Népújság, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

FARKAS ANDRÁS:

HW

Szeptemberi szemérmes délután Fonnyadtan ül derűs házunk felett.

A tévében egy jóhangú leány S száz férfi — Csak egy régi film lehet.

Valóban az. Deanna Durbin és Stokowsky együtt. A lány énekel.

Hangjában ott a finom nevetés,

Amit a néző nem felejthet el.

ö, régi film! A háború előtt Talán negyvenben láttam. A leány Hatott rám, mert az akkori kölyök Éppen felnőtt. £s annyi év után

Most is hat rám a film. Ugyan miért?

A múzeumi kopott kópia Harminc év mélyéről mit is ígér?

Es felhangzik a Liszt-rapszódia!

Állástalan zenészek sikerért Indulnak harcba és Stokowskynak,

Háza erkélyén — minden hófehér — Kalapban és kabátban játszanak,

Az amerikai producerek

Ügy képzeltek, hogy a vérbő magyar

SZOKOLAY KAROLY:

BIX A

Ismeretien órák, szorgoskodó nővérek, rátok bízom magam.

Ti gondoskodtok rólam, nappalosok

és éjszakai ügyeletesek, lelkem őrzői és ápolói.

ILAT

Zene lengyel karmesterrel — remek. Ilyen számítás mit nem is takar?

S valóban! Elfelhősödik szemem, Váratlanul most nyugtalan vagyok.. Talán a filmet se most-ról figyelem, Harminc évről korábban láthatok,

A film pereg és felbolydn! a zene, Negyvenben tán, Rákóczi-indulo,

S megint Liszt, és már a régi én fel* Kutatja gyorsan, mi hová való,

Mert most megint megélem egykori IfazafiságouL, azt, amit a kor Érzett — S ahogy most könnyezni meri Szemem, mint akkor is. valamikor

Valószínűtienül remete nép Zenéje szólt, hisz akkor fegyverek, Csizmák verték az elet ütemét,

S ahogy félelmeimre ismerek,

Tudom már biztosan, hogy a darab Akkor milyen keserves hangulat Fényébe zárt engem s ez megmarad. Mert néha múlt s jelen együtt mulat.

LOM

Létem titkait ti fejtitek meg, ti vezetitek kórlapomat.

Kérlek, hogy majd egykor gyöngéd kezekkel adjatok át az elmúlásnak.

ja a kezére ütött, hogy mái" megint az a ronda köröm, mikor fogsz leszokni róla?

A műsor a televízióban véget ért, a csönd megmaradt és békésen lefeküdtek. Csak már reggel lenne, gondolta Gábor, mielőtt elaludt, csak már ne lenne ez az éjszaka.

Persze, mint mindig, elKÖ- vetkezett a reggel, talán hamarabb is, mint ahogy a lest kívánta volna, de a lélek sürgetett. Alig evett valamit, - felhozta a pincéből a szánkót, letörölgette róla a port. a talp vaslemezét smirgli-papírral dörzsölgette, hogy eltűnjön róla a tavalyi rozsda. Apja nevetett rajta:

— Majd leviszi a hó.

' A Moszkva térig valamicskét késtek, de nem történt semmi baj, Garami Győzőék a gomba előtt ácsorogtak és már messziről integettek, Győző bácsi karon ragadta apát mindjárt, hogy indulás előtt a gombában felhajtsanak egy féldecit. Gábor to- porzékolt. ott szeretett volna már lenni. Garamiék kislányával sem volt kedve beszélni. holott a két asszony is javában trécselt.

Aztán megindultak a villamossal. átszálltak a fogasra, a hófehér, havas hegyek a vasszürke fákkal és bokrokkal kitárulkoztak előttük,

hideg megcsípte az arcukat, hahózni lett volna jó, kiabálni és belehemperegni a hóba, de ha a szüleire nézett, érezte közöttük a csendet.

