Heves Megyei Népújság, 1968. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-06 / 235. szám

KEREKES IMRE:

Álmatlanság

— Alszol? — kérdezte az asszony.

— Nem alszom — mondta a férfi.

— Máskor hamar elalszol.

— Igen — mondta a férfi —, ma nem tudtam elaludni.

— Valami történt? — kérdezte a nő.

— Nem tudok róla . s.

— Mégis . .•. máskor már régen alszol.

— Ma nem tudok — mondta a férfi;

— El kell mermed orvoshoz — állapította meg az

asszony. — Végül úgy jársz, : «tot én.

I _ — Te hogy jártál — kérdezte a férfi.

— Jó ha két-három órát alszom...

— Nincs semmi bajom — mondta a férfi.

ta az asszony —, már három évvel ezelőtt is azok az ideg dolgok jól megijesztettek. Akkor valahogy rendbe jöttél, s azóta felé se nézel az orvosnak.

— Nem vagyok ideges — mondta a férfi.

— Nem emlékszel mennyi az idő? — kérdezte az asz- szony.

— Nem — mondta a férfi —. köteles vagyok én erre emlékezni?

— Nem vagy köteles — mondta az asszony —, de ezt azért mégis furcsának tartom.

— Pedig ez nem furcsa ...

— Kérlek, ha valami bajod van, légv szíves, mondd meg. Ezzel a hajnali diskurzussal nem megyünk semmire. Mondd meg, ha valami bánt, vagy talán én ...

— Nem, nem..-. — mondta a férfi. — Szó sincs róla. Te igazán nem és senki más .1 és egyáltalán senki és semmi, csak nem tudok aludni.

— Éppen te, aki csak letetAz asszony hanyatt vágta magát az ágyon, aztán a két tenyerét a mellére fektette és úgy is maradt Gondolkozott.

— Milyen szörnyűség — mondta később —. hogy az embernek így kell bámulnia a sötétben.

— Kösz..: — mondta a

magyarázzak, aminek semmi értelme. Ezt vagy megérti valaki, vagy nem.

— Vagy nem — mondta a nó. — Engedelmeddel, ezt nem értem, s nem is akarom érteni.

— Ezt tudtam — mondta a férfi. Elnyomta a cigarettát, s lehunyta a szemét. Érezte, hogy az asszony valahol a sötétben a tekintetét keresi. El akart kerülni minden találkozást.

— Szóval, azt akarod mondani, hogy az a semmi, amit nem érzel.. s az nem hagy aludni.

— Valahogy így — mondta a férfi.

— Mégis, mit akarsz ezzel mondani?

— Semmit... — mondta a férfi.

Az asszony kiugrott az ágyból, a sötétben nekiment a karosszéknek, kitapogatta és beleült. Legalább negyedórát ült ott .szótlanul, s onnan figyelt.

— Alszol már — kérdezte végül.

— Ugyan, kérlek.; i — mondta a férfi —, feküdj le, mert megfázol.

A nő szót fogadott, bebújt az ágyba. Amikor felmelegedett. oldalt fordult, és a könyökére támaszkodott.

— Csak azt szeretném tudni. miért lett ez neked egyszerre ilyen fontos?

— Micsoda? — kérdezte a férfi.

— Hát az a semmi.. >

— Kezdjem most neked élőiről, hogy az a legfontosabb .. i

Az asszony hallgatott, a könyöklés kifárasztotta. Nem is törődött már a válasszal. Álmos lett és leküzdhetetlenül aludni kívánt. Hanyatt feküdt és utoljára az ablakra nézett.

— Hajnalodik.;. — mondta az asszony.

— Tudsz valami jobbat?

GARCIA LORCA:

á SZÍNHÁZRÓL

... A színház a sírás és a nevetés iskolája. Szabad ítélőszék. ahol az emberek ósdi és téves erkölcsi tételeket tehetnek nyilvánvalóvá, ám élő példákkal állíthatják a nézők elé az emberi szív és az érzelmek örök normáit.

Az a nép, amely nem támogatja és nem fejleszti színházát, ha még nem halott is, haldoklik. És ugyanígy, annak a színháznak, amely — akár kacagtatva, akár megríkatva — nem veszi át népe szívének társadalmi, történelmi lüktetését, amely nem fejezi ki népe drámáját, tájainak és szellemének valódi színeit — nincs joga színháznak neveznie magát; az inkább játékterem vagy olyan hely. ahol azt a szörnyű dolgot művelik, amit úgy hívnak: „időtöltés”. Nem célzok senkire, és senkit sem akarok megbántani: most nem az élő valóságról beszélek, hanem az előttünk álló megoldatlan problémáról.

Naponként hallok, drága barátaim, a színház válságáról, és mindig arra gondolok, hogy a baj nem itt van, a szemünk előtt, hanem saját lényegének legmélyén rejlik. Nem a mai, új hajtásokban, a művekben van a hiba; mély gyökerű, tehát szervezeti baj ez. Amíg a színészek és a szerzők teljesen a kereskedelmi jellegű, szabad és mindenfajta irodalmi ellenőrzéstől mentes vállalatok kezében vannak, bármiféle elv és biztosíték nélkül, színészek, szerzők és az egész színház menthetetlenül és napról napra mélyebbre fog süllyedni.

