Népújság, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-16 / 39. szám

JEVGENYIJ VINOKURQV:

FORMULÁK

Át-átesünk 9 kurta formulákon.

„Hogy vagy?" S a másik, a ritmus szerint:

„I/assan.” — „No, akkor..," — „Minden jót, barátom!” Aztán megtorpan mégis, rádtekint, lassan beszélni kezd:

„Hát... hogy lehetnék...'«

— szavai tétovák, ügyetlenek. —

Feleségem... a múlt héten temették.

Most meg a lányom fekszik. Nagybeteg Hát... így vagyok.

De egyszer eljöhetnél...”

Sapkája a szemén. „Sír?...'»

Hosszá csend...

„Hogy vagy?” — „Lassan.” Ritkán mond többet ennél. De ez még, látod, semmit sem jelent,

SZTANYISZLAV KUNYAJEV:

SIETSÉO

Örök lázban, sietve éltem, és azt gondoltam: helyesen.

Siettem — én magam sem értem: hová, miért — örökösen.

Szerettem volna pénzt keresni,

ruhákat venni, szépeket,

neki — aztán: ne hajtson semmi!

Élni csavargó életet!

Szemügyre venni a vflágott Vonat hív, mintha mondaná:

— Siess! — Majd egyszer... Nekivágó,....

Hová? Nem is tudom hová.

Siettem én, velem az évek... igyekeztem, türelmesen.

Ki tudja: sok munkám zömének nem volt talán értelme sem.

Lépteim már kényelmesebbek.

Mehetnék már; Akárhová!

— Siess! — Vonatok sisteregnek.

Hová?... Már nem tudom, hová.

(Rab Zsuzsa fordításai,

CSANADY JÁNOS:

VASUTAK

Vasutak a tömör szobában átcsattogják a könnyű csendet, a mozdulatlan sejtfalak síneken száguldva pihennek; a vaskerék, akár a forgó olajos csontba ágyazottan, egészségesen szárnyralobban, váltó csattog, madár kiált, sas kering a tömör szobában, törökhoni hegyek felett, s nyújtózkodnak Szibériában vörösfenyők és tűhegyek — a világ minden moccanása e sínekben rezget ezüstben —- egy űrhajó repül amottan, s kéken lebeg a Föld a füstben.

FARKAS ANDRÁS:

PILLAIA1KÉ1'

Indázó szófűzéren át.

Kusza beszéden át, keresztül Nagy eszméit ismerteti.

Szavai, szédít folyton, tovább.

Szeme, arcizma épp ha rezdiil.

Csak a levegő kell neki.

Figyelem, helyzetem fonák,

Szemem, arcizmom meg se rezdtil.

Mert biztos részvét kell neki —

Szidom magamban rokonát,

Lelkemmei döfném őt keresztül —

Es akkor mi derülne kl? I

— Nem bánom. — s apám kedvetlenül igazgatta a Beszkart-zubbonyt. — Legyen neked, Jani. Ne mondjátok, hogy mi állunk utatokba. Csak egyet kérek. Az órát. Apánk óráját, a tulaezüst óráját. Ennyi emlékem legyen róla.

A következő pillanatban felcsattant Jani bátyám hangja:

— Soha! Még azt is? Hát ilyen kapzsi vagy?

A zsebórának története volt, nem is egy, tulajdonképpen annyi, ahányszor öregapám elmesélte. Szép óra volt, tulaezüst, kettős fedéllel. A boszniai okkupáció idején szerezte; kapitányától kapta, mondta egyszer, máskor azt mesélte, hogy Mostarban vette, s amikor valaki azt mondta neki. hogy biztosan agyonütött miatta egy gazdag bosnvákot. csak mosolygott, sokat sejtetően, Öregapám büszkesége volt, amikor kinyitotta kettős fedelét s azt mondta, „tudjátok, az úgy volt”, bosnyák hegyek jelentek meg a láthatáron, s mintha nem is őt hallottuk volna, hanem hegyi patakok zúgását.

Az óra nélkül utaztunk haza, még aznap, a temetöbul

egyenesen a vasúthoz mentünk. Apám soha nem bocsátotta meg az órát, Jani bátyját nem látta, soha többé.