Pedig megvolt a hangulat, a férfiak szájából ömlött a gőz, az asszonyok a csizmács- káikról hetyerésztek. kívülről jókedvű társaságnak látszottak ás ugyan kinek van kedve ilyen napon a másikba nézni, hogy ott vajon mi van?

Az első lesiklás remekül sikerült. A két apa kormányozta a két szám, és az ő tisztük i volt természetesen visszacammogni vele a gerincre. Gábor hólabdákat gyurmolt, nézte, milyen a hó. Eléggé tapadt, az érintetlen mezőnek 3em volt érdes a teteje.

— Nem baj — gondolta.

Amikor már harmadszorra

értek vissza. Garami Győző- né megkérdezte:

— És az asszonyok? Mikor következnek ? Mi csak álljunk itt?

Győző bácsi máris fölajánlotta feleségének a szánt. Gábor az apjára nézett aztán odafordult anyjához:

— Menj helyettem, mama.

— Jó nekem itt — mondta az anyja. — Szórakozzatok csak.

Kedvetlenül indult le újra. Garami Győzőék nevettek, kiabáltak, kacarásztak és odalent, a hajlatban nagyot bukfenceztek. Olyanok lettek a sok hótól, mint két megtermett hóember. Csak éppen

párát fújtattak s éltek. Gábor szerette volna a saját szüleit is így látni. Nem értette, ők mióta nem lehetnek ilyenek, holott fiatalabbak, mint Garamiék. .

Fölfelé menet azt mondta az apjának meg Győző bácsinak:

— Kicsi ez a lejtő, keressünk nagyobbat.

— Gondolod?

— Én is benne vagyok, hogy keressünk nagyobbat) az lesz csak az igazi — mondta Győző bácsi felesége.

— Hát keressünk.

Fölértek, körbepillantotta!:,

hogy merre induljanak. Gábor akkor kinézte magának azt a helyet, amely az ő külön, szegény kis akciójának legjobban megfelelne. S arra vette az irányt. Meredek, szánkózásra és síelésre alkalmatlan lejtő volt az.

— Vigyázz, meg ne csússz!

De ő éppen akkor csúszolt

meg, elterült s még lendített is magán, hogy gyorsabban pörögjön lefelé.

Még hallotta Garami kiáltását, aztán apjáért s majd csak harmadszorra, de kétségbeesetten az anyjáét.

Az arcát szabadon hagyta, nem takarta, nem védekezett. Merő forgás volt már körülötte a világ, szeme, füle, szája, orra telement hóval s gurult egyre sebesebben.

Valaminek nekiütközött. Fatörzsnek, vagy kiálíó szikGulyás Mihály :

Szekerek az úton

— Az első „ember” elviszi a nyarat, a második meghozza a deret, a harmadik... — Az öreg János nem folytatta a felsorolást. Egy szekér zörgött el a porta előtt, a vége úgy billegett, mintha sántítana. Az egyik kerék okozta. A rozzant szekér észrevétlenül sántikált bele az öregember hangulatába. Szája szögletében ráncok verődtek össze. Otthagyta feleségét és sebes léptekkel kiment a kapuba. Hosszan nézett a távolodó szekér után.

— Mit néztél azon a szekéren? — kérdezte tőle a feleS€£6.

— Hagyjál békén — morogta az öregember. — Kimegyek a kertbe. Menj. csináld a dolgod.

Erzsi nem firtatta tovább embere gondját. rántott egyet a vállán és bement a konyhába. Alig múlt el két- három perc. már a tornácon sepregetett. Nem azt nézte, amit csinál, tekintete aggodalmaskodva

emberét

vizseálgatta.

Sokért nem adta volna, ha megtudhatná. miben töri a fejét.

Elég hamar

kiderült, ebédig se kellett vele várni. János seb- bel-lobbal jött be a kertből.

— Gyere — intett az asz- szonvnak —, leszedjük a szekeret

Erzsi nagy meresztett.

— Mi keiften? — kéx-- dezte meglepetten.

