Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
A „szegény Lélian" Emlékezés Paul Verlaine-re, születésének 125. évfordulóján A hányatott éa tragikus életű Verlaine a ma. tiern líra egyik vezéralakja. ; Költészete egy végsőkig kifinomult és belülről bomló világ talaján sarjad ki. Esztétikája, életérzése és életszemlélete magán viseli a 1 polgári demokrácia minden elvtelenségét és eszmei zűrzavarát. Bensőséges kis remekműveiben a szimbolizmus es impresszionizmus sejtelmes muzsikáján, ködös, elmosódott hangulatain keresztül először szólal meg a modem ember tépett és zaklatott idegélete. A fiatal Verlaine-t ízlései formaművészete és esztétikai nézetei a csodált és imádott mesterhez, Baudeladre-hez vonzották, akinek alkotómódszerében felismerte azt a lényege® vonást, hogy személyes érzelmeit nem közvetlenül, első személyben közli s nem is az ihlet szeszélyes véletleneire bízza, hanem azt, amit érez tudatosan megszerkeszti éa megalkotja. Ez a felismert tudatosság bizonyos fokiig Verlaine egész lírájára is érvényes. Sajátos alkotásmódjára jellemző, hogy nagyobb gondot fordít' a hatásra, a művészi eszközökre, mint a közölt vallomások hitelességére. Ahogy egyik legújabb francia méltatója is megállapítja: „nem arra törekszik, hogy valamilyen átérzett szorongást fejezzen ki, hanem hogy olyan szókapcsolatokat, ritmusokat, metszeteket teremtsen, melyek a szorongás benyomását keltik”.-p letműve rendkívül szíJIj nes és változatos!. Kezdetben szíwel-lélekkei parnasszistának vallja magát, a műgond, a tökéletes kifejezés, a hideg arisztokratikus szépségideál híve. De a parnasszista köntös alatt már kétségtelenül jelen van az a belső adottság, az az oldottabb, puhább hang is, amely Verlaine-t csakhamar a parnasszista technikával való szembefordulásra, szakításra ösztönzi. Így indul el a fiatal Verlaine első kötetének néhány csodálatos költeményével a parnasszista stílusból a fokozatos nyelvi-formai feloldás útján egy kötetlenebb zenei forma, a szó varázsával és zenéjével felidézett, álomszerű pillanatképek kifejezése felé. A megérkezést, az impresszionista hangulatok nagy meg feljött az apja, kiderült, hogy csak valami rajzoló. Az én Mihályom nem ilyen, de azért körülnézek. A lány elgondolkozott. Micsoda múlt ültethette beléjük azt az önvédelmet, hogy még a gyereküknek sem hisznek? A fia nevét is szerette volna megkérdezni, de már ott jártak az egyetem alagú tjában, s a karórája is sürgette a búcsúvételt. —■ Megérkeztünk, nénike — mondta mosolyogva. — A portán majd eligazítják, hogy hol találja a fiát. i — Rámparancsolt az öregem — mondta az asszony —, hogy először a főnökségét gyóntassam meg, hogyan dolgozik, nincs-e rá panasz,i meg mi, csak azután keressem. Elköszöntek. Janka felrobogott a lépcsőn, s véle az a megnevezhetetlen gondolat is, ami nem hagyta békén az óra alatt sem, miközben Czinke Mihály előadó Móricz Zsigmond parasztábrázolásáról magyarázott. De nemcsak hogy nem hagyta el, egyre inkább birtokába is vette ez a gondolat, annyira, hogy már az előadó tanárban is a néni alakmását látta. Eleven tekintetét ennek két szeme tükrében, szavainak muzsikáját a kandidátus kottáznivalóan szép mondataiban, sőt még a járását, gesztusainak kedves félszeg- ségét is rokonította amannak •lbizonytalankodásával, ott 0t. Astoria aluljáró közepén: költőjét, az álmot és valóságot egybemosó szimbolista Verlaine költői arcát három további versgyűjtemény őrzi é® idézi