Népújság, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
— Tegnap volt tizenöt éve, hogy a vállalatnál dolgozom. Bizony. Másfél évtized. Ügy mentem be, hogy titokban arra gondoltam, a közvetlen főnököm a vállamra csap, átnyújt egy szál virágot, vjgy mit tudom én mit, és gratulál. Amikor egész nap a kutya sem szólt hozzám, a munka után két társamat meghívtam egy-egy pohár sörre... Ittunk, s befutott a főnököm is. „De jól megy, de jól megy" — mond ti inkább jó szándékú cuk- kolással, mintsem gúnyból. Kértem neki is eggyel... Aztán még három konyakot is, s aztán elmondtam neki, hogy miért iszom én, aki nem szokott, és hogy rosszul esett, amiért megfeledkezett ő is és más is arról, hogy én már tizenöt éve... Ugye... Mégis másfél évtized... Ss akkor a főnök elszégyellte magát Káromkodott egy cifrát és valami olyasmit mondott, hogy igazam van, nagyon igazam van, de nehogy azt higgyem, hogy őt, aki ugyan csak tix éve van a vállalatnál, a tizedik év alkalmából bárki is köszöntötte volna. És hogy ez neki Is fájt.. Ogy vélem, teljesen fölösleges, hogy nevét is mondjam, munkahelyét is közöljem annak, aki ezt elpanaszolta nekem. Van törzsgárda-jelvény, s ezzel kész. Van öt-, tíz-, avagy húszéves munka után járó jelvény, ezt évente, néh* kétévente kiosztják, mintegy összegyűjtve, annak is aki hét, annak is aki tizenhárom, avagy tizennyolc éve dolgozik az üzemben, öten, vagy húszán kapják egyszerre,-----nnrftni i í S zámon tartó szép felelősség néha még többen is, ami jó is, helyes is, megbecsülést is kifejező gesztus, de... Igen: én dolgozom itt tíz éve. Pont ma tíz éve. Te dolgozol ott, abban az üzemben már húsz éve, s éppen ma húsz éve, hogy oda beléptél. Húsz év az életedből, vagy tíz, de az összeforrt az üzem, a gyár életével, mint ahogy az üzem és a gyár sorsa, dolga összeforrt a te életeddel. Szép és jó dolog az esetleges — az se mindig! — közös ünnepség. De te és én a „mi” ünnepünket, azt az egyetlen napot szeretnénk megünnepelni, amely egyedül az enyém, a tied: egy vállveregető és nem lekezelő jó szó, egy szál virág, egy mosoly, egyetlen szó csak, hogy tudják, akiiekéi együtt dolgozol, lám tudják: tizenöt éve éppen ma! Mert egyáltalán, ki az, aki tíz, vagy húsz évet tölt egyetlen üzemben; ki az, aki életének napról napra mind nagyobb részét adta és adja kétségkívül, szeretett, ha sokszor szidott is, de mégis megszokott műhelyének, munkájának, társainak, egész üzemének? Sokfajta ember lehet az ilyen. De egyben azonos e sokféleség: becsületes, kitartó, szorgalmas emberek. És ennyi év után az ilyen ember nem érdemelné meg, hogy személy szerint is, egyedül őt is számon tartsák? Feltétlenül! Igen — mondhatnák és mondják is — szép és nemes gondolat lehet ez, de e nemes gondolat szülője jöjjön ki egy ötezres üzembe, ahol még mindig jönnek-mennek az emberek, ahol a személyzeti osztálytól, le a csoportvezetőig, már az is gondot okoz néha, hogy megismerjenek egy-egy embert. De azt is minek? Mire megismerik, kilép, .s jön egy másik, aki marad, de jön egy hatodik, aki ismét kilép! Ügy vélem, van ebben igazság. Pontosabban, ebben is van igazság. Ha a dolgok adminisztratív oldalát nézzük. Ha a kartotékok, a jellemzések, a nyilvántartások, a millapok oldaláról nézzük az embert, amelyet egy jól szervezett társadalomban kétségkívül ezek az „adminisztratív” dolgok tartanak a bérlistán, az SZTK nyilvántartásán, avagy segély- és nyugdíjügyek kartonjain. Mindez kétségtelen! De miért kell mindent adminisztratív úton elintézni? A rubrikák nélkülözhetetlenek, de ugyanakkor, mint a bűvészinas seprűje és vedre, veszélyesek is, ha nem ismerjük, vagy nem vagyunk képesek kimondani a „megállj”-t jelző varázsigét Ezek a Ráfizettek az álomcsomagolásra rubrikák rácsok Is lehetnek, amelyek bezárják áz embert, az egyént a maga érzéseivel, szándékaival, egyéni nagy, mégha a rubrikák szempontjából elhanyagolhatóan kis ügyeivel is. Miért nem tarthatná ezt nyilván