•> Most pedig itt van a levél. Jani bátyám levele. A borítékon iromba betűkkel a nevem, meg a város, de utca, házszám már nincs rajta; soha nem leveleztünk, honnan is tudhatná címemet? öt napig bolyongott a levél, mig megtaláltak. Azt írja, siessek, ha még látni akarom, mert „az Űrhoz készül, végső számadásra”.

(Csont István illusztrációja)

A papos fordulat megmosolyogtat, mert Jani bátyám mindig úgy jelent meg emlékeimben. mint azon a napon. kivörösödve és izzadtan, amint ordítva ragaszkodik földhöz, házhoz és a tulaezüst órához. Hpsszú pantallómban végigmegyek a szobán, de nem vesz észre, kezében a tulaezüst óra. vastag nikkel láncon. Apám fáradtan legyint. .s.a körvetkező pilla- . natban már a koporsó mögött lépked, a Beszkart-zub- bony életúntan lötyög rajta. A többire csak homályosan emlékszem, s most, a hosszú falusi utcában többször is meg kell kérdeznem, hol laknak. Rézi nénit sem ismerem meg, de ő tudja, hogy ki vagyok, félénken megölel,

tül. Még sötét volt, s valami lomha tejfehérség ült a házak felett, amikor megtalálták a karámot. A mrgas drótkerítésen túl csak sejtették, hogy élő testek párolognak és mozdulnak olykor.

A portás álmot dörgölve kászálódott ki vackábóL

— A faluból jöttünk. Este hoztak ide lovakat. De az egyiket nem adjuk — mondta az öreg. Arcán elszántság és ravasszság. — No, nem kell beijednie.« Hoztuk a pénzt is érte!

— Az nem ilyen egyszerűi

— mordult fel a telep érdemes őre. — Azt csak papíron lehet elintézni. Majd reggel, ha jönnek az állami kupe- cek... — és maga is mosolygott elmésségén. — Addig keressenek egy kocsmát

— Megnézhetjük talán, hogy itt van-e? — kérdezte az öreg és táskájából egy üveget húzott elő. — Ezt meg igya meg az egészségünkre.

— De hát az nem ilyen egyszerű...

— Megnézni csak szabadi?

— beleerőszakolta az őr markába az üveget. — Jóféle kisüsti. Ilyent nem kap a sarkon.

Az őr hümmögött még, amikor az öreg már arra tartott, amerre az állatok álltak. Egyszerűen és csendesen álltak, összetorlódva és beletörődve a sorsukba.

— Ebből baj lehet, apám j — jegyezte meg Sunyisz. fir- í tette ő már, hogy mit rkar az

(fpja. De hát hiába lopja el. í ^Megtalálják. A passzus sincs ilaeg hozzá. És egyáltalán »incs joguk hozzá, hogy elvigyék a Musztángot — Baj lehet belőle, hallja?

— Tartsd n szád! — szólt rá az apja. Arra ment, amerre legjobb ösztöne vitte. Közben halkan mondogatta a ló nevét —- Musztáng! Te Hé! Musztáng! Musztáng!

így járták körbe az álltt- lőmeget Egy-egy ló bánatosan feléjük fordult. Mintha gazdájára, gondozójára várna

a magunk gyermeke sírását kiérezzük a sok száz gyermekpanasz közül tévedhetet- lenül. És magunkból felhangzó panasz az, senkiével össze nem cseréljük.

És kezdett út képződni az állattömegben. Közelebb jött a nyerítés, egyre közelebb.

— Musztáng! Te! Hé! Musztáng! — sziszegte az öreg.

jét és úgy nyihogott a Musztáng. Sunyiszra még csak rá sem nézett.

— Jössz velem! Bizony! — simogatta az öreg a lova fejét.

— Baj lesz ebből, apám! — mondta a fiú. — Rendőrségre kerülünk!

— Hallgass — káromkodott az öreg.

s most csalódottan és lomhán újra befelé fordult, ahol meleg társai párállottak.

—■ Musztáng! Hé! Te! Musztáng!