leghívebben, amelyek mindegyike tematikailag egységes ugyan, de élményanyaga, élményforrása különböző. Egyrészt a rokokó festészet gáláns jeleneteit keltik új életre oly módon, hogy a költemények hangu- 1 a «világába észrevétlenül beleszövődnek a század végi kiábrándultság, hitetlenség, a modern dekadencia hangjai is. Másrészt önéletrajzi vonatkozású versek, amelyekben először jelentkezik a személyes élmény varázsa, az őszinte emberi érzés melege, a parázsló szenvedély, a testi és lelki vágyakozás, a reménykedés, kétség és bizonytalanság. V erlaine érzelemvilága és a forma ezekben a versekben jut először teljes egyensúlyba. A zene mast már a nyelv muzikális elemeit mozgósítva beárad a mondatok, a szavak közé, feloldja, meglazítja a formákat ’s ennek nyomán a lélek mélyebb rétegei, elfelejtett gyermekkori emlékek, eltemetett álmok, révületek, rezignált hangulatok kerülnek költészetében felszínre. E korszak versei valósítják meg és juttatják érvényre a költészetben az Jmpresz- szionista festészet törekvéseit, elképzeléseit a primer benyomások friss rögzítésével, az élmények és hangulatok villogó piilanathatá- sával, hangzás, a ritmika fény-árny játékával. Ezzel yerlaine művészetének* legjelentősebb és hatásában legtermékenyítőbb szakasza lezárul. A börtön magányának s a börtönéveket követő meg nyugvás és elmélyedés időszakának költeményei egy esendő, megtört lélek tépelő- désének megrázó történetét, bensőséges vallomásait tartalmazzák. Azt a Verlaine-t idézik, aki teljes testi és lelki megaláztatásban, önmagával, múltjával, kételyeivel vívódva és küszködve írja verseit. E gesz életművében valamennyi művészi megnyilatkozása közt a szimbolista Verlaine a legvonzóbb és hatásában is a legmélyebb, legjelentősebb az európai s ezen belül a magyar költészetre is. Hatása sokrétű és szerteágazó, a századvég és a századforduló szinte valameny- nyi modem költője lekötelezettje felszabadító szellemének. Egész élete reménytelen menekülési kísérlet a polgári keretek közül, amelyekből kitömi soha nem tudott, csak lázongott és tiltakozott. Egyszerűségre, tisztaságra, nyugalomra szomjazott, de nyugtalan lelke megnyugodni soha nem tudott. Arra törekedett, hogy minden áron és minden eszközzel kifejezze a kifejezhet«tlent, hogy elmondja az elmondha- tatlant, hogy megrázó vallomást tegyen az ember magányosságáról és kétségbeeséséről. mozgalmas kora ellentmondások közt vergődő emberének sebzett erzékenyse- gérőlj tragikus tépettségéröl. Berzy András HEGEDŰS LÁSZLÓ: Csendélet egy Italboltban Tűnődve szivárog, méláz a csap és testes kávéfőző szörtyög lassan, mosolyával a kövér nő lecsap s pókháló úszik szennyszínű magasban. Tócsában áll pulton a sör s a hab, méri egy férfi mogorván, unottan, füst felhoz, a poros égő a nap, gyors pincér előtt az ajtó kipattan. Ottbenn a menny: asztal vár és zene. Ez itt egyszerűbb lelkek édene, topoghatsz sör és bor nyálkás sarában. Érdes szitok, fölcsattanó beszéd hirdeti az ünnep dícséretét s gyengén diilöng egy részeg egymagában. IfSdasdi Péter; ’„Mondja, kedveském, merre igyekezzek abba a -nagy egyetemi iskolába?” S minél jobban elfoglalta ez a gondolat, annál inkább elégedetlen lett önmagával, s a „brancs- csal”, ahová szinte jóízlése ellenére odakapcsolta Dezső. Czinke A boldog emberből idézett: „Annyi sok fejércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adhatok az istennek, hogy ebbe a szerencsébe részeltetett, hogy