Népújság, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

A magyar irodalom utolsó hősi éneke

„EGER'

A z irodalom életében, mint az élet egyéb területein is, vannak olyan események, amelyeknek jelentőségét csak jóval később, talán évszázadok múltán tudjuk felmérni.

Ilyen esemény volt a Kisfaludy Károly szerkesztette Auróra 1828. évi kötetében, tehát 140 évvel ezelőtt megjelent „Eger” című hősi elbeszélő költemény. Vörösmarty Mihály áldozott ezzel az eposszal az egri hősök halhatatlan emlékének, s hogy valamiféle jubileumi alkalom indította el az eposz megírásának útjára, högy vállalta a szükséges történelmi tanulmányok elvégzését, mutatja az, hogy a költeményt 1327- ben kezdte írni s fejezte be, amikor is 275. évfordulója volt a nagy egri ostromnak.

Abban, hogy egy kivételes tehetségű költő egy európai érdekű, kimagasló hőstettet páratlan jelenítő erővel, formai tökéletességgel és nyelvi szépséggel megénekel, még nincs semmi különleges, egyedülálló. Azt kell mondanunk ilyenkor, hogy téma és író, nagy téma és nagy író egymásra találtak s ez kétségkívül gazdagabbá tette a világirodalom értékállomá- mányát. De hát ez máskor is, máshol is előfordul.

Hanem el kell mondanunk valamit erről a hősi énekről, amit csak most, megjelenésének közel másfél százados évfordulóján lehet elmonda-1 ni.

U örösmarty Eger című

* eposza irodalmunk utolsó hőskölteménye. Ez a hatalmas műfaj, amely a görög és latin földön. Homeros és Vergilius műveiben érte - e) műfaji szabályainak klasz- szikus tökéletességét, magyar földön ebben a hőskölteményben lobbant utolsót és el lehet mondanunk, hogy méltó költő méltó témával énekelte el az eposz hattyúdalát.

Igaz-e mindez, amit állítunk?

Az utolsó másfél száz év alatt alig született a világ tájain nemzeti, hősi eposz. Az

utolsó másfél század nagy történelmi eseményeit, háborúit, forradalmait, a mi szabadságharcunkat is regényírók írták meg, nem akadt költő, aki ezer és ezer sort írt volna csiszolt hexameterekben. Mert nem akadt volna olvasó, aki ezeket az ezer és ezer sorokat elolvasta volna. Hősi események akadnak bőven ma is, elnyomott népek szabadságharcaitól szerte zeng a világ, de ezeket ma a regényíró, a filmrendező, a rádió- és tévé-tudósító énekli meg. Gyorsabb lett az élet üteme és megváltoztak a kifejezés eszközei.

Az Egfr című eposzt bírálói kimagasló helyre állították. Elég csak Toldy Ferenc- re hivatkoznunk, aki „minden nagyobb poétái mív minden postulátumát ki látja elégítve, akár az egységet, az egészséget tekintve, akár a részek természetes elrendelését. Vörösmarty e műve révén Tasséval tehető paralel- lába.”

Ugyancsak Toldy Ferenc írja a Kritikai Lapokban: „Ez a magyar eposzok koronája, melyben annyi művészi értelemmel a legkülönfélébb alkotó részekből oily harmonious egész állott össze, hol nem tudjuk, a nemzeti s individuális bélyegek különlegességeit és sokaságát, vagy az érzések festését vagy a történetek fűzését, vagy az erőben s lágyságban szigorú szaba- tosságú s ismét virágzó képekben dús előadást csodáljuk, vagy a technoi tökélyt magasztaljuk s tűzzük ki példányul. Ez a kis Ilias, ez az eposaink eposa, melly maga elegendő költőjére múlhatatlan fényt és ragyogást árasztani.”

Az Eger tehát a kis Iliász.

Homeros műve 15 684 sor. Vörösmartyé ennek csak egyötöde, 2789. És micsoda sorok! Kosztolányi írja: Olyanok, mintha piros betűvel volnának szedve. Vörösmarty számunkra az ünnep.

