Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
ÉLŐ IRODALOM Dayka Gábor születésének 200. évfordulóién Bármennyire „élő irodalom” ürügyén egy rég voll és az irodalmi köz- (tudatból kissé méltánytala- mul kihullott lírikusra szeretnénk vonni az olvasó figyelmét, a kétszáz esztendővel ezelőtt született s már csaknem százhetven éve halott Dayka Gáborra. Még 1812-ben, miután több mint egy évtizeden át agitált és levelezett a fiatalon, mindössze huszonhét esztendős korában elhunyt Dayka költői hagyatékának összegyűjtése és kinyomtatása mellett, Kazinczy ilyen fényesnek, ragyogónak látta elhalt barátja költészetét: „Dayka ifjúságának virágában hala meg. Nem futhatta végig a pályát, melyre ragyogó fényben lépe fel, de az a kevés, amit megfutott, elég vala halhatatlanná tenni nevét valamíg a Magyar Nemzet és Nyelv el nem hunynak.” Az Irodalomtörténet még azt is feljegyezte, hogy a széphalmi mester Kisfaludy Sándor és Csokonai költészete fölé emelte ítéleteiben e rövid költői pálya nem éppen nagyszámú termését s közel tizenhárom éven át bizonygatta tanítványainak és levelező partnereinek a Dayka-poézis értékeit. Az Idő persze egy kicsit másképp ítélt: Csokonai egyérteműen Irodalmunk klasszikusává emelkedett, Dayka pedig a modem magyar Urai törekvések egyik kezdeményezője gyanánt jobbára az irodalom- történet lapjaira szorult, személyét és költészetét az úgynevezett nagyközönség szinte teljesen feledte. Kazinczy magasztaSása kétségtelen túlzás volt, ám egy kissé méltánytalan az az ismeretlenség is, amely ma körülveszi a magyar szentimentális líra e jeles művelőjét, kinek költészete pedig sajátos színfolt a régebbi magyar líra változatos tablóján. Küzdelmes ^ tendeje a felvilágosult, modern magyar irodalomért vívott küzdelmek idejére esik. Három esztendős, amikor a bécsi testőr Bessenyei kinyomatja korszakos jelentőségű művét, az Ágis tragédiáját, mely az Új törekvések exponálása volt, s mire Bessenyei felvilágosult, irodalmi programjának szélesebb távlati lehetőségei nyílnak s a magyar irodalom erői az egész magyar művelődés fellendítéséért szállnak síkra, Dayka már mint ifjú papnövendék kapcsolódik be az irodalmi élet áramába. Plebejus szülők gyermeke lévén — apja miskolci szabómester volt — persze inkább a kényszerűség vitte a papi pályára, mint számos korcs pályatársát, akik előtt csak a reverenda felöltése nyithatta meg az érvényesülés kapuját. Hogy Dayka, költő ambíciói s a vakfegye- lemtől való irtózása ellenére is hosszabb ideig maradt a papi szeminárium falai között, az elsősorban IX. József liberális, az egyház életét is érintő reformjaival magyarázható. A császári rendeletre létrehozott pesti központi papnevelő intézet, a híres jozefinista Generalis semi- nariumok egyike, a benne uralkodó szabadabb atmoszféra és szellem tekintetében ideális környezet volt a poé- zis szépségeiért és a szabad szellemű tudományosság iránt vonzódó Dayka számára. Mert rendkívüli képességei alkalmassá tették erre. nyelveket tanul, társaival a francia, angol és német feL Híre hamar világosodat szépíróit és filozófusait tanulmányozza, s a költői mesterségben is próbát tesz. Mindezzel mtltán vívja ki társai nagyrabecsülését. túljutott Pest határain is. A Magyar Múzsa és a Magyar Múzeum Ovidius-fordítását közölte, az Orpheusnak beküldött néhány költeménye révén pedig az ország egyik legnevesebb írójának, Kazinczy Ferencnek elismerését és barátságát tudhatta magáénak, aki 1790 májusában meg is látogatta Pesten, mintegy e látogatással avatva íróvá a Pope, Stolberg. Segrais, Guarini verselt már eredménnyel fordító fiatal papnövendéket. Sikerrel és viszonylag kedvező lehetőségek közepette ívelő pályájának talán ez volt a legboldogabb