lelki boldogságot adott...” Véletlenül találkozott a tekintetük, éppen akkor, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a sokszoknyás, hátikosaras öregasszony. A legkisebb zavar nélkül „Jó napot kívánok”-ot köszönt, odament a fiához, megcsókolta. — Csakhogy megleltelek — mondta örvendezve, mintha ketten lettek volna csupán. — El sem képzelnéd, te Miska, milyen jókat mondott felőled a főtanér úr. A hallgatóság kíváncsian figyelte a közjátékot, s miközben a tanár a folyosóra kísérte az édesanyját, a legkülönfélébb vélemények hangzottak el. — Tipikus káderanya — mondta Lukács Győző, a „nagymenő” szűcs fia, akit gépkocsijáért Onassisnak hívtak, — Ha ilyet látok, mindig attól félek, hogy megint balra megy a parti. — Húnyd be a szemed 1 — szólt rá Lakatos Vince. — Többet érhet az, mint ii mindnyájan. — Azt hiszem, hogy Ázsiában élek az ilyen népi sereglések idején. Többen is rápisszegtek. Azután visszajött a tanár, és folytatta az órát, de az előbbi természetességét nem nyerte többé vissza, mintha erezte volna, milyen megosztott a hallgatósága. Hamarosan megszólalt a csengő is, nem kellett kínlódnia tovább. Janka kilépett a folyosóra, ahová az újra keveredett vita hívatlanul is elkísérte. — Mi az, elvtikóm, meg- sajdult az osztályharcos szíved? —kérdezte Onassis. — Mért nem vitted el kirándulni valahová?! — Fogd be a szád, te szemét! Még a csattanást is hallotta, mégse fordult vissza, pedig azt sem tudta, hová igyekszik annyira. Olyan mélyen kavargott benne minden, hogy a Dezső köszönése is váratlanul érte, a szokott helyen, az V-ös előadóterem iránt. — Szia, Jan. — Szervusz.il — „Csombé”-nak Bécsbe ment a mamája, estére lesz kégli! — Nem érek rá.l! — Mit izélsz? Te mondtad az este, hogy még egy nap! És megint várni kell?... Tudod, hogy milyen tele vagyok! — Akkor sem érek rá ! Nagyon szégyellté magát, s úgy ment tovább, hogy meg Izzadt volt és nyűtt, s míg az utcai öltönyét fürdőruhára cserélte, előre örült — a hűvös víznek. A medence szélén, ahonnan gyors, erőteljes lendülettel a vízbe vetette magát, egy család — apa, anya és egy fiatal pár — ácsorgott. Az idősebbik nő — grimaszokat vágva — jujjga- tott. Még akkor is a vízbe vezető lépcsőn dévánkozott, amikor már a későbben érkező Majtényi testén a szúró, didergető, az első pillanatokban elviselhetetlennek tűnő hideg szorítása hűvös sir mogatássá enyhült. Úszás közben könnyedén tud az ember gondolkodni, emlékezni, s jó figyelni az embereket is. Mint intést itt, azt a családot. Olyan ismerős volt Majtényinek az idősebbik — kerek arcú, már őszülő, de jóízűen formás nő. Pa- lócosan ejtette a szót. — Anyja, ne hisztizz. — A férfi derékon fogta a palóc asszonyt, s vitte magával a vízbe, s az érett, megszélesedett, ráncokkal befutott női arcon megjelent egy fiatalos sugárzás. „Jakabné Szeles Zuzsl. Az a férje? S a gyerekei?” A nevetésével, s palócos beszédével fogta meg őt, Majtényit, egy húsz év előtti májusi napon. Ez a nő, igen ő volt az... Most éppen szembetalálkoztak. Zsuzsi fejét kedves komikusán feltartva úszott. Kedve lett volna rászólni: fe- küldjön a vízre. Ne féltse a haját. De nem tudta elkapni pillantását. Negyvenötben Debrecenben, az MKP Simonyi úti pártiskoláján találkoztak. Ügy hozta a véletlen, hogy az első május elsejei népgyűlésre együtt mentek egy távoli faluba a golyóvert karosszériái ú, minden eresztékében zörgő, köhögő teherkocsival. Végigénekelték az utat. Egymás