S akkor valahol a kör belsejéből halk nyerítése hallatszott; mint egy jel, csattant fel a néma hajnalban. Olyan volt a nyerítés, mint amikor

S egyszercsak ott állt előttük Musztáng. Fekete mén volt, karcsú és még erős. Pedig nem volt fiatal. Sunyisz is ismerte, hiszen apja kedvenc lova volt, akinek a hátára először tette fel a fiát. „őbenne megbízom, meg bizony!” mondta. Ott állt és örömmel nyerítette el a panaszát. Apja vállára tette feElindultak. Az öreg harapófogót vett elő táskájából és hatalmas részt vágott a kerítésen. Amikor messze jártak már, megálltak. Ittak egy nyeletet, majd pénzt vett ki kabátja zsebéből az öreg.

— Te itt maradsz a városban! Megkeresed a hivatalos embereket és kifizeted nekik

a lovat. Amennyit kérnek, annyit fizetsz érte! — sok-sok százast adott . a fiának. — Húszezer! Mind is oda adhatod érte. De marad még televízióra is. Ha ügyes vagy. De alkudni ne alkudj!

Musztáng szinte érezte, hogy róla van szó. Nyihogott közben s talán először vett tudomást gazdája fiáról, aki a hátán tanult lovagolni. Sunyisz úgy érezte, hogy a ló sír örömében.

III.

Amikor a hivatalos emberek nem álltak vele szóba, Sunyisz majdnem sírt dühében.

— Apám elsorvad — kö- nyörgött. — Ha a szövetkezeinek négyezret fizettek, mi háromszor annyit adunk érte. Meg áldomást is... — hiszen érezte ő, hogy nagy baj lesz abból, ha a passzust nem viszi magával.

Azok meg, akiket az őr állami kupeceknek nevezett, csak nevettek rajta.

— Majd a rendőségre tesz- szük át a Musztáng ügyét — mondták ki az utolsó szót.

— Nem kell láradniuk — felelte szomorúan Sunyisz. — Magam is megteszem.

Szemét elborította szomorúsága harmata s ezen keresztül úgy látta apját, amint sok-sok ember közt áll, valahol középütt, mint az a ló, akinek a hátán lovagolni tanult.

A kupecoktól egyenest a rendőrkapitányságra ment, hogy a kötelességének eleget tegyea.

S neSéz léptekkel trfséf vii

gig az udvaron.

— Meggyöttél, Laci, nahát meggyöttél, — mondja folyton. — Megemberesedtél, — áll meg egy pillanatra, mert emlékei ben ma is tízéves vagyok. — Szegény Jani bátyád, — és sóhajtva enged előre az ajtóban.

Jani bátyáin pedig ott ül a tűzhely mellett, ünneplőben, mintha állandó készenlétben lenne, hogy bármikor indulhasson az Űr elébe.

Csak este szólt, erre a r 111 9 natra várt

egész nap. Még mindig ott ült a tűzhely mellett, ünneplőben.

— Köszönöm, hogy eljötté!. Nehéz napok ezek. Bevégez- tetett, indulnom kell immáron az Űr elej be. Szeretném rendezni földi dolgaimat.

Nem válaszoltam, s ő is hallgatott. Aztán keresztet vétett, talán csak azért, mert nem jutott eszébe semmi, de az is lehet, hogy áldásnak szánta.

— Szeretnék megbékélni apáddal, — mondta végre, s bort töltött egy korsóból. — Mindig bántott, hogy apánk koporsójától haraggal váltam el az edes testvéremtől. Gondolom, te szólj neki. Megmondod, hogy nincs a szívemben harag.

Lassan beszélt, halkan, közben lecsukta a szemét, mintha már gyakorolná a2 örökkévalóságot. Semmi nem emlékeztetett belőle hajdani

anl bátyámra, aki vörfsen es izzadtan kiabált, azt hiszem. épp ebben a szobáoam Fáradt volt, arca földazínű, már előre hasonult a porhoz, amelyből vétetett.

— Nem tudati, mi történt akkor, — mondtam végre. — Gyerek voltam még. De ahogy hallottam, talán nem is volt más oka a haragnak, mint az óra, öregapám órája. Mindig ez fájt apámnak, nem is felejtette soha. Még ma Is mondja, hogy őt illette volna, mert emléke ®e maradt öregapámtól. Ha igazán meg akar békélni vele, küldje el neki az órát Legalább most, amíg nem késő.

