Népújság, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-16 / 39. szám

ÉLŐ IRODALOM

Megjegyzések Fejes Endréről és új regényéről

A Rozsdatemető megírá- sáig Fejes Endrét kísérletező írónak tartottuk, aki legjobb novelláiban a szürke, vegetáló életformák elutasításával és az idillikus álmodozások vállalásával kereste írói szándékainak kifejezését. A primitív léttől elszakadó, szebbre és jobbra törő vágyak meglehetősen körvonala katlanok voltak, hősei pedig sokszor gyámoltalan, kiszolgáltatott emberek, akiket elsodort ugyan a körülmények vihara, de mégis ők ra- gyogtattak fel egy csillagot, ők meséltek csodálatos szépségekről, ragyogó tengerekről és örök napsütésről. A Vigyori és A hazudós legszebb példái ennek az írói alapállásnak, amelyre irodalomkritikánk meglehetősen egyértelműen alkalmazta a romantikus jelzőt.

A Rozsdatemető ezek szerint szemléletváltást mutat: a vegetálás ellenpólusa itt már nem az álmodozások meghatározatlan világában keresendő, hanem a gondolkodva élt élet logikus rendjében. Az objektív történelmi-társadalmi determinációk helyrebillentették az író szemléletét, s a novellák romantikus írója Itt érett realista alkotóvá.

(A Rozsdatemető fogadtatása sem volt persze egyértelmű: világnézetét nevezték marxis taéllenes szociáldar- winistának, íróját az egzisztencializmus hirdetőjének, de támadták nyelvét és stílusát is).

Az bizonyos, hogy Fejes Endre művészi szándéka igényes, magas szinten mérhető. Az ő írásai is arról beszélnek, amit Tamási Áron saját esztétikai elvéről szólva így fogalmazott meg a Vadrózsa úgé-ban: „... Az a kettősség, vagyis a testnek és léleknek a jelenléte az emberi személyiségben, gyakran láthatatlan csatatérré teszi a személyiség életét, A csatatér helyén harmóniát csak úgy tudunk teremteni, ha a test és lélek egymás elleni harcából az emberi élet egységét próbáljuk megteremteni. Ha ezt meg tudjuk, vagy meg tudnók csinálni, sokkal boldogabbá tennők az embereket, s velük együtt természetesen a társadalmat ’.

Uejes Endre is az embe* ri élet egységét akarja megteremteni, az emberi világ dialektikus összefüggéseit szándékozik ábrázolni. Alakjainak vágyai igazában nem romantikusak, hanem a személyiség kettősségének egyik oldalát jelzik, harcban állva sokszor a világ nyersebb valóságával. A test és lélek egysége, a vágyak és lehetőségek harmóniája, ennek költői emelkedettsége és érzelmi—gondolati teljessége alkotja az írói vállalkozás elérendő legmagasabb szintjét.

Üj regényének, a Jó estét nyár, jó estét szerelem címűnek témája beilleszkedik az eddigi művek sorába: a boldogságra vágyó „sötétkék ruhás fiú” reális célok és -lehetőségek nélkül ' tragikus boldogtalanságra' jut. Egy szorgalmasan dolgozó munkásfiú görög diplomatának adja ki magát, körülötte meg törött életű nők, boldogságot kereső lányok forognak. A fiú élni akar, élvezni az életet, luxuséttermekben vendégeli meg változó partnernőit. Esténként nyelveket tanul, a beszélgetésekben rosz- szul fűzött mondatokat kever idegen szavakkal, és egy-egy találkozáskor elkölti egész

havi fizetését. Utolsó kalandjában igazán szerelmes lesz, d<; jövendő menyasszonya fényt derít csalásaira, amiért brutálisan meggyilkolja. A felelősségre vonó rendőr elengedné, de összetörve bevall mindent, és kétségbeesetten zokogja: „— Pedig szerettem az életet”.