szakasza, mert ami József császár halála után következett életében, az már a megpróbáltatások, a feudalizmus hatalmasságaival s a szeUemí sö- téség erőivel való viaskodás időszaka volt. Pokoljárás volt maradék éveinek mindegyike, az egyházi és világi reakció erősödése nyomán kialakult kegyetlen valóság poklát kellett végigjárnia, melynek első, megrendítően szép művészi dokumentuma A rettenetes éj c. verse, az első nagy Dayka-költemény, mely a magyar nyelvű líra sok évszázados fejlődését bemutató és reprezentáló antológiákban is ott szerepei: A barna felleg szárnyain az éj A földre borzasztó árnyékot hint, A hold csillámló fénye beborul, Homályba süllyednek csillagjaink, A záporral terhes köd megszakad, S özönbe fojtja el a természetet. Nézd, a gyilkos villám mint hemberey, Mint csattogtatja mennykövét alá A zordon ég. A pusztító tüzek Hasítják a kösziklás bérceket. Az öldöklő villámok fényinél A halavány orca rettegést mutat. Felrémül ágyából a jámbor hit, S szentelt világgal űzi a halált, lm újra csattan, és a gyönge szűz Lelkét kedveltje karján hörgi ki. — Tovább, tovább, kérlelhetetlen ég! Forgasd fel a rémült természetet, S szegezd rám életoltó nyiladat! De jaj, megszűnt a gyilkos fergeteg, A hold eléjön a homály mögül, A csillagok halvány fényt hintenek, Az ég derül. Rémítő éjszaka! Ah — holmp ismét hajnalom hasad! „Holnap ismét hajnalom hasad!” — zárta le az iménti verset az érzékenység poétája, ám ez a hajnalhasadás korántsem szó szerint értendő: az új holnappal számára mindig új gondok, új megpróbáltatások következtek. Felvilágosult nézetei miatt távozni kényszerült a papi pályáról, gyermekkori betegsége, a tüdőbaj mind jobban bomlasztja egészségét, s még a családi élet nyugalmát- bókéjét sem élvezhette, a házassága sem hozott megnyugvást zaklatott életébe. Ezért is lesz lírája egyre inkább a szentimentális befelé- fordulós, a válság, a csalódás, a halál, az elmúlás hangulatainak kifejezése. A magyar líra tizennyolcadik század végi legszebb motívumait teremti meg akkor, olyanokat, melyek nélkül talán szegényebb lett volna — néhány nagy alkotónk életművét is mellé téve — egész XVIII. századi költészetünk. A szentimentális Ura olyan jellegzetes motívumait alkotja meg, mint „A halotti csendben” fekvő „érező természet”, „a bú”, „az élet aggodalmai”, „a búsan ömlő cser- geteg habok”, a fülemüle „bánatos éneke”, az „elfojtott sóhajtások”, „a könnybe ázott a szem”, a „néma gyötrelem”, a „néma jajgatások” — mind megannyi jelzése egy sokat szenvedett magános lélek gyötrődéseinek... Nem lehet meghatódé« nélkül olvasni élete alkonyán az agg Baróti Szabó Dávidhoz írott utolsó, fájdalmasan szép versének rezignált sorait sem: Engemet a havasak mellékel negyedszeri hóval \ Ostromol, és sanyarú számkivetésre szorít. I S a hidegen fúvó Boreas azonl isteni szikrát, 5 A költői tüzet bennem elölni\ siet.. távozott az élők sorából, anélkül, hogy valaki is tudta volna költőbarátai ós társai közül. Szültósénék kétezáaados évfordulóján illő tisztelettel adózzunk emlékének.— Lőkös Istvánt Enrique Marét „Kuba ma: a cukornádat a nép aratja.” LELKES MIKLÓS; Kétféle t áj az esők függönyén át láttam mint nőttek meg az almák a zöld alma-tünödésben megfürödtek a gyermekkori . szobrok « láttám a nagy tereket a méltósággal kilépő bronzlovasokkal — kőváraink felett kanyargóit a felhő a zöldszürke derengést tükrözték a nagy pocsolyák egyszerre látom a falut és a várost a kétféle gyerekkort a lobogó indiántollakat a kiáltást a tyúkok rémült futását a kis házikók kerek arcú tündéreit a kőkomor utcák édes arcú tündéreit forog a kút siránkozó kereke forognak az évek tyúkokat itatnak a gyöngyszínű tócsák mesebeli sárkányok alatt dübörögnek az utcakövek