Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
Vetett néhány száz négyszögól búzát, az évi kenyérhez, aztán kukoricát a hízónak, hogy meg legyen az évi zsírozó, egy kis krumplit, néhány öl marharépát. Otthon a kertbe valami zöldségféle került, meg talán hagyma, káposzta. Az istállóban — ha volt — tehén meg a ló, az ólban a hízó és a süldő, meg néhány baromfi az udvarban. Mindenes. Már minthogy minden volt a magyar paraszt. Mindenhez értett és semmihez. Jobbára önellátó lévén, szűk háztartása ellátására viszonylag szűk választékát termelte meg a növénykultúráknak, jobbára csak két-három fajta jószággal foglalkozott, így aztán annyit tudott a földhöz, jószághoz, hogy valamicskét mindegyikhez értsem, de annyit soha, hogy egyvaiamelyikben specialista legyen. Bár ez igy mégsem teljesen igaz. Én most nemcsak a szőlőgazdákra gondolok, de gondolok azokra, akik egy-egy faluban is elismertek voltak, mert nálunk mindig embermagas Volt a kukorica, vagy tízen felül hozott még aszályos évben is a búza, avagy nemcsak zsíros, de sok tejet adó szarvasmarhákat neveltek, tenyésztettek. A vele született készség, valamiféle tudatos tenyésztői, szelektáló hajlam, apáról fiúra szálló tradíció mellé tudatos átörökítői tevékenységgel kialakított jószágfajták, — mert ilyen is volt és nem is kevés. Mégis, ha visszagondolunk a fel- szabadulás előtti, de még az „azutáni” évekre is, a jobbára monokulturális mezőgazdálkodást monokulturáltság is jellemezte. Mindenhez kellet érteni, mégha ez a minden nem is volt olyan sok. de any- nyira feltétlenül, hogy legtöbbször semmihez sem értett kellő mélységgel, tudományos alapossággal. S Mind kevesebbhez, mind jobban itt nem a magjai- paraszt szellemi .képességeiről volt szói, nem arról, hogy nem akart, vagy nem tudott volna kiváló búzatermelő, kukorica- termesztő, vagy szarvasmarhatenyésztő lenni, hogy csak ennyi példát említsek, — hanem sokkal inkább arról a társadalmi és az ezzel párhuzamos gazdasági rendről volt szó, amely egyszerűen lehetetlenné tette ezt számára. Az agrárproletár, a föld nélküli nincstelen, az egy. vagy kétholdas koldus paraszt a mezőgazdálkodásnak csak egy-egy műveletét ismerhette meg, s nem az egész folyamatát.. A néhány holdas kisparaszt önellátó gazdaságában kénytelen volt mindent megtermelni, mert kis igényű háztartása megkövetelt: kenyér- nekvalót és húst, kevéske takarmánynövényt és zöldségfélét, tejet és tojást egyaránt. A középparaszti rétegtől lefelé, de még inkább csak a kulák gazdaságokban lehetőség nyílt volna valamiféle tudatos specializálódására, ám azok jó része sem tudott és nem is akart megszabadulni a hagyományos tradicióktól. Jellemző, hogy 1949-ben, a magyar birtokszerkezetet egyébként forradalmi úton megváltoztató és társadalmilag igazságot szolgáltató földreform után 900 ezer 20 holdon aluli birtok volt hazánkban. Majd egymillió parasztcsalád, aki és amely a föld és a földszerkezetet adta lehetőségekkel a tarsolyában, de évszázadok alatt technológiában, szelekcióiban, a gazdálkodás egészében megszokott módon, azon nem sokat változtatva végezte termelőmunkáját. Hogj-an is lehetet volna szakmának tekinteni a mezőgazdasági munkát?! Mégha az is volt részeiben és he- lyenkint. A szakma az ember tudatos termelői tevékenységének egy-egy speciális területe. Az „ipari” munkás igy, hogy „ipari”, csak a statisztikában szerepel, valójában a munkás esztergályos, marós, villanyszerelő, kárpitos, hegesztő. A paraszt az — paraszt. Vélték és vélik még ma is sokan, s ma már egyre inkább indokolatlanul. Mert igaz, hogy a paraszti munka színvonala, belső struktúrája „egységes” volt, egyoldalúan sokoldalú, de érdekes ellentmondásként mióta kialakulóban van hazánkban az egységes szövetkezeti parasztság, azóta kezd végre és valahára differenciálódni. Azóta lett és lesz szakmunka. Nem mint paraszti szakmunka. Az megszűnőben van, mégha ez a folyamat nem is megy egyik évről a másikra. Az első