Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-06 / 54. szám

Mégis kár azért a félmillióért Lapunk 1969. február 20-1 számában „Igazolványképek félmillióért” című glosszánk- ban helyet kapott egy ter­melőszövetkezeti traktoros kérdése: mtinyi fényképes igazolvány kell annak, aki a tsz-ben dolgozik? Kérdése megértéséhez fel­sorolta, hogy eddig is a kö­vetkező, hiteles arcmásával ellátott — igazolvánnyal ren­delkezik: személyazonossági igazolvány, katonakönyv, párttagsági könyv, KISZ-tag- könyv, gépjárművezetői jo­gosítvány. Még jó néhány aj mondott, de úgy érezte, — s vele együtt e panaszt hall­gatva mi is, — ez valóban legelőbb két zsebre való fényképes igazolvány, amely­nek jó részt mindig magá­val kell hordania az ember­nek. Most újabbal bővül az iga. zolvány-gyűjtémény — a fénykép nélküliekről most hely hiányában elhagyjuk a felsorolást —, hiszen a ter­melőszövetkezeti tagságot bi­zonyító könyvecskét szintén fényképpel kell ellátni. Ami még kibirható lenne, — hi­szen köztudomásúan fényké­pes igazolványokat halmozó nemzet vagyunk, — de mellé kell tennünk egy számítást. Megyénk szövetkezeti gazdái­nak több mint félmillió fo­rintjába kerül ezeknek az igazolványképeknek az elké­szíttetése. Ezt tettük szóvá az emlí­tett cikkben, s azóta több "válasz érkezett arra a meg­jegyzésre, hogy kár azért a félmillió forintért, amelyet az igazolványképekért ki­vesznek a szövetkezeti gaz­dák zsebéből. Formális döntések helyett A dolog lényegét a legjobban tálán ai a mondat fejezi ki, amit így fogalmazott meg a Gyöngyösi Város! Tanács *vég- rehajtp. .bizottságának .ülésén a testiiteiL együt tagja: — Mfóst "iMr negyedórája vi­tatkozunk, már elmondták né- hányan. a véleményüket, fo­gunk még tovább is vitatkozni, mások is elmondják még a vé­leményüket, de a végén úgy is megszavazzuk, mert nem tehe­tünk mást. Tulajdonképpen egy állás be-' töltéséről volt szó. Az Egész­ségügyi Minisztérium rendeleté szerint az állás betöltéséhez az adott tanácsi szerv, végrehajtó bizottság beleegyezésére van szükség. De a bizottság csak kétféle választ adhat: Igen vagy nem. A bért másra fel­használni nem lehet, sőt: amennyiben a’vb nemet mond,; ! a béreket elviszik. Érthet«», ha a tanács végrehaj­tó bizottságának tagjai élesen I szót emeltek az ilyen formális' ' szerep ellen, amit a vonatkozó rendelet írt elő számukra. | Azt is megkérdezték, mi szükség van ilyen esetben egy ilyen szintű testü­let döntésére, amikor a kötött­ségek sora a döntést lényegé-1 hen a minisztériumnak tartja fenn. Mit kell itt megfontolni? Az adott eset feltétlenül fel­vet egy nagyon fontos kérdést, amit a szocialista demokráciá­val szoktunk összefüggésbe hozni. Ez a kérdés így szól: bc- szélhetünk-e ma már az alacso­nyabb szintű tanácsi szervek ’ esetében döntésről, állásfogla­lásról, amikor minden mégha- • tározó tényezőt — főként az anyagi forrást, a pénzösszeget — a felsőbb szerv ad meg? Le­het-e ilyen körülmények között testületi felelősségrői beszélni,! hiszen a „leadott** anyagi for- • rás mindig megnevezett feladat ellátására szól? Tegyük hozzá, ez a lehetőség soha sem elégíti ki — nem is elégítheti ki ma . még! — a meglevő igényeket, hanem annak csak egy töredé­két. ■ Igaz, még ilyenkor is lehet sorrendet fontolóra venni, ami viszont önmagában is szelektá­lással jár, tehát egy sor sür­gető feladat elhanyagolásával. Nem akarunk a valóságtól el­rugaszkodva valamiféle felelőt­len követelődzdist sugallni, sem az anyagi eszközök, sem a de­mokratikus lehetőségek vonat­kozásában. Egyszerűen szót adunk, annak a véleménynek, amely szerint az adott államha­talmi szerveket és testületeket az adott terület gazdájává kell tenni és véleményét csak olyan