A sötétkék ruhás fiú is a teljes életet szeretné, a boldogságot, mint Fejes Endre i annyi más ösztönös, vagy tudatos alakja. A hazudósok, a mocorgók, a vigyoriak és a Hábetler Janik testvére, egyazon írói szándék teremtette mindannyiukat. A fiúban már van valami erőszakosság, tétova gyámoltalansága agresszív, lelki sérüléséből fakadó kegyetlenséget takar. Mert nem nyúlt feléje senki segítő kézzel, hogy parttalanul hömpölygő élet- szeretetét a reális lehetőségekhez, a társadalmi erkölcshöz igazítsa. így gátlástalan romboló lesz, felvillanó vágyai a céltudatos életprogramhoz elégtelenek. A test is hamar összeroskad, mert a lélek lárstalanul beteg.

Ji ármilyen érdekes prob- lémát jelez ez a regény, egészében mégis sikertelennek tekintjük az írói vállalkozást. A személyes tragédia ebben a regényben olyan végzetes pontja a lelki egyensúly felbomlásának, amely elmélyült kidolgozást kívánt volna. Itt azonban a :felvillantott szerelmi kalandok és a titokzatos ,.sötétkék ruhás fiú” más társadalmi kapcsolatai kevésnek bizonyulnak a valóság jellemformáló erejének hitelessé tételére, mert kidolgozatlanok, szürkék, jellegteleneik.

Ugyanakkor soknak látszik az egyes helyzetek ismétlődése, mert ugyanazon jellemsajátosságot mutatják, de nem gazdagítják a hősről kialakított képünket. Ügy tűnik, ez alkalommal Fejes Endre nem tudott megbirkózni a valóságos tényanyag és a művészi átalakító élmény ellentétéből fakadó feladatokkal, így regénye alatta marad az eddigi Fejes-művek művészi szándékának. Az elmélyültebb kidolgozása vagy egy nagyobb ívű epikai formát igényelt volna, vagy pedig egy sűrített drámái novella kereteiben emelte volna művészi szintre a személyiség belső egyensúlyának felbomlását jelző érdekes témát.

Mindez felveti Fejes Endre szerkesztő művészetének ellentmondásait, és a legutóbbi évek prózájában jelentkező új regényforma, az úgynevezett problémalcereső regény kérdését. Az epikai részletességet nélkülöző regény rendkívüli szelektáló művészetet kíván, mert az írónak olyan jellemző epizódokat kell kiválasztani, amelyek lélektanilag is hitelessé teszik a szereplők fejlődését, vagy változását. Ezért kompozíci- és telitalálat a Rozsdatemető, melynek kiemelt helyzet- és jellem-motivumai művészi erővel képesek e követelményt teljesíteni. Fejes Endre új regényében ezek a motívumok kidolgozatlanok és egyoldalúak. Így bekövetkezett az elszür- külés, és a szerkesztésbeli gyengeség jellegtelenné tette a témában benne rejlő lehetőségeket is.

M ai prózánk érdekes jelensége, hogy a kiugróan nagy sikert éléi t műveknek nincs folytatása. A Húsz óra és a Hideg napok színvonalát íróik még r.cm szárnyalták túl. Fejes Endre új regénye sem lett a Rozsdatemető művészi színvonalának folytatójává.

E. Nagy Sándor

Rival Geor ges Charles:

Kikötő Dunker que-ben.

(MTI foto — — Szebellédy Géza felvétele)

FORGÁCS KÁROLY;

Emlékek között

Uétéveukinl .sejtjeim hagytak el, maja a gügyögő gyermekévek.

Az ifjúkor vadászbombázói emelkedve-zuhanva géppuskáztak, bombázták életem ragyogó célpontjait, s mire leülepedett a korom és a füst:* a gépek messze tűnték.