nagy, szövetkezeten belüli munkamegosztás szinte a szövetkezeti mozgalom ki- teljesedésével együtt megkezdődött: növénytermesztés, állattenyésztés, kertészet, szőlészet... gépműhely, a többek között. Még a régi paraszti munkában felnőtt, ahhoz szokott emberekkel kellett megoldani e munkamegosztást. Kellett! Mert enélkül sem volt elképzelhető a korszerű, nagyüzemi mezőgazdálkodás. Az eltelt évek tovább szakmásították a paraszti munkát, pontosabban mindinkább a szakma színvonalára emelték emelik azt. Növénytermesztő? Igen. De kukoricához, vágj- búzához értő szakemberekkel Állattenyésztő ? Igen. De szarvasmarhához, sertéshez. baromfihoz, vagy juhászathoz értő szakmunkásokkal. Traktoristák és vegyszerezők. Szaktanfolyamok, szakvizsgák, oklevelek jelzik, törvényszerűen a fiatalabb korosztály ‘ keretein belül, hogy a nem egységes parasztságból egységes szövetkezeti parasztsággá vált osztályon belül egy sajátos „szocialista”, még közelebbről ipari igényű rétegződés alakul ki. Törvényszerűen, persze! Ma már nem elég „mindenhez” érteni. Ma mind kevesebbhez kell érteni a szövetkezetben is, de mind jobban, mindinkább tudományos alapon, a speciálizáilt szakemberek szintjén. El kellene mohdani, s ha i mondták már, akkor el kell még tíz- * szer és ezerszer mondani, hogy a szövetkezetekben egyre inkább nem egyszerűen szövetkezeti tagokra, hanem a mezőgazdaság szakmunkásaira van szükség. És el kell jönnie annak az időnek,s el is jön, hogy a „mezőgazdasági” dolgozó kategória éppen úgy csak statisztikai fogalom lesz a népesség főbb számainak vizsgálatában, mint az „ipari”. Szakmunkások itt is, ott is. Alig egy évtizede, hogy kiteljesedett a szocialista mezőgazdaság hazánkban. S már erről beszélünk. Nem kell újabb évtized, hogy erről is, mint a múltról essék szót Ügy, mint ahogy most a régi, a mindent termelő parasztról és gazdaságáról beszélünk. «Jó bornak is kell cígér I Reklám és termelőszövetkezeti kereskedelem Ma már aligha kell azon vitázni, hogy a közös gazdaságokban nem elég csupán megtermelni az árut, hanem eladni is kell tudni. Az új gazdaságirányítási rendszerben különösen megélénkült a szövetkezetek kereskedelmi tevékenysége, hiszen manapság már nem csupán a hagyományos mezőgazdasági termékeket kell értékesíteni, hanem a melléküzemágak által előállított különféle cikkeket is. Megyénk szövetkezetei közül jó néhány parkettát, szerszámnyeleket, ládákat készít, mások keszegsütőt, halászcsárdát nyitottak vagy szeretnének nyitni, ismét mások saját címkével ellátva hozzák forgalomba boraikat. Néhány kiragadott példa ez csupán, mégis azt bizonyítja, hogy egyre sokszínűbb, változatosabb a termelőszövetkezetek tevékenysége s ez előbb-utóbb magával hozza a kereskedelmi tevékenység bővülését is. Az elmúlt évek eredményeit figyelve elmondhatjuk, hogy a szövetkezetek megtanultak gazdálkodni. De el- mondhatjuk-e nyugodt szívvel azt is, hogy kereskedni is megtanultak? Ma még aligha. Látszólag ellentétben áll ezzel a megállapítással az a tény, hogy mégis eladják áruikat. Ez igaz, de rögtön hozzátehetjük ezt is, — mert eddig mindig akadt vevő. A nagyobb terméshozamokkal, a melléküzemági tevékenység bővülésével azonban a későbbiekben a piac is egyre telítettebbé válik s akkor már nehezebb lesz eladni. Érdemes megemlíteni, hogy néhány közös gazdaságnak máris nehézségbe üt-; között egjes faipari--termékek értékesítése. S talán itt lehetne kitérni arra, hogy a termelőszövetkezetek döntő többsége még él a reklámban, a propagandában lévő hatalmas lehetőségekkel, ami nagyon sokat segíthet az áru biztonságos, vagy esetleg jobb áron való eladásánál. Termelőszövetkezeti reklám? Lehet, hogy első hallásra furcsának hat ez a meghatározás, de előbb vagy utóbb biztosan nagyon is természetesnek tűnik majd. Hiszen egy kereskedelmi szakember reklám nélkül nagyon nehezen képzeli el a kereskedelmet a világért sem mondana le erről a hatásos eszközről. Aligha szükséges azt bizonyítani, hogy