— Nem. maid idecső- dftiük az egész falut — mordult Játak. Mondtam én neked, már akkor mondtam .;.

János ingerülten közbevágott:

— Nem érdelcel, vedd tudomásul.

Erzsi abbahagyta az okve- tetlenkedést. Bezárta a köny- haaitót János beriglizte a kiskaput, maid leoldotta a kutyát a láncról. Ne zavarja őket senki, amíg leeregetik a szekér alkatrészeit a padlásról a fészerbe.

Kötélre erősítették a darabokat. Az első és a hátsó rész megizzasztotta őket, amíg a lejáratig^ vonszolták, sokat nyomtak az acélténgelvek meg a regiment vasszerelék.

Annyira belemelegedtek a munkába, még az ebédről is megfeledkeztek. Mire összeállították a szekeret. öreg délután volt. A rudat nem tették bele. mert kilátszott volna az udvarra és nem akarták, hogy a szomszédok megneszelienek valamit.

Estefelé kiment az öreaemegészen megette a rozsda. Aztán megrázta a szekéréi cfált. teljes erőből. Ezért még nem szólt, az öregember, de amikor a kovács belerúgott a hátsó kerékbe és az apró lyukakból pereeni, kezeidéit a szúcsináita morzsáiéi:, felhördült:

— Ne rugdosd. te. ne hozz ki a béketűrésből.

— Csak megnézem, miért fizetünk, mi fogunk vele dolgozni, nem maga. Nem sokat ér. Adok érte ezret, maximum ezret.

— ötben van ez nekem — mondta az öregember.

— Nyolc évvel ezelőtt még megérte. No. adja ezerért?

— Inkább összeaprítom a tűzre — mordult fel János bácsi. ' ■

— Nem vagyunk annyira megszorulva — szólt a kovács —. hogy tűzrevalóért dobáljuk a pénzt. Lassan úgyis túladunk a lovakon.

— Szóval, kétezret nem ér? — kérdezte az öreg.

— Bírunk

vele? —- aggodalmaskodott Elrasi.

— Felrakni bírtuk?! — recsegte János a szavakat;

— Hát az nem most volt, — Az asszony hangjában ijedtség remegett.

Az öregember tekintete elborult. íeiét lehajtva mondta:

— Hát bizony, elment az Idő. Nyolc év!

— Több annál, már majdnem kilenc. Tudod, akkor még jobban bírtuk...

— Ne okoskodj annyit — szólt határozottan az öregember. — Látod, milyen szekerük van.

— Hát amilyent összeadlártak, nem tudhatta. Akkor már Garami ott is volt mellette és felemelte magához, Akoria ért oda az apja, ugyancsak gurulva, mint ő. Hószilánkokon át látta közeledni az anyját is.

Garami öleléséből bújt is mindjárt az apjához, meg az anyjához. S azok most őfelette összehajoltak:

— Kisfiam — mindketten azt mondták.

Egymásra néztek, úgy kérdezték:

— Nem tört el valamijei;

Nem nem tört el semmije.

A nagy ijedelemben bevitték öt a közeli vendéglőbe, megtisztították a hójól s akkor feltűnt az orrán, az arccsontján a kezén és a térdén a horzsolás. Ennyi baja esett mindössze. S ő mosolygott a legjobban, amikor szülei össze-összenéző, aggódó pillantásait látta.

Ottmaradtak a vendéglőben s megebédeltek.

Ebéd után mindjárt kijelentette:

— Mehetünk vissza, szánkózni.

— Hát visszamegyünk?

Már indult is. Mért ne

mennénk vissza, amikor látta eltűnni azt a kibírhatatlan csöndet? Boldog volt. Csak azt nem tudta, meddig fog tartani a csönd nélküliség. De ez őt, ezen, a napon, egyáltalán nem érdekelte.

'bei' a főutcára — a tsz-irodá- hoz — az elnökre vadászni. Csak rájuk, kettejükre tartozik az üsv. senki másra. Szegről-végröl rokon az elnök. megkéri, ne verje dobra.