az üzemi KISZ-szervezet, avagy a nőtanács? Miért ne lehetne ilyen érzelmi-értelmi nyilvántartásba venni azokat, akik már évtizedet vagy még annál is többet töltöttek el egy-egy munkahelyen? Hogy az ő évfordulójukon egyedül őt, esetleg őket külön is köszöntsék, hogy csak őt, vagy őket köszöntsék: hogy érezzék és tudják, számon tartják mind valamennyit, személyesen is. Kell? Igen, továbbra is kell a törzsgárda-jelvény, a közös ünneplése azoknak, akik a törzsgárda tagjai. De jó lenne, ha lenne ünnepe annak is, aki a törzsgárda tagja. Mert mibe kerül egy mosolygós kézfogás, egy szál virág? Semmibe! De aki ezt kapja, talán milliókért sem cserélné el. Hisz van-e nagyszerűbb érzés annál, ha tudom, tudod, hogy számon tartanak bennünket, ha kellünk és fontosak vagyunk a közösség számára, ha dolgos éveinket ünnepi másodpercekkel is honorálják? Nem hiszem, hogy van. m/^ ^ Zúg a község, haragszanak a felültetett emberek —, mert az egri TECHNOLUX Ktsz bélapátfalvi csomagolástechnikai üzemében a tavalyi év végéig a korábbi Ígérettel ellentétben nem hogy száz- nyolcvan, de még fele ennyi dolgozót sem tudtak megfelelően foglalkoztatni. Bélapátfalván ugyanis még ez a kis létszám is soknak bizonyult: már a nyáron „kényszerszabadságra” -irányították a munkásokat s az idjpi január hatodikától ugyancsak fizetés nélküli „pihenőre” küldték a gárda felét. Mások pedig időközben egyrészt — kevés keresetük miatt — maguk akaratából, másrészt az üzem felmondást miatt váltak meg a szövetkezettől. Nem lehetett sokáig titokban tartani, így ma már Bélapátfalva határain túl Is tudják, hogy a csomagolástechnikai üzemre — amelynek letelepedésekor egyébként a helyi cementgyár közel egymillió forint értékű épületet biztosított s ezt később a saját részesedési alapja, illetve bérköltsége terhére további 262 ezer forintos munkával rendeltetésszerűen átalakította, ellátta villamos energiával — alaposan ráfizettek... Hozzávetőlegesen egymillió forintos veszteséget emlegetnek az üzemiek s ennyi tűnik ki a ktsz egri vezetőinek elejtett szavaiból is. A tényleges helyzetről nehéz pontosabb képet alkotni, mivel az ügyben vizsgálatot végzett ellenőr éppen kórházban van, a szövetkezet elnökétől, főkönyvelőjétől alig lehet valamit megtudni s a KISZÖV pénzügyi osztályvezetője a témával kapcsolatban — mint közölte — nem nyilatkozhat.(?) Különösebb nyilatkozatok helyett — így egyelőre „csak” a szembetűnőbb tények vallanak most A bélapátfalvi üzem elmúlt évről visszami- radt, hatszázezer forintra becsült raktárkészletében eladatlan áruk egész sora — ötezer kocsonyástál, százhúszezer kempingtányér, közel százféle tasak s#: ezres garmadája s még ki tudja ml minden — vádolja a rossz piackutatást, mindazokat, akik azt hitték, hogy az osztályba sorolásánál lényegesen gyengébb minőségű alapanyagból is lehet viszonylag drága és keresett termékeket előállítani. Mert — meg kell hagyni — a Bélapátfalván készült Aruk jó része bizony meglehetősen drága. S ezt a fogyasztók előtt aligha menti az üzem költséges berendezése, lelszerszámozása, az új dől- !|*aók betanítási bére, a muakások olykort cseűése-botlása. A műanyagból gyártott úgynevezett „eldobó edények" ára<na még eléggé magasnak tűnik ahhoz, hogy az ember használat után valóban lemondjon róla. Mivel annyi pénzért — még a nem túlzottan takarékoskodó felhasználók is inkább a hagyományos edények mosogatását vállalják, a műanyag tálkák eldobá sa helyett. Nem véletlen ezek után, hogy o; üzem termékeiből például a tavalyi nyolc hónap alatt összesen csak 1 752 000 forint áru gyártmányt értékesítettek. Mondhatni most, hogy utólag könnyű okosnak lenni. No de ki nem ismeri el, hogy előzőleg is lehetett volna alaposabban tájékozódni, tervezni? S vajon a szövetkezet és a felügyeleti szervek felelős vezetői miért mulasztották el a józanabb felmérést, miért döntöttek éppen a műanyagüzem létesítése mellett — amelynek anyagellátása országosan is gondokat