A bűbájos, könnyű színpadi műfajok, a revü, a kabaré és a bohózat, amiket magam is szívesen nézek, még tarthatják magukat és menthetőek, de a verses dráma, a történelmi műfaj és az úgynevezett spanyol népi daljáték, a zarzuela, napról napra több vereséget szenved, mert ezekben a műfajokban magas a követelmény, és itt van szükség a valódi újításokra. Nincs megfelelő tekintély, sem elegendő áldozatkész szellem arra. hogy ezeket az újításokat rákénysze- ríthesse a közönségre. A közönséget sok esetben meg kell szelídíteni, támadni kell, és ellent kell mondani neki. A színháznak kell magát rákényszerítenie a közönségre, nem pedig a közönségnek magát a színházra. Ezért a szerzőknek és színészeknek, még ha a vérük árán is, de nagy tekintéllyel kell réndelkezniük. Mert a színházi közönség olyan, mint az iskolás gyerek, imádja a komoly és szigorú tanítót, aki igazságot követéi. és igazságot tesz, ám kegyetlenül teletűzdeli rajzszögekkel a félénk és hízelgő tanítók székét, akik sem nem tanítanak, sem másokat nem engednek tanítani.

A közönséget lehet nevelni — közönséget mondok és nem népet —. lehet nevelni, mert évekkel ezelőtt hallottam kifütyülni

Debussyt és Ravelt, és később jelen voltam azokon az ujjongó ünnepléseken amelyekkel egy népi közönség fogadta az azelőtt visszautasított műveket. Ezeket a szerzőket az átlagos közönségnél nagvobb tekintélyű maeas kritérium fogadtatta el. csakúgy, mint Wedekindet Németországban, Piran- dellót Olaszországban és annyi mást.

Szükség van arra, hogy a színház javára és a színház íolmácsolóinak dicsősége és rangja kedvéért megtegyük ezt. Meg kell őrizni magatartásunk méltóságát, és biztosak lehetünk abban, hogy az erre áldozott fáradság bőségesen megtérül. Ha ezt nem tesszük, remeghetünk a félelemtől a díszletek mögött, és közben megöljük a képzeletet. a fantáziát és a színház gráciáját, a színházét. amely mindig, mindig művészet és kiemelkedő művészet lesz még akkor is. ha voltak olyan korok, amelyekben művészetnek hívtak mindent, ami tetszett, hogy ezzel lealacsonyítsák légkörét, elpusztítsák a költészetet, és a színházat zsivár.yok és zseb- metszők tanyájává tegyék.

Művészetet hát mindenekfelett. Nemes művészetet, és ti. kedves színész barátaim, művészek legyetek mindenekfelett. Művészek legyetek tetőtől talpig, hiszen hivatás- tudatból és szeretetből léptetek a deszkák képzeletbeli és fájdalmas világába. Művészek legyetek, akiknek ez a mestersége és ez a gondja. A legszerényebb színháztól a leg- nagyobbig. a nézőtér és az öltözők fölé min denütt a „Művészet” szót kell írnunk, mert ha nem ezt tesszük, azt írhatjuk oda, hogy „Kereskedés”, vagy akár valami mást. amit mé" kimondani sem merek. Színvonalasság és fegyelem, áldozatkészség és szeretet kell.

Nem oktatni akarlak benneteket, mert az oktatásra magam is rászorulok. Szavaimat a lelkesedés és biztonság diktálja. Nem járok a felhőkben. Amit mondok, affelett sokat gondokoztam, és hideg fejjel. Jó anda- lúz létemre ismerem a hideg fej titkát, hiszen ősi vér folyik ereimben. Tudom, hogy nem annak van igaza, aki azt mondja, „ma, ma, ma”, míg a tűz mellett majszolgatja kenyerét. hanem annak, aki komolyan nézi a távolban a hajnali mezők első fényeit.

Tudom, hogy nem annak van igaza, aki azt mondja: „most azonnal, most most”, és szemével már a pénztárak kis jegyhalmazait lesi, hanem annak, aki azt mondja: „holnap, holnap, holnap”, és tudja, hogy érkezik már az új élet. és mind közelebb jön a világhoz.

(András László fordítása) Ezekben a napokban játssza az egri Gárdonyi Géza Színház Garda Lorca egyik legsikeresebb drámáját, a Bernardo házát.

— Akkor se voltál... csak nem találtad az egyensúlyod. Azt mondtad, úgy érzed magad ezen a földön, mintha egy kötélen állnál két ház között

— Ja ..; — mondta a férfi — ez igaz. De hát most fekszem.;;

Az asszony rágyújtott egy cigarettára. Az asztalon almahéj volt. a tv-tál maradéka. vacsorára vette.

— Jó volt az a tál? — kérdezte az asszony.

— Nekem ízlett.

— Már úgy értem, nem volt romlott a hús?