mesebeli sárkányok lámpaszeme gyullad mesebeli sárkányok sötét füstjét ha látom elindul egymás felé a kétféle táj de ki tudja hol találkozik, milyen csillag alatt mikor fordul át a múltba a kút siránkozó kereke, az évek merre forognak ha fordul a felhő ha beérnek az almák mikor találkoznak a kétféle égnek csodaszép tündérei? rántott a hóna Ttó hilf: Tragikusan évesen, 1796, korán, alig? huszonhét | október 20-án Az Astoría-aíulj áróban nagyon nagy volt a reggeli forgalom. Az újságos belerekedt a napi szenzációba; az öreg lottós szelvénykínálgatósa szinte könyörgésszámba ment: „Ne menjenek el a szerencséjük mellett”; a négy feljáró nyílásán át együtt tolakodott lefelé a napfény a villamosok zakatolásával, fékek csikordulásával, keveredett az alul közlekedők sietős kipp- koppjával, úgy, hogy azt a sokszoknyás, idős nénikét, aki ott bizonytalankodott az áradat közepén, hol ide, hol oda sodorták a rohanók, miközben a hangja a lármába fulladt: — Mondják, kedves- kéim, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába!? Janka is csak a mondat kérdő lejtését, s az egyetemet értette belőle, amikor Dezső elragadta mellette, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy feléje fordítsa tekintetét. Valahogy azonal Ismerősnek tűnt az öregasszony szeme. Hangjának elbizonytalankodása úgy csendült a fülébe, mint egy idegen lakásból a falon 'átszűrődő, valahol már hallott zene, s valósága úgy megfogta, mintha feléje nyújtotta volna a kezét. Megállott, lefékezte Dezsőt is ~ egyelőre csak ennyire futotta belőle. Majd — mert a dús sörényes, farmernadrág egyet rajta, alól a kargos fiú kivonta ját, —• Mit akarsz, Jan? — kérdezte ingerülten Dezső és ismét utánanyúlt. —• Néha olyan vagy, mint akinek kirándulni ment az esze! — Miért lennék olyan? A lány tiszta arcán kétkedés suhant át, s szemöldökének ikerhídját is ívbe görbítette a csodálkozás. — Mert csak úgy megállsz és — bámulsz. r* Nem hallod, hogy az a néni az egyetemet keresi? — Biztosan tökmagot akar árulni előtte. — Szégyelld magad! Dezső rándított egyet a vállán, és íelinalt a lépcsőn. Janka pedig átevickélt a tömegen, és odament az öregasszonyhoz. Minden lépéssel ismerősebbnek tűnt neki pirossal szegett, sokráncos szoknyájával, vesszőből fonott háti kosarával, berliner- kendőjével együtt. Mintha a nagyanyja lett volna, ahogy utolsó képe a kétéves gyermek íriszére vetült. Az édesanyja vonásai időben közelebb hozták hozzá, de ő is elment nyolc évvel ezelőtt. Honnan való hát akkor ez a nagy hasonlóság? A hátikosaras néni is őt nézte már, s egyenesen hozzá címezte a kérdést: — Mondja, kedveském, merre az a nagy egyetemi iskola? ■— Tessék velem jönni — mondta neki szelídéi, és kézen fogta. — Éppen odamegyek. Ezután együtt tiporták felfelé a lépcsőfokokat, együtt léptek ki a fényes Kossuth Lajos utcára, s ahogy belevegyültek a tömegbe, s olyanok voltak, mint a jelen és a múlt groteszk ellentéte. Sokszoknyás néni, kendősen, hátikassal, s szolidan minis diáklány a háta közepéig lendülő hajsátorral. Csak éppen Janka nem foglalkozóit ezzel a kedves kontrasztul, mert a néni egyre beszélt. — Tudja, kedveském, fel- szállftottunk húsz tömött kacsát, azt adtam e' a csarnokban. Csak a három legkövérebbet vágtam le magunknak. Egyet nekünk az öregemmel, kettőt pedig a fiamnak. Lesütöttem zsírba. Jő lesz neki, ha már házasulat-' lan maradt. Janka végre rést talált á tömegben. — Hány éves a fia, néni-» kém? — Huszonkilenc lesz István Vértanúkor. — Itt dolgozik az egyetemen? — Azt írta, de majd most megtudom. Janka nem értette első szóra. i — Tudja, kedveském —■ folytatta az öregasszony —, a Serfőző ángyom Lacija is öt évig húzta a lózungot, hoa tanul, a végén már mérnölj uek mondta magát,