ügyekben lehessen kikérni, , amikor csakugyan dönteni kell. Örülünk annak, hogy éppen egy olyan fontos testület ülésén rrÄrül fel ez a gondolat, mint amilyen a helyi tanács végre­hajtó bizottsága. Annál is in­kább, mert a tanácsi testületek, szervek hatáskörének kiszélesí­tésére a törekvés pl ár évekkel ezelőtt elkezdődött, az elmon­dott példa is ezt bizonyítja, mi­vel a formális állásfoglalások elleni felszólalás énpen a oozi- ghr irányú törekvést erősíti, tá­mogatja. (gmf) Elsőnek a Technoiux Ktsz fotó-részlege reklamált és sé­relmesnek tartotta a cikket. ' mondván, hogy ők csak tíz­ezer forintos bevételt értek el ez ügyben, s nem alkal­maztak „muszáj” reklámot Megjegyezzük, hogy az emlí­tett cikkben egyetlen szó sem esett a Technolux Ktsz- ről, sőt az esetleges kontárok után kutatva sem sikerült kideríteni, hogy szövetkezeti, magán, megyebeli vagy fő­városi fotósok alkalmazták a szóvá tett módszereket. De nem is ez a lényeges, hiszen mindenki az elé a fo­tómasina elé ül, amelyik elé akar. Sokkal fontosabb Kas­sa József tarnadobi tsz-el- nök észrevétele, amely sze­rint a fényképes igazolvány ügyében téves információt kaptunk a megyei tanács vb mezőgazdasági és élelmezés- ügyi osztályától. Ugyanis az Egészségügyi Minisztérium 32.510/1968. számú közlemé­nyében az olvasható, hogy a beteglapok helyett olyan esetekben, mint rendelőinté­zeti kezelés, gyógyszerellátás,. gyógyfürdő-beutalás, útikölt­ség-megtérítés, mentőszállí­tás és gyógyászati segédesz­közök igénybevevése, most már ezt az új, fényképes szö­vetkezeti tagkönyvet fogadják eL A szövetkezeti elnök azt is kérte, hogy — mivel lapun­kat sokan olvassák, — ismer­tessük az ezzel kapcsolatos rendelkezés további részét is. Többek között azt, hogy a kórházi ápoláshoz, a tolóko­csi, hallásjavító készülék, műfogsor-igényléshez, teme­tési segélyhez továbbra is szükséges a termelőszövetke­zet által kiállított beteglap. Az anyasági segélyt is csak külön igénylőlap benyújtása után bírálják el, illetve fize­tik ki, és a családtagok is csak beteglap alapján vehe­tik igénybe bármelyik társa­dalombiztosítási szolgáltatást. Miután helyt adtunk e ké­réseknek, mégis csak azt mondjuk: ha még ez a fény­képes igazolvány is ilyen sok esetben „érvénytelen” az SZTK-nál, miért volt szük­ség ennek a félmillió forint- naif a „kidobására”? A régi „Mezőgazdasági Termelőszö­vetkezeti Tagkönyv” ugyanis tartalmazza azokat az adato­kat, amelyek a betegellátás jogosságának bizonyításához feltétlenül szükségesek. Az SZTK törzsszámtól a sze­mélyazonossági igazolvány számáig, a részletes szemé­lyi adatokig. Évekre vissza­menőleg világosan feltünte­ti, hogy a szövetkezeti tag ledolgozta-e az ingyenes be­tegellátáshoz szükséges mun­kaegységet, illetve munkana­pot, s ha kilépett vagy ki­zártak, ezt is beírják ebbe az igazolványba. Most mindezt megtoldják egy újabb fényképes igazol­vánnyal, hogy kellőképpen hódolhassunk annak a „szen­vedélynek”, hogy legyen min­den embernek minél több fényképes dokumentje. Mi­után másodszor tesszük szó­vá ezt, még erőteljesebb a sejtésünk: mintha túl sokat keltenének errjp a „hobbyra”. KE Percenként egy sertés A Heves megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat egyesült. A közös munka revén megnőtt a helyi vágóhíd forgalma. Naponta 480 sertést és 240 marhát tudnak feldolgozni, mintegy 40—50 féle termékké. A vállalat rendkívül nagy forgalmat bonyolít le, az ország majdnem minden részébe eljutnak árui. Képünkön: Palkovics Lász­ló húst fejt. (MTI Foto — Bakos Agnes felv.) Kinek tett jót na ÉUfsiSZ-űittxerrezé* ? II hatvani járás lakossága panaszkodik Megyénkben több millió forintot költöttek az áram­szolgáltatás átszervezésére. Az