés széléig. S aztán megállunk az irdatlan gyilkos fal tövében. — Ez itt a kősír ... Otromba, sima tömbök, egy-egy darab elfoglalna jókora szobát. A tömbök között fényes hegyű stangák, szögletes vasrudak, kapák szétforgácsolt, törött nyele. A három kőbányász szerszámai. S a töltőbot is, a fejtés szélének támasztva. És a kegyetlen tragédia megrázó nyomai a gyilkos tömbök szélein. — Mindnyájukat eltakarta a lezúduló keménység. Ok éppoly kemények voltak. Jajgondolatai, elképzelései vannak s ezzel különb, mint sokan mások. Ugyanakkor kellemetlen, hogy éppen egyénisége folytán elszakad a többiektől, untatják a sablon gondolatok, sablon gondok. Lassan tehát elszakad a társadalomtól. Az egyéniségnek nem gond, hogy van-e pénze hűtőszekrényre, az sem izgatja, hogy a főnöke miképpen néz rá. Ezzel kiválik és lassan elszakad a többiektől. — A munkájában nem válhat valaki egyéniséggé? — Tíz ember közül legalább nyolcán azt válaszolnák erre, hogy válhat. Ez azonban naiv elképzelés. A munkájában válhat valaki kiváló szakemberré, vagy tudóssá, de nem biztos, hogy minden tudós egyéniség. A kettőt külön kell választani egymástól. — Megítélése szerint tehát a társadalomnak nincs szüksége egyéniségekre? — Van. Csak nagyon kevésre. Néhány művészre, íróra. De az fontos, hogy a társadalom zömét az átlag, a nem gondolkodó tömeg alkossa. — Miért jelentkezett annak idején egyetemre? — Akkoriban még nem voltak kialakult elképzeléseim. Hagytam, hogy sodorjon az ár. Végeredményben nem volt szükség a dlploszavuk nem volt. Egyikük csak derékig volt a köbén. Harmadik emberünket csak 23 órai várás, küszködés után bírtuk kiszedni. Kettőjük órája 11 óra 52 perckor állt meg. Nyolc perc múlva szólalt meg lent a faluban a délidei harangszó. S az már hármukat is búcsúztatta. Dosztojevszkij írta: ka az embernek választani lehet élet és halál között, inkább választja az életet, akkor is, ha zajló tenger közepén fél lábon kell állnia egy éles sziklán. ök hárman — Bársony h. Gábor, id. Baranyi József és Barta k. Béla — munkahelyül választották az éles sziklákat. Hosszú évtizedeken át birkóztak a heggyel. S ki is tudná, hányszor megálltak a csúcsok élein. Fél lábon is, És kipányvázva, kötélen lógva a mélységek fölött. Nem virtuskodtak, végezték azt a munkát, amit a kőfejtőknek kellett végezniük. Bársony h. Gábor 58 esztendejével is csupa fürgeség volt, s légtor- nász-mutatványai közben éppúgy elviccelt társaival, éppúgy rágyújtott a sziklafalon is elmaradhatatlan szivarjára, mint a bányaudvaron, hazatérőben. Február utolsó napján haragosan megmozdult a Bélkő irdatlan sziklafala, s 11 óra 52 perckor megbénultak az óramutatók. Három kőbányászt kősírjába zárt a hatalmas hegy. Sokáig reszkettek a bükkök, s tar ágaik, később is, megpihenten, mint meredt csontkezek, markolták az mámra, hiszen a szakmám, a választott munkakör nem alkalmas eszköz céljaim elérésére. — Mik a céljai? — Pontosan még nem tudom meghatározni, hiszen, mint az előbb mondtam, az egyéniségem még nem alakult ki véglegesen. Dönteni viszont csak a teljes egyéniség birtokában lehet. — Ilyen esetben mi a teendő? — A szemlélődés. — Nem fejtené ki ezt bővebben? — Rendkívül nehéz. Inkább talán egy hasonlattal világítanám meg. Bizonyára emlékezik azokra a gyermek- játékokra, amelyeknek az a lényege, hogy a gyerekek egy kört alkotnak és táncolnak körbe-körbe. Én már abban a korban is úgy voltam, hogy inkább leültem a domboldalra — a körön kívül — s néztem, hogy mit csinálnak a többiek. Valahogy most is ezt csinálom, csak más környezetben. — S ha valaki bent áll a körben, akkor nem szemlélődhet? — Nézze, más békaperspektívából s más bizonyos magasságból nézi a dolgokat. — Mi az elképzelése arról, hogy a körben lévők mit gondolhatnak a dombon, magasabban ülőről? — Sosem kérdeztem őket. De azt hiszem, ez nem is lényeges. Kaposi Levente eget „Amikor valakit méghetni láttok, gondoljátok meg, hogy ti is ezen az úton men trie majd.. A harmincöt éves Csanádi István közvetlen közelről látta a halált 0 az egyetlen szemtanú. — Hajnal ötkor kezdtük a műszakot... Még sötétség borította a vidéket. Odalent, a faluban apró fényeket láttak A bányaudvart és a sziklafalat reflektorok világították. Lassan köszöntött rájuk a hajnali szürkület. A dolgok körvonalai csupasszá, hideggé tisztultak. A kőfalak is megvillantak halotti fehérségükben, a sötét színek megsápadtak. Keleten pirkadt. A nap keveset mutatott sárganyilaiból. Fújt a szél, foszlányokban tépte, sodorta a ködöt. S ők nem sejtették, hogy mindennél rosszabb, kegyetlenebb napnak néznek elébe. — Nyolc órakor a reggelihez fogtunk... Foszlós kenyeret ettek kolbásszal, szalonnával. — Fél kilenckor szólt a művezető, segítsünk arrább helyezni a nagy fúrógépet. Fél 11-kor tértek vissza a sziklák alá. Két hete tisztogatták már. s aznap éppen fúráshoz készítették a lábazatot. Három lyukkal végeztek, aztán a fúrógéppel „be- leálltak” a negyedik lyukba is. — A fejtés szélén álltam és én figyeltem, hogyan viselkedik a hegy. Úgy emlékszem, pár perc híja volt még a tizenkettőnek, öt-hat percnél nem több. Akkor rettentő morajlást hallottam. Mintha megmozdult volna a hegy. Kiáltottam, hogy: „vigyázz!” De már minden késő volt. ö egyet léphetett oldalt. Mellette zúgtak el a kövek. „Amikor valakit halni láttok ...” Azt a képet nem törli már ki belőle soha semmi. Még ott álltak mellette, még látták a tárgyakat, öt, a fákat, a ronggyá mart ködöt, hallották a hangokat. Még egy pillanatig lenéztek... és aztán ... semmi... Azt a képet soha semmi. Soha többé... A végtagok lendületét A drága kezeket. A véletlen, a pillanat, a mozdulat görcsébe merevedett halált. A szétforgácsolt nyelű szerszámokat, Azt a képet soha semmi. Most is remeg, reszket és sír. Mondatai csak félszavak. Tizenhárom év. Ennyit dolgoztak együtt. Soha egy rossz szó. Soha a halál. S mégis alig maradt belőlük valami a kőrengeteg alatt. Bélavátfalva néma *et. metöjében három sir, hantjaik fölé boruló kopasz kársakkal. A fejfákon frissen festett írás: Bársony h. Gábor, élt 58 évet... idős Baranyai József, élt 57 évet... Barta k. Béla, élt 50 évet... Tisztelgő kegyelettel megállók sírjuk előtt. Pihennek hamúszínü csendességben. S a temetőkerten túl, a hegynek futó úton — hétköznapok zaja fogai. Pataky Dcaé