Nem szólt, csak nézett a semmibe vagy az örökkévalóságba. Mellényzaebébő! kihúzta az órát, íölkattlntotta fedelét, nézegette, vissza tette a zsebébe, aztán sokáig, fontoskodva igazgatta a nikkel láncot.

— Azt nem.

— De hát az Űriwen elejt»« készül. Oda nem kell. Meg aztán apámat illette volna.

—_ Akkor sem. így fogok az Űristen elejbe állnL

Hallgatott, a nikkel lánc szemelt pörgette öreg ujjal között. Aztán fölállt, átballagott a másik szobába, ahol annak idején a ravatal állt, ő is ott fekszik majd, ünneplőben, katonás merevséggel, ahogy a hajdani őrvezetőhfe illik. Vele lesz az óra is, a vastag lánccal. úgy mint most. Mert csak az a néhány pillanat szépítette meg az életét, amikor vasárnap délelőttönként a templom előtt, kíváncsi és irigy pillantások gyűrűjében, fölkattintotta fedelét, s megmondta a pontos időt. Mindenki hallgatta, mint a kinyilatkoztatást, pedig nem is volt rá kiváncsi senki. Ezek a pillanatok a titokzatosba, a boldogság kékségébe emelték, mert a pontos idővel az élet értelméről is vallott a tulaezüst óra. Mindenki tudta ezt. Amikor fölkattintotta fedelét, mint varázslatra, bosnyák hegyek körvonala derengett fel a láthatáron, s az időtlen tengerek a falu határáig nyúltak. Zúgtak a messze erdők, s mindenki ismeretlen tájakra emlékezett.

Apám ma is hallja az er- dőziigást, de minden nappaj távolabbról hangzik, az időit mélyéből.

II I Ezekre a régi dol- gokra talán már senki sem emlékszik pontosan. Ha visszagondolok, csak Jani bátyámat látom; vörösen és izzadva kiabál az alacsony szobában, aztán hirtelen kérésbe hajlik a szava, hogy újra felcaattanjon.

—• Mindent neked! Mindent csak neked! Ür lettél! Mit akarsz még?

Apám csak ül az asztal sarkán, ha szól, hangját elnyeli Jani bátyám kiabálása, ilyenkor megigazgatja da- róc Beszkart-zubbonyát. szája sarkában halvány mosoly, s Igazán nem tudom, hogy ez a beleegyezést jelenti-e, vagy a lemondást, mert fáradt s nincs kedve vitatkozni.

Két napja halt meg öregapám, az asszonyok a szomszéd szobában ülték körül a ravatalt, valamelyik időnként felnyögött, valószínűleg csak illendőségből, ők meg idebent osztoztak. Tízéves lehettem, a temetésre hosz- szú pantallót kaptam; időnként végiglépkedtem a szobán. hogy Jani bátyám is méltányolhassa büszkeségemet, de észre sem vette.

— Nézd, Jóska. — s hangja most kéréssé szelídült — úgy gondoltuk, mi itt maradunk a házban, nektek úgyse kell. A földet továbbra is mi bírjuk. A mama a mi gondunk, neked meg adunk az örökrész fejében kétszáz pengőt.

Jóval később, a visszatérő beszélgetésekből tudtam meg, hogy nevetségesen csekély összeg volt, mert a ház, akármilyen is, csak húz, s két hold szántó tartozott hozzá. Ahogy múltak az évek, ez a két hold egyre nőtt apám képzeletében, s álmomban én is hatalmas búzatáblákat láttam, a szélben erdők hajladoztak, a hegyoldalban mindig szüret volt, s a lányok örökké énekeltek;

— Igazságtalan vagy, Jani, — mondta apám, s igazgatta rosszül szabott Beszkart- zubbonyát Jani bátyám fölemelkedett, arca vörösen tüzelt.

— Én igazságtalan? Neked sikerült, te úriember lettéi, mi meg alant maradtunk, paraszti sorban. Legyen istened, Jóska!

CMatyf Lén]«;

Órát az Úristennek