a szövetkezeti reklámtevékenység gyermekcipőben jár, de azért mégis érdemes felsorolni néhány példát. Elsősorban talán azt, hogy Budapesten a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumnak bemutatóterme működik, amely a magyar élelmiszeripari cikkeket ismerteti, propagálja. Lehetővé teszi a kül- és belföldi vásárlóknak, hogy megismerkedjenek a termékekkel, válogassanak s felvilágosítással szolgálnak az előállító üzemről is. Nos, a négyezer kiállított termék közül mindössze tizenöt olyan van, amelyet termelőszövetkezetek küldtek be. Pedig semmi akadálya nincs annak, hogy jóval többet is kiállítsanak. Csak érdekességként érdemes megemlíteni, hogy megyénk szövetkezetei egyáltalán- nem képviseltetik magukat, nem található a polcokon például a szövetkezeti borokból egyetlen palack sem. De folytathatnánk a példákat: nem hívják fel a figyelmet az új termékekre, árucikkekre. Nem található egyetlen olyan prospektus, kiadvány sem, amely a megye szövetkezeti termékeit ismertetné — a belföldi, de akár a külföldi érdeklődővel. Érdemes elgondolkozni ezen, különösen azért, mert több termelőszövetkezet újabb vendéglátóipari egység, kenyérbolt létesítését tervezi, vagy éppen saját címkével ellátva akarja forgalomba hozni borát. A szövetkezeti vezetők tudják, hogy a megfelelő döntéshez megfelelő információra van szükség. A vásárló döntéséhez nem kevésbé kell a jó információ. S aki előbb, jobb és hathatósabb információt ad — az jobban boldogul a piaci éleiben is. Kaposi Levente Gumiembrr a msoáJóasyfalon a technika vivmanyai napjainkban forradalmasítják a tudományt, az oktatást. Képünkön: oktatási célokra készített gumibabán végeznek kísérleteket az orvostanhallgatók. A „lezajló problémák" árnyékában A feleslegesen vizenjls, szószátyár nyelvi formálás ellen emelt gátak egyre szőkébb területekre szorítják vissza a beszéd töltelékeket, a szó- és mondatismétlésekei, a képzavarban szenvedő nyelvi képleteket. A sokszor kárhoztatott bürokratikus szóvirágokból összeszedhetünk egy-két csokorra valót, de már ritkábban kapnak nyelvi szerepet a során, a fele, a síkján, a vonatkozásában, a vonalán, a szintjén, a kérdése töltelékszóként funkcionáló kifejezések. Napjainkban a legelevenebb hiba, hogy az élet egyszerű tényeit, jelenségeit is igen bonyolult nyelvi formálásban írjuk le, s így olyan komplikált beszédhelyzetet teremtünk, amelyben a beszélőtárs aktív figyelme is gyengül, s az információk átvétele, megértése is lehetetlenné válik. Egy legutóbbi tanácskozáson jegyeztem fel a következő mondatot: „A konkrétan, sokoldalúan tárgyalt lényeges problémák lezajlásának lehettünk tanúi.” A mondat nyelvi formája önmagában véve is elvontságot tükröz, s tartalmára vonatkozólag is a bizonytalanság érzését kelti a hallgatókban. Mi eredményezte ezt? Elsősorban az, hogy az előadó több, önálló információt nem nyújtó szót, kifejezést (konkrétan, problémák lezajlása) használt, s feleslegesen bonyolultan szerkesztett mondattal informálta hallgatóit. Valóban nagj' az ellentét az aránylag igen egyszerű tartalom, mondanivaló és azt közvetítő nyelvi forma között. A mindennapi élet természetes beszédének szó- és kifejezéskészlete egyre nagyobb mértékben szorul vissza előadóink, felszólalóink beszédében, s a mindent túlkombináló nyelvi formálás a legkorszerűbb dolgokat is bonyolulttá teszi. A rostára tett mondat is ezt példázza. A nagy előadók, a kiváló statiszták éppen arra törekednek, hogy a mondanivalóhoz idomítsák a nyelvi formálást, s készakarva ne keressék a homályt, s az egyszerű problémáknak ne kerítsenek nagy feneket. Űjabban ez a típushiba egyre terjed, mert egyesek azt hiszik, hogy a tudatosan bonyolulttá szerkesztett nyelvi képletekkel hitelesebbé teszik az információnyújtás folyamatát is. A hibáztatott mondatban is elszaparodtak az értelemre apelláló, a racionális jellegű nyelvi forr mák, s ezek bosszút is állnak, mert a hallgató nem ’kívánta végig kísérni a