Zengessünk meg néhányat ezekből az ünnepélyes, fenséges sorokból. Lírai hely- szinrajzzal kezdődik az ének:

Megnehezült az idők viharos járása jölötted Öh Haza! Halmaidon s letarolt alföldi meződön Régi halál lakik és dühödötten táboroz a harc.

Sirhalmok hegyeid, és völgyed sirgödör, ősi Nagyságod nagy romja magad, még állsz, utósó Harcodat állván a vas erőszak ütései ellen.

Díszesen áll Eger a termékeny völgybe kitéve,

S mintha leélt idejét álmodná vissza, megaggott Várkoszorúzta fejét kisded dombhátra lehajtja;

Bús-mormolva fut a testvirhabú csermely előtte S pártáinál szüzek és nem enyelgő gyermekek egymást S a boruló tájat félénken nézve bolyognak.

Vékony ködbe vonult és csendes az ég is; alatta Tévedező madarak járnak, s a puszta mezőben Száguldó lovagot kisérik vizsga szemekkel.

Benn a mély csendet csak néha szakasztjá meg a zaj,

A megütött fegyver zaja s bús éjféli harangként Zeng egyedül és messzeható riadással az őrszó.

Fenn pedig a haza bánatját hordozva szivében All a harci Dobó.

Török követek érkeznek a tyákon. Köztük — írja a költő vár falához, s jöttük hírére a

vár népe megjelenik a bás- köztük hattyúi Egernek

Két deli lány, lebegő magzatja Dobónak:

Ifjú Dalár s karján a már-már h'ervatag Ida.

Vörösmarty szerint tehát két lánya volt Dobónak. El kell gondolkodni azon, hogy az irodalom csupa lánnyal ajándékozta meg az egri vár hős védőjét. Vörösmarty Dalárt és Idát teremti meg a költői szabadság méhéből, hogy a zord harci környezetben idilli ifjúságot és reménytelen szerelmet fessen, később, a múlt század derekán Tóth Kálmán színműíró hozza világra Dobó Katicát, a hasonló című történeti színműben. De míg Ida és Dalár, talán éppen az eposzi műfaj kevésbé népszerű volta miatt elvesztek a feledés homályában, Katica a színpadról lelépve, mai napig is a köztudatban éi. Ebben a kedves leány-virágzásban, amelynek valószínű célja az volt, hogy a harcoló egri nők, kézműves feleségek, paraszti asz- szonyok alakját egyetlen, stilizált személyben testesítse meg és a lehető legközelebb hozza Dobó alakjához, nos, ebben az az igazság, hogy Dobó az ostrom előtt két esztendővel nősült meg és a török közeledtének hírére feleségét, egy esztendős Ferenc nevű kisfiával hazaküldte szüleihez. Később valóban született leánya Dobónak, akit Krisztinának hívtak, s akit a szerencsétlen sorsú költő, a magyar Villon, Balassi Bálint vett feleségül. marty. Villantsunk fel egy

Páratlan festői készséggel képet az ifjú Pető hadnagymutatja be hőseit Vörös- ról:

Itt legelöl jár ifjú Pető erdélyi pejével Melynek aranyhpnes takaró foglalja be hátát,

S amint a dobogó földet gyors lába dagasztja Könnyű fejét bogiári alatt meghajtja kevélyen.

A gyermek pedig ül, fél szakra kerítve palástját Mely kék habjaival dúsan dagadoz le kerekded Vállairól. Gyöngyös csillag kapcsolja be mellén.

Széle szegett s lebegő két sarka virágos, ezüsttel.

És ez alól deli teste tűnik, mint tiszta virágszál Gyöngyszemű szűk övvel kettéválasztva derékon,

Csillagok és szép hód háromsorú gombjai mellén S deli sugár combján legszebb égszínre lehintve,

Túri süveg koszorúzza fejét, rátűzve fehéren habzik az ékes toll, s rózsás arcokra vet árnyat.

A török tábor vezetői így

jelennek meg a költő tollán: Ahmát áll tábort óva közöttük Bö ruha hullámzik hátáról s vérmezejében Gazdag arany hímek képeznek sokhabú tengert.