— Az lehet..; — mondta a férfi, ö is rágyújtott. A két parázs időnként, ahogy szívták a cigarettát, felváltva jelzett pirosat, mint a villanyrendőr.

— Nem éreztem — mondta az asszony —, bár előfordult már. hogy eladtak romlott árút.

— Ritkán — mondta a férfi.

Az asszony sötétben megkereste a rádió gombját, de már nem volt műsor.

— Ilyen késő van — mondta az asszony.

— Nem tudom mennyi az idő

— Dehogynem tudod — mondta az asszony —, az előbb megnézted az órát.

— Már elfelejtettem.

Az asszony felült, a sötétben átnézett a másik ágyra, ahol a férfi feküdt, az éppen megszívta a cigarettát, ^iparázslott az arca.

nő. — Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, hol siklott ki a mai napod. Valami történt veled, az biztos;..

— Semmi — mondta a férfi.

— Az lehetetlen..; úgyis kitalálom, azt hiszem, már: nyomon is vagyok.

— Ne fáradj — mondta a férfi —. nem történt semmi.

— Na és?

— Semmi és. Nem történt semmi, ennyi az egész.

— Ennyi?

— Hát nem í»óg ez? Nem elég baj? — mondta a férfi.

— Ezt nem értem — mondta a nő —, nincs semmi és ez a baj?

— Igen kérlek, ez a baj.

— Jó, ha ez a baj. valamit akkor is csak érzel.

— Nem érzek semmit — mondta a férfi. — így ahogy itt vagyok, semmi nem történt velem egész nap és nem érzek semmit.

— Szóval, azt akarod mondani. ez a semmi a baj.

— Ugyan kérlek... te ezt úgy sem érted — mondta a férfi.

— Már hogyne érteném — mondta a nő. — Nem vagyok én hülye, hogy ne értsem. De ha egyszer nincs semmi, se itt, se ott, se máshol, akkor mit kell értenem?

— Nem megmondtam — válaszolt a férfi. — Most azt akarod, hogy olyan dolgot

A\DREJ MERKELOV t

Próbarepiilc«

Zsenya Kovrigin úgy érezte, ő a legboldogabb ember a világon. Még csak huszonkét éves, és máris újságíró egy nagy központi lapnál, amely most izgalmas riportra küldi. Nem mindenkinek jut osztályrészül, hogy részt vehessen egy új géptípus próbare- pülésón, az egyik híres pilótával, Kosztrowal.

„Szóval, ez Kosztrov — gondolta Zsenya. — Valahogy magasabbnak, és szélesebb vállúnak képzeltem”. Mindenáron valami nagyon komolyat, nagyon értelmeset akart kérdezni a nagynevű pilótától, aztán mégis olyasmi csúszott ki a száján, aminek semmi köze sem volt a megírandó cikkhez, de őt már róges-régen érdekelte:

— Ugye, a polgári légiforgalomban mostanában nincs sok alkalom a hőstettekre?

— Hőstettekre? — Kosztrov kissé meglepettnek látszott. — Túl sok lehetőség valóban nem kínálkozik, csak úgy általában hetente egyszer.

Zsenya látta, hogy megmosolyogják, de akkor hozzálépett Vasziljev, a navigátor, karon fogva, felvitte a lépcsőn, a gép belsejébe. A motor hamarosan berregni kezdett, bezárult az ajtó, a kerekeken gördülő lépcsőt eltolták, aztán egy alig észrevehető kis döccenés, és már a levegőben voltak. Eleinte még

látszottak a repülőtér fehér és vörös fényei, azután már csak a sötétség s a szemerkélő eső burkolta be a repülőgépet. Zsenya a maga kisab- lakán leeresztette a redőnyt, hisz több látnivaló nem akadt.

Az egyenletes zaj álomba ringatta. Amikor fölébredt, már hajnalodott, s kitekintve hatalmas erdőséget pillantott meg. A kisablakon át a gép óriási szárnyát is látta, s most már tudta, hogy a szárnyon kapott helyet az egyik motor, a szárny belsejében pedig az üzemanyag. Mennyit fogyaszthat egy ilyen temérdek nagy gép, töprengett magában, s felállt, hogy megkérdezze a gépésztől. De az merőn nézett a másik szárnyra, ahol — a motor körül — időnként feltűnt egy piciny, alig látható kis lángnyelv. Az ő oldalán semmi ilyesmit nem tapasztalt. Megkérdezte volna, hogy a két szárnymotor miért nem egyformán működik, de minden kérdését torkára forrasztotta az a változás, melyet az emberek

— gépészek, szerelők, pilóták

— arcán tapasztalt. Az egyik bőrkabátos gépész előrerohant a pilótákhoz, Kosztrov hirtelen oldalt fordította a gépet, majd zuhanó repülésbe ment, s a lángok eltűntek. Mire mindez lejátszódott, az erdő alant sokkal közelebb

tek. Kötök egy zsineget a nyitószerkezethez, úgy, hogy az ernyője magától kinyílik — mondta Vasziljev. — Mi-