— Ugye — mondta az elnök — nem döglött be a téeszcsé?

— Hagyjuk most ezt. Pista fiam — szólt rá az öreg porózusán. Megveszitek, vagy aprítsam fel tűzre?

Az elnök megértette, nincs értelme az elkésett agitáció- nak. az idő elvégzett mindent. János bácsi túl van a hetvenen, már a két fiába se tudja beleképzelni a remények folytatását, városiakká lettek.' a föld már álmaikban se kísérti meg őket.

— Holnap elküldöm a kovácsunkat, alkudion meg vele.

— Veled szívesebben tenném — szomorodott meg az öreg hangia.

— Sajnos, ez nem rám tartozik. 0 fog kínlódni vele, ha rossz.

— Rossz?! — az öregember' hangia élesen csattant. — Ötvennyolcban csináltattam. hatvantól meg. csak hever.

Az elnöknek sértő szavak rohanták meg a nyelvét: „Ne nézzen engem bolondnak. ör<=-'- Az a szekér többet romlott a padláson, mintha az ég alatt állt volna, vagy dolgoznak vele. Az eső kiverte volna belőle a szút. a vasalást nem hagytuk volna rozsdásodni...” Az elnök azonban lenyelte mérgét és csak ennyit vetett oda:

—’ Sietek. ' János bácsi. Reggel elmegy a kovácsunk.

Meg is érkezett. Az öregember csalogatta volna be a házba egy kis pálinkára, de a kovács azt haitogatta: „Maid ife megkötöttük a vásárt ..

Az asszony elment szom- szédolni. míg embere átesik ezen a fájdalmas üzletkötésen.

A kovács körüljárta a szekeret. Leguggolt, egy vasda- rabb'5’ - a vasalásokat. Dünn.yögött. hoev miért nem kenték be zgfrral.

A kovács sző nélkül ballagott végig az udvaron. A kapuban visszafordult:

— Ha meggondolta magát, húzássá be a műhely elé!

Az öregember halántékában pattanásig feszültek az erek. A sarokban volt a fejsze. felkapta, és magasra lendítve lecsapott a hátsó kerékre. A szekér megvonaglott. az olaiozatlan vas felsírt ra1- ta. mintha fáina neki a gazda haragja.

Ez a hang megállította az öreg elszabaduló indulatát.

Sarokba vetette a fejszét, maid leült egy tuskóra és hosszan, semmibe révedben bámult. túl a _ szekéren. „Hogy megy az idő” — motyogta magában.

Aztán kiment a háza elé. pipázott, nézelődött, Várt arra a rozzant szekérre, arra a sántán bicegőre. Amikor meglátta, hangjában furcsa örvendezéssel kiáltott a foga- tosnak:

— Gyere csak. Józsikám! Adok neked valamit..•

A fogatos végigtapogatta a

szekeret.

— Hát igen. ez m£a njeg- jária. Belefoghatok. János- bácsi?

— Bele, fiam, neked adom. Csak vigyázz rá. Kend meg jól. régen kapott kenőcsöt.

Józsi szaladt a lovakért, befogott a Szekérbe. Amikor elhajtott a régi mellett, megrántotta a gyeplőt, és kérdőn meredt az öregemberre:

— Ezzel meg mi legyen?

— Akaszd utána, fiam, és vidd el a kovácsnak. Mondd meg. hogy mérje ö"""' a kettőt. Csak ezt üzenem neki.

— Jó. átadom — nevetett a fogatos.

A régi szekér zörögve trao- polt az új után. Az. öregember nézte, s lelkében megnyugvást érzett, hogy csaj* ezt és nem valami rt írt < üzent a ko''ác«nSi. iva^ ami haraeiában eszébe mtotl

Fernand Léger: Anya és gyermeke (mozaik)

(MTI foto — Szebellédy Géza felvétele.)