All maga naptűzként s szeme a táborra, világit Gyémántos botját komoran tartja kezében S amint szertetekint hatalommal, barna szakálla Göndörén elterjedt bokrával lengedez állón.

Szemközt... haloványan, mint egy ijesztő

Jött Ali szürke lován $ nagy száraz termete látszél^

Mint valamely csontváz, bőrrel beborítva, szemében Régi kegyetlenség s káröröm üle borongva.

A várvívás így indul meg:

Jel löveték, fényes gömb a makiári tetőkön Mely egyedül, mint szép csillag felszálla s tűiével A bus alkonynak szabadon szegdelte homályát S im egyszerre kibödültek táméntalan ágyúk ...Gergely koszorúi lidércként Elmentek haragos sugarakkal az éktelen éjben Lőtt koszorúi után a vár megbödüle mind négy Oldalain s jégzáporként elszórta tekéit.

Az ostrom szünetében Zol- folyul ejtett török lánnyal: tai így enyeleg Leilával, a Leszesz itt egyedül szép hölgye magyarnak Karcsú magyar mezben lesz termeted éke kitetsző S Zoltai, én leszek az, ki ölelni fog abban örömmel.

Jöjjön bár fél föld harccal, harcolva mcgólak... így szólt s egyszersmind kezdé illetni szelíden Ifjúi tagjait, a pihegő két halmot, az ékes Kis kezet és félvén tévedni vidéki vadászként 'A selymes haj alatt ragyogó sima vállon akadt meg.

Közel háromezer sor. Belő- Különös, hogy Eger városa lük alig lehet szemelvényeket figyelemre sem méltatta a válogatni, 'szép után még dicsőségét megéneklő költőt.

. , , .. .. .. - Erre céloz Vörösmarty, amiszebb következik, gyönyörű kor a Rossz bor címfl versé_

sorok közt hamvad e! az utol- bek harmadik szakában így

só eposz. szól:

Mondják, Egernél hires bor terem.

Veretnbé szűrik tán? Nem ism erem.

Megénekeltem hőseit, borát S mind e napig nem láttam áldomást.

Talán nem volt a város ve- helyet kapnak mindazok,

zetőségében literátus műveltségű ember?

B

! ízzunk abban, hogy egyszer elérkezik a jóvátétel ideje, megvalósul a vár belső udvarán az a szoborgaléria, amelyben méltó

akik ennek a városnak hírét- hevét öregbítették irodalomban, művészetekben, tudományokban. Ott lesz Tinódi. Vörösmarty, Balassi Bálint ékes alakja. Velük kezdődik majd az egri Pantheon.

Dr. Kapor Elemér

Lent a városban hamar kezdett poesolyásodni a hó, a járdán nem is maradt meg belőle semmi, latyakká változott, amint leesett. De oda- fönt nem ilyen lesz, gondolta a kicsi Gábor. Már feküdt. Nem volt más vágya, csak az,

hogy a hegyen érintetlen, vastag hótakaró legyen reggelre. Az sem ártana, ha a teteje kissé megérdesedne. Az még jobb lenne.

Átnézett a másik szobába, ahonnan csak a mélységes csend jött át hozzá. Apja olFODOR András:

HONVÁGY

Minden utón felétek jöttem, tudtam, hogy rátok kell találnom Szelíd saroglya: domboldal az égen. esteli fény a fákon.

Fentről, a fakorlát mellől elindul valaki, integet.

Szemében rejtett izgalom.

Nem kérdez, csak vezet.

Sürög az Udvar. Hova is jöttem?

Valami régi lakodalomba?

Kezemet rázzák tisztes öregek,

I köszönnek sorba. |

Egy lány virágot ad. pirult arcát arcomon érzem.

Most sukja meg, hogy vőfélye leszek.

Karonfogva kísérjem.

Szemek vigyázó tükre, bizalom körémsürült parázsa Tatán így röppent fői a lélek tekintetektől gyúlva. lángra.

Találkoztunk már. Ezek az arcok valahonnét mindig figyeltek.

Minden kis részleien íöleszmél bennem az elfelejtett.

Egy ferde váll, egy sarlófeszülésű nyak büszke rajza.