mellett ültek és a tankoktól kivert gödrös, makasem állt. A lépcsőfordulóban í utolérte az öregasszonyt,! meg a flát, s amikor elkoco-! Sott mellettük, a néni utánaszólt. — Várjon csak, leányom! — Ránevetett a fiára. — Ez volt az a kedves, Miskám, aki reggel idevezetett. Ismered ? — Persze, hiszen a tanítványom. — Hát akkor hívjuk meg estére kacsapecsenyére. Hiszen olyan sápadt, mint a holdvilág. Eljönne? Janka elpirult. — Nem szeretnék terhűkre lenni. — Jöjjön nyugodtan — invitálta a tanár is —, mondjuk, hétre. Jó? — Köszönöm szépen, ott leszek... Dezső a porta iránt érte utol... — Ugye, csak marhultál, Jan? Szótlanul végigmérte. — Szóval, nem? — Nem... — És mikor? — Azt hiszem, soha! Ahogy kimondta, mindjárt; erősebbnek érezte magát.., — Miért dilizel, Jan? — Vége van, Dezső, vége!... Visszafordult egy percre, megfürdette az arcát a lefelé lépkedő kosaras néni mosolyában, azután kilépett az! Utcára. Az Erzsébet-hídon már legszívesebben táncra perdült volna... dámúton csörömpölő, Imbolygó kocsiban gyakran kellett az asszonynak kapaszkodnia. Eleinte csak karját fogta meg a fekete hajú, piros arcú — alig volt huszonkét _ éves — asszonykának. Később egy-egy kátyúnál a derekára is le-lecsúsztatta a karját. Forró, kemény, hívogató volt a — három éve nem tudott már semmit a fronton eltűnt férjéről — fiatal test. De tudott magának parancsolni. .. Ezzel nemcsak tiszteletet ébresztett Majtényi- ben, de később, gyűlés közben már azzal a rajongó alázattal hallgatta kedves, pa- lőcosan zengő szónoklatát, ami azonos a gyorsan lobbant érzelemmel. A május elsejei kirándulás után . még jó néhányszor voltak együtt Zsuzsival népgyűlésen és különböző összejöveteleken. Egyszer — ez volt az utolsó autós útjuk — meg is csókolta a kedvesen, mindig csevegő szájacskát. Nem volt szükségük magyarázkodásra. Zsuzsi sem volt már közömbös. De megmondta; addig, amíg a férjéről valami biztosat nem tud, senkivel nem kezd... Mikor Zsuzsi hazautazott Nógrádba, megígérte: ír. Majtényi várta a levelét. Egyszer meg is érkezett a megyei újság szerkesztőségébe — itt dolgozott — a fehér boríték, s benne pár sor: menjen azonnal. A feléledő remény feszültségével utazott akkor Majtényi Tarjánba. Könnyen megtalálta a vedlett bányászházban Jakabék kis lakását, ahol Zsuzsi nyitott ajtót... Nézte a medence oldalának támaszkodva — pihenés ürügyén állt le az úszásban — a feléje közeledő asszonyt. Megint nem szólíthatta meg, mert férje, s fia között, azok tanácsait hallgatva, megpróbálta á mellúszást. — Zsuzsi, emlékszik rám? — végre alkalom nyílt a megszólításra: ott pihente ki az asszony az úszás fáradalmát, alig egy méterre tőle. —- Ö — tágra nyíltak a szemek, s megjelent bennük a felismerés. — Hogy van, Mihály? — Az asszony beszéddel leplezte zavarát, amelyben együtt volt valami a meghatott örömből, s a lelkiismeret okozta feszélyezettségből. — Jól, köszönöm, látom, maga is. És az édesanyja él? — Majtényi a medence közepén úszó férjre sandított, aki szintén feléjük nézett, — Él. Tudja-e, ha akkor nem jön el, nem kapja meg a nyugdíját. — Jakabné leszé- lyezettsége elmúlt. Erről az ügyről a férje is tud valamit. — Jöjjön, bemutatom az uramnak. — Arca elárulta; mindenre emlékszik... Üszott egy kört, fejét ritkán emelte ki a vízből. Jólesett az izgalom utáni hűvösség. Gyorsan végiggondolta, mit is mondjon a férjnek arról a látogatásáról. Csak az Igazat, amit akkor ő tett a Zsuzsika anyjáért, abban