beszélőt „á problémák lezajlásában”, s egy ideig közömbösen hallgatta az előadót, s végül is kikapcsolódott a beszélőtársi viszonyból. Dr. Bakos József, a nyelvtudomány kandidátusa : -s-s-i Recski asszonyok ajándéka Vietnamnak A hős vietnami néppel szolidaritást vállaló recski asz- szonyok és lányok elkészítették hasznos ajándékukat, egy 135 horgolt kockából ösz- szeállított takarót. Az ötletet a járási nőtanács adta, s így csatlakoztak a recskiek az „egy takarót Vietnamnak” eine ve-és ű országos mozgalomhoz. Nagy gonddal és szeretettel kezdtek a horgoláshoz a háztartási munka közbon, vagy a hivatallá elfoglaltság, tanulás után. A közös ajándék készítésében nyolcvan asszony vett részt, s segítettek a község általános iskolái is. A takaró 135 kockáját a napokban harminc asszony és lány horgolta egybe a bányász kultúrotthon- ban rendezett összejövetelen. Az ajándékot március 9-én küldik el a járási nőtanácshoz, hogy juttassa el rendeltetési helyére, a Vietnami Demokratikus Köztársaságba. Az antitalentum mintájára a dráma- és irodalomtörténészek, a dráma- és regényírók, az esszéírók és kritikusok feltalálták az ad- tidrámát, az antire- gényt. Hogy miért jó az, ha egy dráma anti, azaz ellen, még az- azabban nem dráma, hogy mi abban a nagyszerű, ha egy regény nem regény, hanem anti, azt én, az Anti- krisztusnak meg nem mondom^ de biztos, bogy jó, mert én hiszek az emberi elme találékonysága célszerűségében. Mindezek gondos megfontolása, érlelése után úgy döntöttem, hogy meghirdetem az antihumoreszket, amelynek első művelője, eme irányzat megállapító ja én leszek, én, az antihumorista, aki antitalentumával és antigolyóstollával — tolinak toll, csak nem ír, hanem folyik — megírja e sors- és körváltó remekművet. Íme: — Hahahaha... A két teve gúnyosan nevetett a harmadikon. Az is teve volt. Egy- púpú. A tevekacaj mint forró számum viharzott végig a Szaharán, amelyet onnan lehet felismerni, hogy a homokon és a három tevén kívül — az egyik egypúpú! — semmi sincs benne. , — Mit nevettek? — kérdezte az egypúpú teve a kétpúpú tevétől, kicsit irigykedve és kicsit alázatosan, mert a tevék között egy púp, az bizony nem hencegni való, a két púp az igazi. A tevemamák a tevelányaiknak például hófehér hárompúpú tevéről mesélnek, aki egy holdvilág nélküli szá- mumos éjszakán eljön értük és... — Egy viccen — mondta az egyik kétpúpú teve a két kétpúpú teve közül. — Egy nagyon jó viccen — erősítette meg a másik kétpúpú teve is a két kétpúpú teve közül. — Elmondanátok nekem is? — kérlelte szerényen, de kíváncsian az egypúpú teve a két kétpúpú tevét és illendően, mint ahogy a szerény, szegény gyáváknak, a szürke kis egypúpú tevéknek a hatalmas, büszke, döly- fös kétpúpú tevékkel szemben illik, már előre nevetett. Így: — Hehehehe... — mert az egypúpú tevék így nevetnek, sok „e"-vel, s nem sok „a’’-val, ami mélyebb zengésű, s mint ilyen, a kétpúpú tevéknek van fenntartva csak. — Elmondjuk a viccet?.., Hahahaha — fordult nevetve az egyik kétpúpú teve a kétpúpú tevék közül a másik kétpúpú tevéhez — Elmondhatnánk... éppen el... Csak... — Csak? — riadt meg az egypúpú teve, s amint hallotta hangos töprengését az egyik kétpúpú tevének... — Csak... attól félek, hogy amúgy sem értenéd meg — mondta erre a kétpúpú tevék közül az egyik kétpúpú teve. Mire a másik kétpúpú teve is rv gyot bólogatott. Eddig a történet, mulatságos, a viccri szóló történet, de a t nulság még hátra va A tudományos magy> rázat. Amit hozzá ki még fűzni, mint val mi füljegyzetet en antihumoreszkhez, h szén még nincsenek c vasóim hozzászokva i antihumoreszkhez. tanulság pedig a fc vetkező: A tudósok régi töprengenek, hof miért szomorúak tevék. A tudósok tö] rengése nem egészt indokolt. Mert példa a kétpúpú tevék ne olyan szomorúak, mi: az egypúpú tevék, kétpúpú tevék tudat egy viccet, egy humu ros kis történetet. I miután azt nem mon: ták el az egypúpúna azért? szomorú az eg% púpú teve. Ügy éljek én! (egri)