Előttem hegyek meredtek az égnek. Szerpentinjein új utakra indultam. Mögöttem folyó rohant, habzó hullámai átfutottak rajiam, s kimosták belőlem

a gondtalan nevetés fényeit, az éles kiáltások zizegő nyilait, a mindennapok apró szikráit: bezárt ajtók kulcsait sodorták ki ujjaím közül, hogy sok küszöböt már soha többé ne léphessek át.

Állok az ajtók előtt, kezem a merev kilincsen, se kulcsom, sem álkulcsom nincsen, a tömör ajtók szemem sugarait visszatérik, nem láthatok át rajtuk, nem juthatok át rajtuk, a jelen körei összezárulnak körülöttem, s a nyitott réseken csak a múlt felé nézhetek. Visszakérődzbetem a tűnt évtizedek során belémrakődoit emlékképcket s rávetíthetem az elém meredő falakra: újra élhetem életem,

S mily jó így: az állóképek serege megmozdul a fehér falakon, szemem kinyithatom-becsukhatom: csak azt látom viszont ebből a sokfeszes, színes, szélesvásznú némafilmből, mire szívesen emlékezem mindig.

Daráik Lajost

Sunyisz a Só

i.

Esténként kijárogatott az öreg az istállóba. Elmatatott ott, aztán már indult is aludni. Vacsora nem kellett neki.

—■ Rossz színben van az apád! — jegyezte meg az anyja.

Sunyisz nem válaszolt. Kanalazta az ételt s már sietett is.

Egyik este váratlanul benyitott a szobájába az apja. Az ágy megvetve, de a fiú sehol.

— Koslal már? — kérdezte a feleségét.

— Csak a barátaihoz jár — védte az anyja.

Az öreg semmit sem szólt erre. Hümmögött magában, még egyszer benyitott az istállóba. / Elfelejtette talán, hogy az este már végigjárta a hideg, árván hagyott ho- dályt? Á karámokat vizsgálta, egy rozsdás lánc a kezébe akadt, bekente. Csak ezután indult vissza a házba. Asszonya már ágyban feküdt, 3 mint megriasztott állat, lesett ki í súlyos dunna alól.

— Nem jött haza, mi?

— Hiszen alig ment el...

— Küld ki hozzám, ha megjön — s egy darabig vizsgálódott még a konyhában. Vegyes ételszag terjengett a fehér falak közt, meg vitatni kimondhatatlan ridegség.

— Hová küldjem ki?

— Hozzám, az istállóba! — mordult fel az öreg s mint akit megzavarnik, sietett útjára.

— Ennek sincs helyén az esze — motyogta magában az asszony. S valóban, valami nem tetszett az urában. Hónapja? Vagy talán másfél? Valami zavaros erő kínozza ezt az embert. A mozdulatait, a cselekedeteit, a tekintetét és a beszédjét is. Régen sem beszélt feleslegesen. De akkor minden szavának helye volt. Pontos, meghatározható szavai eligazították a családot akaratábm és ízlésében Mert mindig az ő akarata szerint cselekedtek. De most zavaros. Mi keresni valój a van az istállóban? Éjnek idején? Hogy kijár esténként, mint egész eddigi életében, az rendjén van. Megszokta már, senki nem kívánhatja tőle, hogy amit ötven éve mindennap megtett, arról pár hét alitt leszokjon.

A pítvaraitó nyikorgására felrezzent. Óvatos lépéseket hallott. Ez csak Sunyisz lehet. Megérezte fiát a Lépésekben, az apró zajok it felrezzentő mozdulatokba:!.

— Te vagy az?

— Ént

— Apád akar veled beszélni!

A fiú megnyitotta a szobi ajtaját. Majd tétovázott és elindult a konyha irányába.

— Az istállóban van... Mondom én neked, valami nincs rendben apádnál...

— Egészséges ő — hallatszott a fiú válasza.

— Valahol máshol van a baja.