intézkedés lényege: na­gyobb egységeket hoztak lét­re, hogy a vállalatok és a ki- rendeltségek gazdaságosan működjenek és jobban szol­gálják a lakosságot. De a la­kosság nem elégedett, külö­nösen a hatvani járásból egy­re több panasz hallatszik az á r am szolgáltatókra. Nagykökényesen huzamo­sabb ideig nem volt közvilá­gítás. Kerekharaszton és Ró- zsaszentmártonban sokszor nappal égnek, de éjszaka sö­tétek a lámpák, Hort község­ben különösen a 3-as főút­vonal mentén sok a baj. Igaz. Zagyvaszántón nem sok a panasz, de annál gyakoribb és annál több Lőrinciben. Pe­dig a község nem kis anyagi áldozatot hozott, lakást ad- ?ak a körzeti villanyszerelő­nek, hogy ha valami baj tör­ténik, helyben legyen a sze­relő, gyorsan kijavítsa a hi­bát. A villanyszerelő most is a faluban lakik, de az átszer­vezés során a hatvani kiren­deltséghez osztották be, Lő­rinci gondjain nem segíthet, mert ez a község a jobbágyi kirendeltséghez tartozik. A lőrinciek panaszolják, hogy Jobbágyiból későn, a Hba bejelentése után a har­madik negyedik napon ér­keznek a szerelők. Előfordult, hogy kisebb üzemzavar miatt napokig áram, illetve ivóvíz nélkül maradtak az iskola, a a szikvízüzem és három utca lakói. A tanács vezetői el­mondották, és naplóbejegyzé­sekkel tanúsították, hogy sok a panasz. . Az ÉMASZ salgótarjáni üzemigazgatóságának, illetve a jobbágyi és a hatvani ki- rendeltségek vezetői decem­berben a hatvani járási ta­nács vb ülésén azt ígérték, hogy fokozott gondot fordíta­nak az áramellátás biztonsá­gára, a hibák gyors kijavítá­sára. De az ígéretet nem kö­vették tettek, a lakosság pa­naszai ismétlődnek. Lehetséges, hogy túlságo­san nagy a jobbágyi kiren­deltség területe? Heves me­gyéből Petőfibánya, Zagy­vaszántó, Lőrinci és a Mát- ravidéki Erőmű tartozik hoz­zá. Az új szervezés átme­neti nehézségei, vagy a vál­lalat régebbi szervezetlensé­ge okoz annyi bosszúságot éa bajt? Az átszervezés való­ban gazdaságos-e? Erre ma még nem adhatunk végleges választ és a kérdés eldönté­séhez egy év és egyetlen já­rás tapasztalata nem is le­het elegendő. Meglehet, hogy az átszer­vezés célkitűzései helyesek, de a hatvani járásban soka­sodó panaszokból arra követ­keztethetünk, hogy itt rosszul hajtották végre. Aligha indo­kolható, hogy éppen Lőrinci­ben legyen a legtöbb panasz, ahol az erőmű tőszomszéd­ságában legalább száz vil­lanyszerelő. köztük nyugdí­jas szakoktató is lakik. Miért nem élnek a helyi le­hetőségekkel, a sürgős javí­tásokra miért nem köt az ÉMÁSZ megállapodást a helybeli szakemberekkel? Ez a lakosságnak feltétlenül elő­nyösebb lenne és a vállalat se fizetne rá. A hatvani járásban a pa­naszok többsége jogos, ezt az ÉMÁSZ feltétlenül vegye fi­gyelembe. Megfelelő intéz­kedéseket, az áramszolgálta­tás javítását várjuk az áram­szolgáltatóktól. (Fazekas L.) Huszonhat család kérését „■megnyugtató” ígéretek Helyett - megnyugtató tetteket! A panaszt — amelynek 1963 óta bizony már „sza­kálla” nőtt — szóban és írásban egyaránt előadták az egri Rákóczi út lakói, nem­csak szerkesztőségünkben, hanem a hat év alatt már sokszor „az elképzelhető ösz- szes illetékes helyeken...” — írják a legfrissebb panaszle­velükben. < Panaszuk, sérelmük egyér­telmű: az alig tíz évvel ez­előtt — OTP-hitellel — fel­épített családi házaikat 1963 óta tizennégyszer öntötte el az Eger-patak, nem kevés kárt okozva az új épületek­ben. Jelenleg is víz lepi a la­kások pincéit, s ivóvíz-kút- jaik is használhatatlanná váltak: „a víz vegyült az iszappal és a WC- tartalmá­val is, hiszen az ár nem vet­te figyelembe az egészség­ügyi követelményeket...” Ami pedig az épületekben keletkezett károkat illeti: „Minden épületben a padló­szint 30—40 centimétert süly- lyedt, a