Emlékszem rá, a pilleívű szájra, mézszínű hajra. ,

Én jártam már ezen a tájon, abban a télben is jártam egyszer.

Deres tarlóval homlokán szigorú szépen néz egy öregember.

Rokonaimtól hogyan búcsúzzam?

Mennék. Nem tudok mégse.

A halsiklású asszony derekán is marasztalás kötése.

Már kél, már visszasajog a honvágy: jövök még! — hirdeti váltig.

Lombok alól a fénydelejes arcok bogárzó csendje világlik.

Lódul velem az út, az ég megzendült érckorongja.

Mi ez a bongás? Hová repülünk?

Mesébe? Gyerekkoromba?

........... Fekete bolyháit az éj

ködök hamvaba ejti.

Lehet-e mámor csodálatosabb, mint céltalan örvény suhataga közt is egymást keresni?

ANTALI:V ISTVÁN:

vasólámpája még égett, anyja elfordulva, összehúzódz- kodva feküdt. Hogy alszik-e, nem tudhatta Gábor. Már elbúcsúzott a szüleitől, nem lehetett szólni.

Pedig ez a csend kibirha- íatlanná kezdett válni. Amit érzett, annak nem volt megfogható oka. Minden olyan volt, mint régen, reggel úgy keltek, úgy reggeliztek, úgy ment ki-ki a maga dolgára, ő az iskolába, szülei pedig a hivatalba. Az esték is úgy múltak el, mint azelőtt, nézték a televízióban a műsort, ha kártyapartnerek jöttek a szülőkhöz, ment a játék és Gábor látta, hogy senki más nem érez semmit, egyedül csak ő.

Édesapja foglalkozott vein mostanában is rendesen. Szakszerűen beszélték meg a jégkorong-meccseket, birkóztak a heverán, ha arra jött kedvük, keresztrejtvényt fejtettek, esetleg megtárgyalták részletesen a tankönyvben éppen csak fölemlített rigómezei csata lefolyását. Ilyenkor a nagy világtörténelemkönyvet vették .elő, úgy böngészgettek.

Gábor tizenegy éves volt, de apja egyenrangú vitapartnernek tartotta őt, adott a véleményére, de okosan tanulgatta is, ha szükség volt rá. Az anyja nem. Az anyja ingerlékenyebb lett vele az utóbbi Időben.

Így jött el ez a szombat. Az elviselhetetlennek tetsző csöndet a két szülő között érzékelte Gábon egész délután. Aztán megszólalt a telefon. Garami Győző jelentkezett, édesapja hivatali főnöke és azt kérdezte, nem lenne-e kedve a családnak, velük kirándulni a hegyre? Vinnék a szánkót, a férfiak a sít, és jól éreznék magukat odafönt egész nap.

— Várj — mondta a telefonba az apja —, megkérdem a feleségemet. — És eltakarva a kagylót. Gábor anyjára nézett: — Van kedved?

— Ha nektek van — mondta a mama.

— S neked, lurkó?

Ö.abban a pillanatban tudta, hogy erre a kirándulásra most nagyon nagy szükség van. De azért csendesen mondta:

— Menjünk, apa. kérlek.

És végighallgatta a program megbeszélését, hogy kilenckor találkoznának a Moszkva téren, fölmennének Csillebércig, onnan aztán átvágnának a nagy lejtőkre. Persze, ha megéheznének vagy megszomjaznának az se baj, nem kell messzire menni se ételért, se italért. Így beszélgetett, az apja meg Garárri C’-őzó, miközben ő már ’ e húzódott. Ügy tett. nr n a televíziót nézné, de n körmét rágta köz ben és gondolkodott. Az any*

Hosszú út után

Igaz. hosszú volt utazásom, s közben nem tudtam enni sem, a kocsiban nagyon meleg volt, s ráadásul fájt a fejem.

Olyan jó volt ismét belépni a kedves ajtón, küszöbön, alvók fejét inegsimogatni (A képeslapot köszönöm!)

Olyan jó volt melléd leülni, s utamnak fáradalmait elmondani, hallgatni szódat, s hagytam, — sajnálj is egy kicsit...