Egyik sem mondta ki. De jól tudták ők ketten, hogy az öreg a lovak miatt bánkódik. Kétszer vették el az öregtől. Először, amikor a szövetkezetnek át kellett adnia, — és ezt még csak elviselte. Ha nem is dolgozhatott mellettük, azért csatc láthatta napközben, és ha ürügyet keresett bemehetett az istállóba. Másodszor pedig, amikor a szövetkezet eladta a lovakat, Megjöttek a városból, megnézték valamennyit s a fintorukból látszott, hogy nem értékelnek egyet sem többre a lovakból, mint hogy jó lesz virslinek.

Az őre" ott ült a priccsen, egy pokróc alatt.

— Megfázik! — nyitott rá a fia.

Az öreg fáradtan elhessentette magától a sajnálatot.

— Hol kujtorogsz te éjszaka?

— Éjszaka? Sehol — s mert látta, apja szemében még ott a kérdés, felforrt

benne 1 vér. — Magának este tizenegy éjszaka?

Az öreg felnézett rá. Máskor talán pofonnal utasítja rendre a feleselő gyereket, de most a tekintetében ott rezgeti valami rneefoghatatl in gyámoltalanság. Kifejezéstelen szürkén meredt a fiára, aki hasonló volt, mint ő, mégis más. Pedig a tartásában, a fejének tagadó mozdulatában önmagát érezte. S mégis, valahogyan messze érezte magától a tulajdon fiát. És azzal a kifejezéstelen gyámoltalansággal akarta visszarímánkodni magának azt, akiben menedéket találhat nagy-nagy bajéra.

— No, nem azért mondtam! — csillapította Sunyiszt. — Katonaviselt ember vagy, oda mégy, akkor, amikor akarsz... Ez a te dolgod. Én csak kérdeztem. Hát már az is baj?

— Nem baj! De mióta kérem apámat, hogy vegyünk egy tévét... Akkor itthon nézném.

— Nem mi leszünk az utolsók a faluban, akik vesznek. Csak várd ki türelemmel.

— Várok. De azért is megyek el.

— Csak menjél, ha akarsz...; Nem ezért hivattalak.

A fiú nekitámaszkodött az!. egyik oszlopnak. Cigarettára' gyújtott. Az öreget ri'erta kí-l náita. Soha nem is állhatta,! naég a szagát sem.

— Tudod, hogy az elnök eladta a lovakat?

— Az várható volt.

— Hát pers»e. De el is viliéi.

— Ha egyszer eladták, akkor mért csodálkozik ezen? Maga talán nem hozta haza a lovat, ha egyszer kifizette?

— De ez egészen más. Ér» ha vettem vagy eladtam, akkor a magamét adtam el, és a magam pénzéért vettem.

— A lovakat megvette a tá- esz, aztán eladta. Tiszta sor.

— Nem olyan tiszta — állt fel az öreg. — A Musztángot is elvitték.

— Azt meg mért hagyták volna itt?

•— Reggel beutazunk a városba, készülj fel rá.

— Minek mennénk i városba? — ütődött meg a fiú a szón.

— Benézünk! — az apa megállt a fia előtt. — Megnézzük, hogy hova vitték a Musztángot.

— Bolondságon töri a fejét, apám!

Nem bolondság az! Még televíziót is vehetnénk. Mert igazad is van. Itt á pénz és neked azokhoz kell járni bámészkodni. Igazad van, szégyen azt — s úgy nézett a fiára, mint aki áldást vár. V ala- mi nagy ügyre áldást kér és vár, éppen attól, akinek kötelessége engedelmeskedni; tenni azt, amit ő, az apa, parancsol. . • • • ... rrr

A fiú Szótlanul kifordult az istállóból. Az apja ezen az éjszakán le' sem hunyta a szemét s már hajnal háromkor keltette Sunyiszt.

II.

Egy tízest adott az öreg annak, aki eligazította őket. mellékutcákon vágtak keresd