főfalak megrepedez­tek, a cserépkályha meg­dőlt.” — olvasható a panasz­levélben. Ivóvízért 5—800 méterre járnak a lakók minden „ár­vizes időszakban”, s az épü­letekben okozott kár összege félhivatalos becslések szerint (a 26 épületben együttesen) meghaladja a 300 ezer forint­tot. Ebből a családonként is magas összegből eddig senki egy fillért nem térített meg a háztulajdonosok részére, s 1963 — az első. komoly árvíz­csapás óta, sem a megyei és városi tanács, sem az Észak- magyarországi Vízügyi Igaz­gatóság nem tett semmit an­nak érdekében, hogy e visz- szatérő, tarthatatlan álla­potok megváltozzanak. Egy régi, megsárgult jegy­zőkönyv — amelyet 1963. április 9-én készítettek eb­ben az ügyben — azt tanú­sítja, hogy az első hivatalos ígéretek teljesítésének ideje már 1965-ben lejárt. E jegy­zőkönyvet a megyei és városi tanács építési-közlekedési osztályainak, valamint az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság képviselői írták alá, s ebben a jegyzőkönyv­ben olvasható, hogy a vízügyi igazgatóság „...az Eger-patak mederszabályozási terveinek elkészítését 1964-re ütemezi és javaslatot fog tenni a ki­viteli biunkálatok 1965-ben való megindítására.” — A tervek állítólag el is készül­tek, de a kivitelezésből ezen a szakaszon a mai napig sem­mi nem valósult meg. Ezt mondták a vízügyi igazgató­ságnál, valamint még azt, hogy aki ezt a jegyzőkönyvet 1963-ban aláírta — már nyug­díjas... • Az idő halad, s lassan az OTP-hitdlel épített családi házakra felvett kölcsönök fe­le már visszavándorol az VVVWiVÉVWVWWWVW'W'flWWJWiWWVWWWWWVWrtVVWWWVyVWWtfWWVVWftIVWWWWWtfWWWWWWVWVWVV' év is elmúlt. A feleség már A nő ott sírt a kapualjban, amikor a férj és a feleség hazaérkezett. Éjszaka volt és elég hideg. A feleség odalé­pett a nőhöz és meglepetésé­ben felkiáltott, „hiszen ez a kis ápolónő, aki a nagyapát olyan kedvesen gondozta a kórházban.” Igen, ez valóban így volt, sót néha még soron kívül is éjszakázott, hogy az öreg mellett lehessen. Annyi áldozatot hozott, hogy az már szinte gyanúszámba is mehetett volna. És most ép­pen itt zokogott, hogy nem engedi be a főbérlő a szobá­jába, mit csináljon? A fele­ség kedvesen invitálta, hogy esetleg aludhat náluk is, a nagyapa biztosan örül majd. A férj kicsit bosszúsnak lát­szott, alig szólt a nőhöz, a feleáég még oda is súgta, hogy „ne legyél már olyan undok”. Elhelyezték a hallban, máshol nem volt hely, mivel az egyik szobában a két lány, 13 és 11 évesek, a má­sikban a nagyapa, a harma­dikban pedig ők laktak. Nagyapa örült volt ápolójá­nak és mondogatta is: „mi­lyen szerencse, hogy ponto­san a mi kapunk alá jött sírni.” Háromszög Másnap aztán a nő kékre- zöldre vert arcával tért visz- sza, hozta a holmiját is, hogy talán még néhány napig itt alhat, amíg új szobát talál. A feleség — nyugodt, higgadt alkat — beleegyezett, csupán a férj látszott mérgesnek. A nagyapa örült, hogy lesz, aki majd ápolja, a lányok meg egyenesen szórakoztatónak találták a helyzetet, hogy egy csinos, fiatal nő csöppent közéjük, aki ráadásul még pongyolában is mászkál az apu előtt. Teltek, múltak a hetek, úgy látszott, hogy a nő las­san belenyugszik, hogy reg­gelit, ebédet és vacsorát kap, meg szállást. Idejét lefoglal­ta a nagyapa, mert bizony egy 80 éves öreg ad elég munkát. Mondogatta is, hogy kész szerencse ez a nő. A fe­leség higgadt maradt, bár ez nem akadályozta meg abban, hogy ne szerezzen szobát a nőnek. A nagyapa tiltakozott, hogy akkor megint úgy lesz, mint régen, senki nem törő­dik majd vele és biztosan ha­marosan meg fog halni. A lányok is nyafogtak, hogy nagyon jó ez így, mindig kapnak enni, esténként meg van ágyazva nekik, meg kü­lönben is olyan megértő és jópofa