már nem volt semmi része a reménykedő szerelemnek, mert belépése pillanatában megtudta: él a férj. Amikor felnézett, a Jakab család már a büfé mellett gyülekezett. A feléje tekingető Zsuzsi szeméből kiolvasta! várják őt... — Ez itt a férjem — bordó fürdőnadrág, cingár alak, ősz haj, borotvált, kerek arc. A soványságban életerő, a figyelmesen vizsgálódó szempár mögött értelmesség. — A fiam. — A nagyra nőtt, apjához nagyon hasonlító legény szemében a figyelemmel együtt ott volt egyfajta irónia is. — Ez meg a menyem. — Megiszunk egy sört. Anya, hozzál. — Valamikor gyűléseken együtt szónokoltunk a kedves feleségével. — Beszélnie' kellett, mindnyájan őt viza-; gálgatták. — Hallottam, az anyósom is emlegette már magát... Túljutottak a zökkenőkön és most már felidézhette a jelenetet, amikor beállított Tarjánba, a kis házba, és. a síró Zsuzsi bevezette őt a pár héttel előbb megözvegyült, s há- borodottnak látszó édesanyjához. Majtényi ekkor már tud- , ta, Zsuzsika ezt is elsuttogta belépésekor, hogy anyja két nap óta éhségsztrájkot kezdett, mert nem kapta meg az ura után járó baleseti segélyt és a nyugdíja is kérdéses. Levélben is bejelentette a bányavállalat igazgatóságának és a hatóságoknak az éhség- sztrájkot. — Még ma sem tudom pontosan, miben halt meg az apósom. — Már nem a tűnődő, feszes, parányit gyanakvó figyelemmel hallgatta őt Jakab. — Pedig elmondtam néhányszor. — Zsuzsi már ott volt a sörökkel. Kedves háziassággal, pillanatok alatt nemcsak széttöltötte az italt, de a hazulról hozott rántott húst is ötfelé osztotta. — Nagymama és az éhsége sztrájk! — a fiú nevetett... — Pedig így volt: a bányai vállalat nem akart fizetni — mondta Majtényi. — Milyen baleset volt? — A fiatal menyecske elősző« mutatott némi érdeklődést. Tulajdonképpen egyszerű fertőzés, mégis rémséges. A bányában sok volt a patkány ... és a patkánynak van egy kullancsa, a bőrön élősködik. Ügy, mint a tyúkom a tetű, a kutyán a bolha. Persze, el is szórják a kullancsot, e ez rámászhat az emberre is. Csípése abban az időben — mivel nem mindig mentek orvoshoz, gyakran halálos volt — mondta Majtényi. — Egy szombat délután jött haza apám a bányából, Fáradt volt, hátradőlt a karosszékiben, s akikor anyám meglátta a jobb lábán, a bor ka fölött a piros foltot. — Nem tudom mi ez, nem fáj, nem viszket — mondta anyámnak, szegény apáim. Eltelt a vasárnap, hétfőn a délutáni műszak előtt még kapálni akart a határban. De már nem tudott kimenni Elindult az orvoshoz, és az úton összeesett. Ügy hoztuk haza... Az ízületeit fájlaltai Az orvos reumára gondolt és ízületi gyulladásra: hét napig feküdt, nem javult. A nyolcadik napon szinte megfeketedett. Most már az or-; vo® is megijedt, májgyulladása van — mondta, és beutalta a kórházba... ott tu« dódott ki a baj. Zsuzsinak egy könny gurult ki a szeméből. — Fertőzést kapott mondta Majtényi... A fiú arcáról eltűnt mát? az ironikus kifejezés. Meg volt döbbenve, akárcsak a felesége. Mindnyájan egy meztelen felsőtesttel dolgozó, csákányos bányászt láttak- Szénporos, izzadt arcot, lámpafényt, s a sötétben hussa-s nő, a széndarabokat zörge-a tő patkányokat... — Újságnál dolgoztam és az egész históriát megírtam. A bánya akkor még kapitalista kézben volt, de a hatalom már a miénk ... — Egyétek a húst... Maga is — Jakabné kedveskedni akart, s majdnem kimondta Majtényi keresztnevét. O, mindenre, de mindenre -mi* lékezett már. r*™- ’ a* esze, a szive is.