jelent, a szervezése, gazdaságos irányítása pedig egy fényképész illetve fodrász profilú szövetkezetben eléggé bizonytalan? Hogy nem vették észre a bélapátfalviak kínlódását? Ugyan milyen lehetett ott az ellenőrzés, a segítségadás — ha ekkora veszteség bekövetkezhetett, ilyen mennyiségű áru felhalmozódhatott ... ? Hogyan feledkezhettek meg arról, hogy a kínálkozó falusi női munkaerő jó szándékú foglalkoztatása még nem minden: ehhez állandó munkát, hasznos feladatokat is szükséges biztosítani, s csupa olyan megrendelést kell gyűjteni, amelyek teljesítése minden tekintetben megalapozott? Kissé furcsa, hogy most jobbára csak az egész éves anyagellátási zavarokban s a beszerzésben, értékesítésben addig kevésbé érdekelt dolgozók mulasztásaiban keresik a hibák okát. Kétségkívül mindezeknek is nagy része van a történtekben — ám, hogy a biztatott emberek többsége máig sem kerülhetett az üzembe, a kényszer- szabadságra küldött negyven asszony kenyér nélkül maradt. az inkább csak a látszat kedvéért foglalkoztatottak pedig nem egy esetben veszélyes, kényelmetlen körülmények között dolgoznak a, kevéske fizetésért, minden bizonnyal mások Is vétkesek. Mostanában, mintha valahogy levonták volna a keserű tanulságot, hallhatóan nagyobb gondot fordítanak a piackutatásra — két magángépkocsin is fúrják a* orszáAk év elf je óla nagyobb energiával sugároz a Petőfi-adó. A Laki-hegy! felújítási program keretében sor került a Petőfl- adó műsorát sugárzó berendezések korszerűsítésére is. Üzembe helyezték az új irányított antennarendszert, amely 2 db 86 i méter magas, csőszerkezetű adótoronyból áll. Ezek közül az egyik képünkön látható. (Bozsán Endre felvétele) j „Nyomja a sódert...” A címben idézett argó jellegű, zsargon ízű nyelvi képlet olyan frazeológiai egység, amelyben mind a nyom ige, mind a sóder névszó elvesztette eredeti s ónálló jelentését, s a szólás nyelvi egységében arról informálnak bennünket, hogy aki nyomja, vagy löki a sódert, az fölöslegesen sokat beszél, lényegtelen dolgokról fecseg, nagyhangú frázisokat pufogtat stb. Ezeknek a jelentéstartalmaknak a kifejezésére eddig is több szólásszerű nyelvi formát használtunk fel: üres szalmát csépel, levegőbe beszél, mellébeszél, sokat szót, keveset mond, valamit szói, semmit se mond, csak a szót vesztegeti stb. Azután feltűntek a következő nyelvi formáit: nyomja a szöveget, nyomja a szószt, s ezek már nemcsak arra utalnak, hogy valakinek semmit se nyom a szava, s üres a beszéde, hanem arra a szituációra is, hogy nincs egységben a szó és a tett, t értékét veszítette a közlésben szerepet vállaló szóhalmaa. Természeteden nincs is tisztelete tovább a szónak, ha valaki visszaél vele. A hallgatóban kétely támad, s a kétely árnyékában megjelenik a cinizmus is. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen született meg a címben idézett szólás is, s nem véletlen, hogy sokan tiszteletlennek és durvának érzik. Amennyibe# valóban a szóval való visszaélésre utal a szólás, illetőleg azt ítéli él, nyelvi szerepéi jól teljesíti, s tompul bennünk az ellene érzett ell«J- szervünk is. Különben a múltban is durvának érzett é* tiszteletlen nyelvi formákkal fejeztük ki a szóban forgó szólás mondanivalóját. Itt csak a köpi a szót nyelvi képletet idézzük bizonyításuL Azt azonban semmiképpen sem tartjuk megnyugtatónak, hogy szólásunk más jellegű beszédhelyzetekben is egyre elevenebbé válik, s használói szándékosan vállalt cinizmussal élnek vele. Sajnos, éppen ezekben a helyzetekben még nagyon \ életerős a szólás, és jellemzés kedvéért ilyen összefüggésben kap nyelvi szerepet az irodalmi nyelvben is. Újabban alakváltozatai is keletkeztek (löki a sóáfert), s a szólásban szereplő sóder szó is önállósodott sajátos átvitt jelentésekkel. Dr. Babos József a nyelvtudományok kandidátusa 'DízmitUé a Száz nap és száz éjszaka dolgoztam azon a találmányon, amely szerény, de optimális számítás szerint évi tízmillió forint tiszta hasznot hoz a Gombgyártó és Kerekítő Vállalatnak. A találmány lényege, egy olyan armatúrás izip- pantóval felszerelt fröccsöntő esztergagép, amely szénmonoxid- ból, vagy hamuból, mrradék uborkasalátából, avagy erdei levegőből — teljesen mindegy, hogy miből — saját maga vonja ki a gombgyártáshoz szükséges alapanyagot, aztán maga önti, formázza, esztergálja, lyukasztja, meózza, és fel is varrja. Nem érdektelen hozzátenném, hogy maga a gép 2,45, azaz kettő forint negyvenöt fillérbe kerül miután kuko- ricacsuhéból éppenúgy elkészíthető, mint mondjuk stanicliból. vagy a mirelit-csirke nylonzacskóidból. Vitán felül áll tehát, hogy találmányom fi nemcsak egyedül álló a maga nemében, nemcsak arra alkalmas, hogy forradalmasítsa a gombipart, de arra is alkalmas, hogy szinte a semmiből állítson elő valamit. S ez nagy szó. Valamiből már gyakran csináltunk semmit, de semmiből valamit még csak az életrajzokban sikerült. Találmányban most először. Érthető hát, hogy nagy-nagy boldogsággal és még nagyobb magabiztossággal mentem fel Krampács Hugó vállalati igazgatóhoz, a gombgyártás régi és nagy szaktekintélyéhez, aki valamikor mint egyszerű gombkerekítő kezdte, majd mint lyukasztó folytatta. — Kedves igazgató elvtárs, korszakalkotó találmánnyal jöttem, forradalmasítani fogja a gombipart — mondtam szerényen, de lelkesen, ahogy az egy magamfajta feltalálótól elvárható. — Ennek nagyon őrülök, Pemetei kartárs — mondta az igazgató, de nem ültetett le, mert sok volt a dolga, leveleket kellett aláírnia. — Éj mi lenne az a találmány? — kérdezte óvatos kíváncsisággal. — Lelkesen, de tudományos precízséggel, a tervrajzok, a dokumentációk felmutatása mellett magyaráztam el találmányom lényegét — Ez igen — mondta tétovázó hangon az igazgatóm. — És mondja kedves Pemetei kar- társ, mit kér ezért az újításért? — Találmányért kérem... , , — Jó, legyen találmány, ha annyira ragaszkodik hozzá... Mit kér? — Mit kérnék? Nem kérem a törvényesen és azokat a gazdasági számításokat is, amelyek révén egy esztendő alatt tízmillió forint tiszta nyereséghez juthat OZ üzen*. előírt százalékot, mert engem nem a pénz, hanem az üzemem iránti lelkesedés ösztönzött... ötvenezer forint... Vagy negyven. Nos, negyvezezer forint, azt hiszem, méltányos ugye? Krampács Hugó rám nézett, aztán a plafonra, s egykedvűen jegyezte meg: — ötszáz! — ötszázezer forint! Nem, azt ne... — Mondom, ötszáz forint! — De igazgató elvtárs... Egy tízmilliót hozó találmányért ötszáz forintot... ez... ez képtelenség... — Miért lenne képtelenség? Ha a maga találmánya jó is, igaz is, akkor is csak jövőre lesz jó és igaz... S akkor is a dolgozók nyeresége rovására fizessek én magának neg'/venezer forintot? Hogy képzeli? önző, antiszociális fráter maga, hallja! ötszázat és egy vassal sem többet! Szivemben fájdalmas kacajjal távoztam Krampács Hugó szobájából. ötszázért nem adom. Legalább hatszázat ígért volna. Találmányom most a fiókban hever. Tízmillió hever a fiókomban! Pardon, uram ninct egy húszasa? Másodikon megadom... reprt) got — t jutalékos alapon végzik az anyagbeszerzést Néhány árucikk kiáramlása már meg is kezdődött .a újabb termékekkel próbálnak jelentkezni. Még a Lipcsei Vásárra is küldenek műanyag cikket mutatóba! Ez azonban még ugyancsak sovály vigasz. Az alapanyagot készítő két nagy monopolvállalat ugyanis sem ' az első, sent a második négyed- " évi igényt nem igazolta visz- sza, így gyakorlatilag továbbra is bizonytalan az ellátás, a folyamatos termelés, a gépek gazdaságos kihasználása, a munkásgárda foglalkoztatása — h’ába vannak megrendelések. Így viszont meggondolandó még az üzem eddigi profiljának megtartása is. Ha nem akarnak ezután is csupán álmokat csomagolni — sürgősen célszerű talán más lehe« hetőségeket, újabb, hasznosabb ötleteket keresni, hogy az amúgy is nagy veszteség ne emelkedjék tovább, elkerüljék a ráfizetést és a dolgozók eddigi jövedelmének csökkentését. Gyón! Gyula