ez a szegény lány. A férfi hallgatott, nem mondta se ezt, se azt, őt hagyják ki a játékból. Hónapok múltak el. A nő kezelte már a kosztpénzt is, megszokott széke volt a tv előtt, rendszerint kilenckor kelt, akkor 45 percig igénybe vette a fürdőszobát, az étke­zésnél ő tálalt és bár ahogy teltek, múltak a hónapok ké­sőbb már nem is főzött, ha­nem hozatta a kosztot. Né­hány jobb ruhát, meg kozme­tikai szert is vett magának, mondta, hogy szerzett né­hány magánbeteget, ezért tű­nik el ebéd után és csak es­te megy haza. A nő és a fér­fi egyre ritkábban lehetett kettesben. A nő ott trónolt télen a kályha mellett, nyá­ron az erkély er. Lassan kft egyáltalán nem volt higgadt és nyugodt — de hát nagy­apa miatt... A férj már egyáltalán nem volt bosszús és mérges — a nagyapa, va­gyis az apja miatt... A lá­nyok — már kamaszkorba léptek — sokat kiabáltak és veszekedtek most már a nő­vel, dé hát azt mondják mindig nekik, hogy a nagy­apa miatt... És akkor egy vasárnapi ebédnél a töltött csirke köz­ben "a nő kitört: „Én pem akarok tovább ringyó lenni! Robi — szólt a férfire — mondd meg, hogy elválsz és elveszel feleségül.” A férfi jobban elsápadt, mint az asszony. A higgadt feleség csendesen megérdeklődte, hogy tulajdonképpen, hát mi is van. „Hogyhogy? Ne játsszd meg magad, mintha nem tudnád! Mit gondolsz, hogy miért jöttem ide sírni a kapu- alá? Jókedvemből? S mit gondolsz? Azok a kék­zöld foltok az állítólagos fő­bérlőmtől igaziak voltak, dehogy, úgy festettem őket... Különben is, már öt éve is­merem a férjedet. Scrkovits György OTP-hez, de ha újra eltelik még 8—10 esztendő hasonló körülmények között, bizdny megannyit újra felvehetnek a tulajdonosok a házaikban keletkezett károk helyreállí­tására... A „bizonyítványt” termé- mészetesen mind a vízügyi igazgatóság, mind a városi, illetve a megyei tanács épí­tési, közlekedési osztályán „megnyugtatóan” megma­gyarázták — a nyugdíjba és más munkahelyekre került egykori illetékesek utódjai. Kétségtelennek látszik: a hi­bát még 1958-ban követték el a megyei tanács építési, köz­lekedési osztályán, amikor erre a területre a telek-kia- alakitás engedélyét kiadták. Ugyanis akkor a háztulajdo­nosok ígéretet kaptak arra, hogy az ár- és belvízveszély elhárítására az illetékesek időben intézkednek. Ma már nehéz lenne jogilag bizonyí­tani azt, hogy elhangzott-e ilyen ígéret, az viszont min­denképpen tény: a vízügyi, illetve tanácsi szakemberek­nek — minden előzetes ígé­ret nélkül is — kötelességük lett volna reálisan számolni a természeti körülményekkel, s a patakmeder szabályozá­sát gátló költségvetési nehéz­ségekkel. Furcsa és gyenge érvelésnek kell minősíteni azt, hogy „abban az időben, (mármint tíz évvel ezelőtt!), nem volt ott árvíz...”, hiszen egy nemrég kiadott Heves megyei helytörténeti köny­vecske, amelyet 1730—35- ben írt Bél Mátyás neves helytörténész már, így szá- mol be az Eger-patak egri szakaszáról: .....gyakran okoz k omoly károkat... főleg ak­kor, ha heves záporok esetén a lezúduló víztömeg meg- duzzasztja. Bent a városban a völgyteknő mindkét part­járól lerohanó kis erek pata­kok olyan víztömeget öntenek a város mélyen fekvő pont­jaira hogy kidőntik a város­falat”. A lakások persze már mindenképpen ott vannak, felépültek ezen a vízveszé­lyes terepen, s 1963 óta (ha azelőtt nem is tudtak róla!) ismeretes a periodikusan visszatérő „vizesgond” —- és az elhárítására — cselekvőén! — sem a vízügyi igazgató­ság, sem a tanácsi szervek nem intézkedtek. „Mindezekért kit terhel a felelősség?!” — így fejeződik be a panaszlevél. Mi sem tudunk mást kér­dezni ... Falud! Sándor WmiiisU I960, nrarcins 6., csütörtök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents